Faragni kellene a szociális kiadásokon

Európa adja a Föld lakosságának 7 százalékát, GDP-jének 25 százalékát és szociális kiadásainak 50 százalékát. A számok alapján a józan paraszti ész azt mondatja, hogy ezekből a szociális kiadásokból – nyugdíj, segély, oktatás, egészségügy, lakhatási támogatások – bőven van mit faragni, úgy minden bizonnyal az államadósság is könnyebben finanszírozható lenne. "De ha csökkennek az állami kiadások, az csökkenő jóléthez és növekvő jövedelmi egyenlőtlenségekhez vezet!" – vágják rá a másik oldalról. Kinek van igaza ebben a vitában? – teszi fel a kérdést a Pénzügyi Szemle Online blogja.

Jean Pisani-Ferry, a Bruegel kutatóintézet korábbi igazgatója szerint a vita megoldása a hatékonyság, vagyis nem az a lényeg, hogy ki mennyit költ el szociális kiadásokra, hanem az, hogy ezt ki milyen hatékonysággal teszi. Ott van például a német és francia rendszer közti különbség. Németország 12 százalékponttal alacsonyabb szinten tartja a GDP-hez mért állami kiadásokat, mint Franciaország, ennek ellenére nincs szembetűnő különbség sem a két ország oktatásának és egészségügyi ellátásának színvonala között, sem pedig a jövedelmi egyenlőtlenségek terén. Vagy lehetne említeni Svédországot, amely 1995-höz képest 9,0 százalékponttal csökkentette a GDP-arányos állami kiadásokat úgy, hogy közben nem romlott a szolgáltatások színvonala.

Világos, hogy a lényeg a hatékonyság. A közgazdász három példát említ. Az első az egészségügy, amely köztudottan a világ összes pénzét képes elnyelni, ha a rendszer gyenge hatékonysággal működik. A kórházak felszereltsége egy dolog, az eszközök hatékony kihasználtsága, a kezelésekkel töltött idő és a hatékony megelőzés pedig már egy egészen más téma. Ugyanazzal a kiadással lehet hatékony rendszert is működtetni, ami nem eredményez növekvő egyenlőtlenségeket a társadalmon belül. A másik példa a nyugdíjrendszer, amely azokban az országokban, ahol csak állami rendszer működik (azaz például nincs önkéntes nyugdíjpillér, vagy egyéb hosszú távú megtakarítási lehetőség), rontja a munkaerő hatékonyságát. A magyarázat az, hogy ha a dolgozó saját számlára, saját magának is gyűjt pénzt, akkor jóval nagyobb eséllyel fog hatékonyan és bejelentett körülmények között munkát vállalni, mint ha nem.

A harmadik példa az állami támogatások rendszere, mellyel az államnak többnyire nemesek a szándékai – lakáshoz, munkához jutás –, a gyakorlatban azonban gyakran bizonyosságot nyer, hogy a célcsoporttal mellé lő. A lakáshoz jutásra szánt milliók például nem ritkán a középosztálynál, sőt esetenként a társadalom leggazdagabb rétegénél landolnak, ami bár növeli az állam szociális kiadásait, a megfogalmazott céljainak elérését nem segíti. Jean Pisani-Ferry úgy látja, hogy Európában van tere az állami kiadások csökkentésének, amit meg is kell lépniük az államoknak, kiegészítve a meglévő rendszerek hatékonyságának javításával. Így elérhető, hogy az államadósság is fenntarthatóbbá váljon és az állami szolgáltatások minősége se romoljon.