„Ha nagy dolgot akarsz végrehajtani, azt csináld magyarokkal”
Az első két hónapban minden nap sírt valaki a családban. Előfordult az is, hogy a karrierlépcsőző családfő is megingott: tényleg jó ötlet volt-e a németül nem túl jól beszélő feleségével és a három kisgyerekével Veszprémből Németországba költözni. De most már a házról, ahol laknak, otthonaként mesél, ahová a magyarországi nyaralásból is már haza érkeztek. A családfő egy 25 fős csapatot irányít egy multinál. Ég és föld ott és itt az élet. Tanmese egy walldorfi magyar család életéből.
Az SAP szoftvercég 13 ezer dolgozót foglalkoztató németországi központjában minden hónapban tartanak egy magyar ebéd nevű találkozót. Hivatalosan ebben semmi különös nincs, nem készül lecsó, gulyás vagy Jókai bableves sem – és mivel a szoftvercégnél van portugál, brazil, de meg még „kínai ebéd” néven is hasonszőrű találkozó, a magyar se lóg ki a sorból. Hacsak azzal nem, hogy éppen ebből havonta igazából kettő is van: az egyik Walldorfban, a cég grand zérójában, a másik pedig a hat kilométerrel távolabb lévő Rotban, ami szintén a cégközponthoz tartozik.
Ezeket a találkozókat – legyen az kínai, francia vagy magyar - minden esetben ugyanaz a rugó feszíti ki újra és újra: az azonos nációjú munkavállalók önsegítő ösztöne. Ez annyiból áll, hogy egy-egy közös ebéd elfogyasztása közben egy órácskára leporolják egymás közt az otthoni nyelvet, és ki-, illetve megbeszélik a problémáikat.
A szomszédolás nehéz műfaj
Az augusztusban már a harmadik itteni évét megkezdő Keresztes János szerint nem baj, hogy ezek az ebédek nem hoznak létre erős, testvéri kötelékeket, és az sem, hogy a sok ismerős ellenére fejből talán senki nem tudja mindenki keresztnevét visszamondani. Arra viszont e fórum eddig tökéletesen megfelelt, magyarázza a 40 éves fejlesztési csapatvezető, hogy tudatosítsák egymásban, „bár mind idegenben játszunk, de ha a helyzet úgy hozza, elég erősen összetartunk ahhoz, hogy egymásért vagy önmagukért plusz energiákat mozgósítsunk”.
Walldorfban és környékén a családtagokkal együtt jóval több mint száz főből álló magyar kontingens úgy éli a mindennapjait, hogy semmiféle kolóniába szerveződésre nincs is igénye. A laza munkaebédnek felfogható havi-kétheti találkozókon túl külön közös programjaik sincsenek. Az ötfős Keresztes család is összesen három magyar családdal tartja a kapcsolatot a céges kereteken kívül is.
A szomszédolás is nehezen megy: a család két éve, augusztusban költözött be a lakásába, de az ikerházi szomszédhoz csak karácsony előtt csöngettek át. János ezt már azonban annak a brutális környezetváltási sokknak a számlájára írja, amivel a felesége, és a három kislányuk: Anna (9 éves), Luca (6 éves) és Emma (3 éves) szembesült. Csak mostanra jutottak el addig, hogy elmondhassák: aludt már náluk jó néhány német gyerek, és hogy egy német házaspárral már közös hétvégi programot is szerveztek.
A Veszprém-Rot tengely
Keresztesék Veszprémből érkeztek Németországba, Rot (egészen pontosan St. Leon-Rot) városába. Odahaza eladták a száz négyzetméteres, kertes sorházukat, itt pedig egy több mint 200 négyzetméteres ikerházi lakást bérelnek. A minőségi csere azonban egyáltalán nem róluk szól, mivel minden környékbeli ház hasonló méretű. A zömében német lakók egyébként nyitottak, érdeklődők, de itt ők is ugyanolyan, havi 1300-1900 eurót (úgy 400-600 ezer forintot) fizető bérlők, mint Keresztesék. [Infomrációink szerint az iparágban az olyan középvezetői beosztában, mint amelyben János is dolgozik, nettó 3600 euró körüli a havi fizetés - a szerk.]
Miután János szülei meghaltak, már nem volt olyan erő, ami őt Magyarországon tartotta volna, pláne, hogy cége évek óta különböző ajánlatokkal kapacitálta a kiköltözésre. Egy évig így is eltartott, mire úgy döntöttek, hogy ebbe a több mint kalandba belevágnak.
Az szóba sem jött, hogy a János a munka miatt németországi ingázó legyen, hiszen a programtervező matematikus végzettségű, fejlesztő csapatot irányító szakember évekig úgy dolgozott, hogy Veszprémben lakott, de Budapesten volt a munkahely, így ingázott. Ehhez képest most alig két kilométerre lakik az irodájától, így nemcsak az vált természetessé, hogy minden nap együtt reggelizzen és induljon útnak az egész család, de az is, hogy esténként rendszeresen lehessen közös programjuk is. Ennek is köszönhetően „ma sokkal többet tudok a lányaimról, mint bármikor korábban” – teszi hozzá.
Jánosnak a karrerépítésén túl a költözés melletti érve volt az is, hogy a 80-as évek közepén, nyolcéves gyerekként évekre Algériába költözött apja külkeres munkájának köszönhetően. Az észak-afrikai időszak minden nehézségével együtt is sokat adott hozzá a mostani életéhez, jelleméhez, és miközben ott megtanult franciául (jelenleg egyébként három idegen nyelvet beszél hibátlanul), egy másfajta életszemléletet is kapott. Ezt a „csomagot” olyan fontosnak tartotta már évtizedekkel ezelőtt is, hogy eldöntötte: ha lehetősége adódik, mindezt a saját gyerekeinek is megadja.
Az, hogy jószerével mindent hátrahagynak, persze nem volt ilyen egyszerű.
„Kirántottam alóluk a talajt”
„Nagyon könnyű helyzetben voltam, mert az SAP magyar közegéből kijöttem az SAP német közegébe, és ez sok szinten jelentett ugyan különbséget, de bizonytalansági faktor olyannyira nem volt ebben a váltásban, hogy még a belépőkártyám is ugyanaz maradt, mint odahaza volt” – magyarázza a férfi, aki ráadásul egy sor, korábban már megismert kolléga közé került. Ehhez képest a váltással a család többi tagja, de főként a németül nem perfektül beszélő felesége lába alól szinte kirántotta a talajt. Még úgy is, ha közös, megfontolt és egyöntetű volt a döntésük, hogy mindent feladnak otthon.
A kiköltözés utáni hónapok így Keresztesék számára felértek egy pokoljárással. Jánoson kívül mindenki kiszakadt az ismert környezetéből, és bár Mária tartotta magát, azzal ő is, a lányok is nap mint nap szembesültek, hogy számukra egyelőre nincs semmiféle biztos kapaszkodó.
„Két hónapig azt láttam, hogy mindenki szenved. A végén már én is azt kérdeztem magamtól, hogy mit csináltam a családommal. Most már tudom, hogy ez az időszak egyfajta kétségbeesettség volt, és a könnyek a kihívás könnyei voltak leginkább. De most is megkönnyebbülök, ha arra gondolok, hogy végül meg tudtuk győzni magunkat arról, hogy ki tudunk törni abból a helyzetből”.
A változás első jele volt, hogy Anna lányuk már az első őszi fesztiváljuk idején új barátnővel jelent meg, akivel kacagva ültek fel a ringlispílre. János úgy emlékszik, akkor érezte először azt, hogy nem lesz gond.
Mindenki számára tanulságosak voltak a legidősebb lány reakciói, pláne, hogy Anna az iskolában egyből a 2. osztályba került. Miután nem tudott németül, az osztályban mellé ültettek egy felnőtt segítőt, aki a tananyagot külön neki a német tanulásával együtt oktatta. A felnőtt az iskolapadban furcsa helyzetét az csak tetézte, hogy a segítő egy színes bőrű férfi volt, amitől Anna leblokkolt és bepánikolt. Hetekbe tellett, hogy a kislány és a segítője megbékéljenek egymással - miközben a család ma is nagyon hálás a férfi áldozatos munkájáért. Anna már jól beszél németül és sok német barátnője is van, akikkel rendszeresen hazaállít. (A középső lányuk, Luca nem volt ilyen szerencsés, és ez az óvodai beilleszkedésen ez egy ideig érződött is, de Emma, aki most kezdi az óvodát, szintén kapott egy intézményi segítőt.)
Anna egyre jobban kinyílik a világra – és már a különlegességét is kezdi élvezni. Ez utóbbira példaként azt hozza fel az apja, hogy az iskolában szinte közismertté és irigyeltté vált az, hogy a lányuk veszprémi. A várost ugyan nem biztos, hogy sokan meg tudnák jelölni a térképen, de mivel a foci helyett leginkább a kézilabdáért rajongó Rotban - melynek saját csapata is van a német nemzeti bajnokságban - a Veszprémet hírből sokan ismerik, Anna is ismertebb – és elfogadottabb lett.
A család külföldi beilleszkedésének kulcsa azonban a férfi szerint a felesége kezében van, mivel a legnagyobb terhet ma is ő cipeli. Mária a kiköltözésük óta 7/24-ben anyukaként csak otthon dolgozott. Most e téren is drasztikus változás jöhet, mivel Emma is óvodába került, így megkezdődik az anya saját versenye is a munkaerő-piaci beilleszkedésért, ami nem lesz könnyű, mivel Mária odahaza - még a gyerekek előtt - építészmérnökként dolgozott, és leginkább ezt az utat szeretné most folytatni. Olyannyira számolnak azzal, hogy ez Németországban nem lesz egy könnyű menet, hogy bár a távlati terv szerint 3 év múlva is Rotban élnek majd, János bevallja: a családot érintő kardinális kérdések, mint amilyen Mária munkavállalása is, akár mindent nagyon gyorsan megváltoztathatnak.
„Ha valami nagy dolgot akarsz végrehajtani, azt mindig csináld magyarokkal!”
János Budapesten legutóbb egy 20 fős termékfejlesztő csapatot vezetett, előtte két évvel viszont gyakorlatilag ugyanazon dolgozott, mint most, az SAP-központban. A felhő alapú HR törzsadatok nyilvántartási rendszerét fejlesztette Magyarországon is, de az már személyes tapasztalat, hogy tényleg ég és föld a különbség, ha valaki a cégközpontban dolgozik, vagy valamelyik leányvállalatnál. „Még a levegő is más, mert itt jobban rezeg” – teszi hozzá mosolyogva.
Szakmailag sem minden fenékig tejfel, két év után reálisan látja, hogy az ígéretek és a valóság hogyan viszonyult egymáshoz. Az otthon lefutott munkakilométerek átszámítása persze nem egy az egyben történt meg, de János elfogadta, hogy azt „idegenben” be kell kalkulálni, hogy a rengeteg német szakember között elsőre ő csak egy a sok külföldi srác között. Szakmai étvágyát azonban az jól mutatja, hogy az érkezésekor még csak egyszerűen bevették abba a csapatba, amit ma már nagyobb létszámmal ő irányít.
Az első itteni főnöke egy - lengyel felmenőkkel rendelkező - ausztrál szakember volt, és aki rendszeresen azt hangoztatta, hogy az ausztrálok a világ legokosabb emberei. Nem kellett sok idő hozzá, hogy e félig viccnek szánt szólam azzal is kiegészüljön, hogy „ha valami nagy dolgot akarsz végrehajtani, akkor azt mindig csináld magyarokkal!”
Most a 25 fős csapatot ő irányítja. A cég egyik sikertermékével, a HR felhő alapú szolgáltatásmenedzsmentjével foglalkoznak (ez a terület évente exponenciálisan növekvő adatokat produkál és a tempó „nem látszik csillapodni”). János áll a regionális fejlesztési központok (amerikai, ázsiai és európai stáb) élén.
Heti 50 óránál többet dolgozik - úgy érzi, kimondatlanul ugyan, de ennyit el is várnak tőle, ám szerinte nem is menne másként. Az, hogy egy globális csapattal dolgozik, folyamatos pörgésben tartja, de azt élvezi is, hogy a korábban Magyarországon belátható távlatoknál sokkal gyorsabban és nagyobb lépésekben képes egy-egy témában előre haladni. „Mielőtt kilépnék este 6 körül az irodámból, az amerikai kollégákkal még tudok egyeztetni, és az esti lefekvés előtt pedig meg tudom kérni még az ausztrálokat, hogy oldjanak meg egy felmerült problémát. Ami reggelre, amikor felkelek, rendszerint meg is történik, így a rendszer szinte folyamatosan előrehalad” - magyarázza. Hozzátéve: ilyesmit csak helyi erőkkel elképzelni sem lehetne.
„Már ide jövünk haza”
Jánosnak biztos állása van, jól keres, és szinte semmire sem panaszkodik. Megszokta azt is, hogy Walldorfban közel a másfélszeresébe kerül a Magyarországon megszokott életszínvonaluk biztosítása, és hogy kevesebbet tudnak megtakarítani, mint korábban. Panaszra nem emiatt, hanem a magyar konyha és a bor hiánya miatt van csak szava. Elismeri, hogy a német is „tud elég jó lenni”, hogy könnyen hozzászoktak a tökéletes péksüteményekhez, meg ahhoz, hogy itt az emberek a saját pékjükhöz járnak; hogy elképesztő a németek minőségi húsfetisizmusa, de a magyar ízeket hiányolja. A borokból is. „Bármilyen korrektek és egyenesek is a német borok, de soha nem táncoltatnak meg, mert nincs bennük szenvedély. Nincs az a melegség, amit már egy közepesen jó magyar bortól is biztosan megkapok” – magyarázta.
Ezzel együtt is úgy érzi, ma már egyenletes tempóban haladnak a beilleszkedési pályán. Ennek jeleként értékeli azt is, hogy bár a beszélgetéseink során azt többször is megfogalmazta, hogy „Németország nem a hazám, és soha nem is érezhetem így”, amikor rákérdezek, hogy a lakást, ahol él, tudja-e már az otthonának tekinteni, gondolkodás nélkül igennel válaszol. Hozzáteszi: már a magyarországi nyaralásból is haza érkeznek ide.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
