Melyik az a magyarországi uniós határszakasz, ahol a különféle nációk a leginkább zökkenőmentesen és a leginkább integráltan élnek egymás mellett, vagyis melyik az a rész, ahol a keveredés kulturális és gazdasági értelemben a leginkább beindult, amióta uniós tagok lettünk? Elsőre Burgenland ugorhatna be, amely ezer szállal kötődik a nyugati határszélhez, amikor azonban ott jártunk, hamar kiderült, hogy a vasfüggöny virtuális módon még ma is kettészakítja a régiót. A határ két oldalán lévő ordító GDP-különbség nem engedi, hogy összenőjön, ami összetartozik.

A magyar-szlovák határ is átjárható, be is indult a keveredés, ám ahogy azt Rajka esetében korábban bemutattuk, a nációk csak egymással párhuzamosan, de nem együtt élnek, csekély hajlandóságot mutatva az integrációra. Ott elsősorban kulturális gátak állnak (még).

A legkevésbé sem gondoltuk volna, de megítélésünk szerint a „versenyt” magasan a magyar-román határszakasz nyerte. Hogy miért, arra Battonyán találtuk meg a választ: ebben a városban békés szimbiózisban élnek magyarok, románok, szerbek és romák.

Ennek pedig alapvetően két oka lehet:

• Az évszázados hagyomány, hiszen itt mindig keveredett a népesség, és bár a trianoni határhúzás, majd később a kommunizmus 40 éve az integrációt megakasztotta, Románia 2007-es uniós csatlakozása óta szabad a határon átjárás (csak iratellenőrzés van) és hamar elkezdett visszaállni a természetes, kevert állapot.
• A határ két oldalán csaknem hasonlóak az életkörülmények. Van, ami nálunk fejlettebb, és van, ami odaát, de összességében sem a kulturális, sem a gazdasági szakadék nem óriási.

Marjai János polgármester azt mondja, a városba a rendszerváltás után (majd még inkább Románia uniós csatlakozását követően) összesen mintegy 500 román család költözött át, a pontos számot azért nem lehet megmondani, mert nem mindenki jelentkezik be helyi lakosnak. Elsőre hasonlónak tűnik tehát a helyzet Rajkához, ahol körülbelül 2000 szlovák lakik már, a különbségek azonban óriásiak. Battonyán ugyanis a lakosok, akikkel beszéltünk,

természetesnek tartják, hogy a városuk Arad agglomerációs települése,

és a romániai városból ilyen sokan jönnek át lakni a zöldebb, nyugodtabb magyar településre. Míg Rajkán a magyarok és a szlovákok hűvös távolságtartással figyelték egymást, és a szlovákok fizikailag is elkülönülten laktak, Battonyán mindenki azt mondta,

ő inkább örül neki, ha lesz egy román szomszédja, és felújítja, rendben tartja a portáját.

A románok nem is kolóniába, hanem a település szerves részeként költöznek be, és aki nem csak nyaralónak veszi az ingatlant, az részt is vesz a közéletben, eljár a helyi rendezvényekre, a templomba, a piacra.

Mindez persze Battonya keserű sorsának is következménye: a helyi ipar leépülése miatt a kilencvenes évek közepe óta olyan sokan elvándoroltak, hogy

körülbelül ezer (!) ház áll üresen. Ha nem jönnek továbbra is a románok, ezek egyszerűen összeomlanak.

Az ingatlannak gyakorlatilag nincs értéke, és egy aradi lakás eladásából a román családok annyi pénzhez jutnak, amelyből bőven válogathatnak Magyarországon, és még a felújítás után is marad a zsebükben bőven.

„A román szomszédaink hamarabb érnek be autóval az aradi munkahelyükre a battonyai családi házukból, mint régen az aradi lakásukból tömegközlekedéssel” – mondta egy helyi magyar lakos. Egy dolognak nagyon nem örülnek a magyarok: ha a beköltöző románok áthozzák a 350 forintos órabérért is dolgozni hajlandó kinti ismerőseiket, mert ők letörik a környéken napszámban jellemző 5-600 forint körüli órabéreket. Ettől eltekintve azonban nyomós érvet senki sem említett a románok beköltözése ellen. És még mindig van a dolognak érzelmi töltete: él a térségben az a vélekedés, hogy

Kelet-Magyarország fejlettebb, nyugatiasabb hely, mint Nyugat-Románia.

Hiába van odaát is strand, a battonyai gyógyfürdőt például jobbnak tartják, és nyári hétvégeken el is lepik.

A helyiek részben örülnek annak, hogy a románok itt költik el a pénzüket. Azt mesélik, hogy a piacra és strandra járók inkább a battonyai élelmiszerboltban ejtik meg a nagybevásárlást, mert annak szerintük jobb az áruja, mint az otthoni nagyáruházaknak – ezt ott jártunkkor csak erős képzelőerővel tudtuk vizionálni. Részben azonban morgolódnak is a helyiek, mert ha ők szeretnének nyugodtabban fürödni, akkor át kell menniük a közeli Tótkomlósra.

Mivel azonban jellemzően a román középréteg költözött be Battonyára, Marjai János polgármester szerint

összességében nagyon pozitív hozadéka van a folyamatnak: az új lakók erősíteni tudják azt a polgári réteget, amely a városban az elvándorlás miatt annyira megcsappant.

A nyugati, és ezért jobb Magyarország képzete persze az Arad-Battonya relációban csak félig-meddig lehet igaz. A helyiek azt mesélik, hogy a románok azért költöznek át, mert a közművek minősége és a közbiztonság nálunk jobb, illetve csendesebb, zöldebb, nyugodtabb itt az élet. Másrészt viszont Battonya ma gazdaságilag elmaradottabb, mint Arad, de még a két város között, a román oldalon fekvő Pécskával sem veszi fel a versenyt. Míg Pécskán állítólag ismeretlen fogalom a munkanélküliség,

Battonyán a csúcsidőszakokban a közmunkások száma megközelíti a 300-at.

Helyben szinte semmi munka nincs, az utóbbi időben csak a makói gumigyár tudta enyhíteni az évtizedek óta súlyos foglalkoztatási problémákat, oda most külön buszjárat viszi a dolgozókat.

Az Arad környéki külföldi beruházások nem érnek át a magyar határon túlra, a helyiek szerint elsősorban azért, mert Romániában sokkal egyszerűbb dolga van a befektetőknek (a szóbeszéd az, hogy míg nálunk nem lehet boldogulni a bürokráciával, a román oldalon kisebb csúszópénzek hatására hipp-hopp mindent el lehet intézni, és ez nem nekünk kedvez).

Ráadásul a magyarok nem nagyon akarnak átjárni dolgozni a romániai üzemekbe (néhány tucatnyi munkás ingázhat jelenleg így), egy helyi lakos például azt mesélte, ő már megjárta azzal, hogy nem fizették ki, mások pedig azt mondták, ha szóba kerül bármilyen leépítés, tapasztalataik szerint egyből a magyarokat küldik haza.

Egy ilyen kisvárosban a 300 közmunkás egészen abszurd utcaképet eredményez, szinte csak őket látni mindenütt. Füvet nyírnak, szemetet szednek, parkot rendeznek, térköveznek reggel 6-tól kora délután 2-ig, majd tömött sorokban bicikliznek haza.

Aki teheti, délután még fusizik valamit, de a többség havi 55 ezer forintból él.

„Most kell elkezdenem vásárolni télre a tűzifát, hogy ne fagyjak meg” – mondta egy asszony. A másik pedig, aki egy lakótelepi panelban lakik, úgy oldja meg a fűtést, hogy télen nem fizeti ki teljesen a gázszámlát, és csak nyáron rendezi hónapról hónapra az adósságát.

A tűzifa egyébként Romániából jön, magánszemélyek nem hozhatnak be nagyobb mennyiséget, csak vállalkozók, erre aztán jó pár helyi fuvaros rá is állt. A baj csak az, hogy annyira nincs már pénzük a helyieknek, hogy billeg a biznisz: már nem nagyon éri meg odafuvarozni sem.

Az általános szegénység városszerte látványos, a középületektől, a gyógyfürdőtől és néhány vagyonosabb portától eltekintve

sokszor támad az az érzése az embernek, hogy lepukkant nyolcvanas évek végi díszletek között sétál.

A rengeteg közmunkásnak köszönhetően a tisztaságra és a rendre nem lehet panasz, de olyan a város, mintha valaki még mindig egy kiporszívózott, de rozsdás, 30 éves 1200-as Ladával közlekedne a mai forgalomban.

A helyiek tele vannak elkeseredéssel, de már rég túl vannak azon, hogy siránkozzanak,

sokan már 20 éve nem dolgoznak rendes állásban.

Bárkit szólítottunk meg, mosolyogva mondta, hogy megérti a várost elhagyó fiatalokat, sőt a saját gyerekeinek is máshol tervez jövőt. Amikor azt kérdeztük egy középkorú nőtől, hogy átmenne-e Aradra dolgozni, rávágta, hogy

soha, de a gyerekeit ő is a helyi román iskolába járatja, hogy tanulják a nyelvet és a kultúrát, mert abban látja a jövőt.

Így keveredik a beidegződés és a racionalitás a helyiekben, akik úgy érzik, Magyarország egyszerűen magukra hagyta őket.

A helyi román iskola egyébként olyan népszerű lett az utóbbi években, hogy bővíteni kellett. Ott jártunkkor elmondták, hogy a jövő tanévre már 120 gyerek fog beiratkozni.

A helyi román nemzetiség mellett magyar anyanyelvű családok is előszeretettel járatják ide a gyermekeiket, és az átköltöző románok között is akad olyan, amelyik nem ingáztatja a gyermekét Aradra. Ők természetesen nem tudnak magyarul, de hamar megtanulnak, és az iskola segíti a beilleszkedésüket.

Sőt, olyan is előfordul, hogy Aradon lakó román családok hordják minden reggel Battonyára a gyereküket, mert az iskola modern, jól felszerelt, jó híre van, és látják a szülők, hogy itt az angol mellett a magyart is hamar fel tudja szedni a gyerek. (Mindez egyébként óriási kontraszt Rajkához képest, ahol eszébe sem jut senkinek, hogy a szlovák gyerekek jelenléte miatt az óvónők alapszinten megtanuljanak szlovákul, de még a boltosnak sem, hogy jobban ki tudja szolgálni a szlovák vevőit.)

Míg a románul tanuló gyerekek előtt megnyílik az út a gyulai román gimnáziumba, onnan pedig akár Románia felé is lehet továbblépni,

a felnőttek mobilitási esélyei a zéróhoz közeliek.

Battonya főutcáján a plakátokon most éppen Veszprémbe, Szegedre és Szentesre toboroznak munkásokat, de a helyiek azt mondják, a rossz közlekedés miatt képtelenség ingázni, de egyébként sem tudnak megkeresni ott annyi pénzt, amiből albérlethez jutnának vagy haza tudnának jönni.

Akárhogy számolgatnak, még mindig jobb a közmunka, a főleg mezőgazdasági fusi és a maradás, a költözés pedig azért nem jöhet szóba, mert a battonyai házuk árából nyugatabbra semmit sem kapnak.