Teljes állás lehetne az albérletkeresés: aki ma szeretne önálló lakást, vagy legalább egy szobát találni Budapesten, annak nem árt napi nyolc-tíz órát internet előtt tölteni, és minimum a kora estéit érdemes szabaddá tennie. Két egyetemistát kísértünk el egy átlagos albérletkereső útjukra – végül egy sikertelen nap után abban maradtunk, ez nehezebb, mint egy becsülettel ledolgozott munkanap, és már majdnem olyan kilátástalannak tűnik menet közben, mint frissdiplomásként az álláskeresés. A fiúk már most is egy lakáson osztoznak, onnan azért mennek el, mert főbérlőjük rájött, mennyire feltolják az árakat az egyetemre most felvett gólyák, és havi ötvenezerrel többet akart elkérni. A legjobb albérletek már a ponthatárok kihirdetésének másnapján elkeltek, a megmaradtakért óriási a harc.

Itt aztán valósággá válik a sztereotípia, hogy ezek a mai fiatalok egész nap az interneten lógnak: gyakorlatilag tényleg annyi időt el kell tölteni a hirdetések keresésével, mint ha az ember számítógép előtt dolgozna. Az albérletkeresés egyik legfontosabb felülete mára a Facebook lett. A legnépszerűbb csoportokban százezernél is többen próbálnak lakást keresni vagy épp kiadni. A hirdetések folyamatosan pörögnek, ha valaki épp akkor megy el egy gyors kávészünetre, amikor felkerül egy hirdetés, mire újra a gép elé érne, már legalább tízen állnak előtte a sorban. Napi két-három lakást megnézni sem kevés időt visz el, az igazán lélekölő viszont inkább az, hogy folyamatosan figyelni kell, és legalább tíz üzenetet írni naponta úgy, hogy tudják, szinte semmi esély a sikerre.

Túry Gergely

Idén nyáron egy érdekes új jelenség terjed el: most már szelfivel kell albérletet keresni. Itt látszik igazán, mennyire a lakást kiadók dominálnak a piacon: aki albérletet szeretne, általában nem is arról ír, hogy milyen igénye van, hanem fotót rak fel magáról, megírja, hogy dohányzik-e, van-e munkája, tart-e állatot, és mennyit tudna fizetni, azután pedig reménykedik, hogy lesz olyan lakástulajdonos, aki hajlandó felajánlani neki az albérletét. Sokkal nehezebb helyzetben van az, aki dohányzik, az állattal albérletet keresők is már-már büntetésben érezhetik magukat (persze az egyetemisták között ők nincsenek sokan), és a férfiak is joggal dühönghetnek a „csak lányoknak adnám ki” típusú hirdetések miatt.

A fiúk albérletkeresése a XVI. kerületben indul – azt hinnénk pedig, a külső kerületekben nem fogynak jól a lakások, de ez óriási tévedés. Amikor odaérünk, egy fiatal pár már ott van, percekkel később befut még két egyetemista, akik együtt költöznének, és ők csak egy nap érdeklődői. A lakás tulajdonosa már itt válogathat: többet beszélgetnek a bérlőjelöltekről, mint arról, hogy milyen maga az albérlet. Pedig arról is lenne mit megbeszélni – érdekes kérdés volna például, hogy az internetet miért a szomszéd házrészből átvezetett dróttal kell megoldani, vagy hogy két emberre nem lesz-e kevés az éjszakai árammal működő 30 literes bojler. De ilyen kérdés nem nagyon vetődhet fel, lesz, aki kifizeti az árat érte így is. Most kedvezményesen mindössze 115 ezer forint, külön előnyt élvez az, aki legalább egy évre hajlandó aláírni a szerződést.

Rohanás a HÉV-hez, átszállunk a metróra, és irány Újpest, ahova a következő találkozót megbeszélték. Ekkor már esteledik, ami azért jó, mert ilyenkor megtapasztalhatjuk, hogy a paneltömb harmadik emeletén tökéletesen hallatszik a környék teljes átmenő autóforgalma. Cserébe a két szoba egymástól távoli, tehát ha az egyik lakó kimarad éjszakára, hajnalban nem fogja felébreszteni a lakótársát, a lépcsőház csöndes és rendezett, azt pedig két fiatal fiú még meg is bocsájtja, hogy a konyha egy lyuk. Ennek ellenére rossz szájízzel távozunk, a tulajdonos ugyanis azzal köszön el, hogy ma mi voltunk a kilencedikek, akik megnéztük a lakást, holnap még jönnek páran, és utána dönt, majd telefonál. Majd eltelt egy nap, és természetesen semmi reakció nem jött – ez a tapasztalat hasznos lesz majd később a munkakeresés „köszönjük, majd értesítjük” zárómondatainál is. A hazaúton aztán ránéznek a Facebookra, így legalább hamar megtudják, hogy a kispesti másfél szobás lakás, ahova másnap délelőtt kellett volna menniük, időközben elkelt, hiába volt már megbeszélt időpontjuk.

A párizsi Le Figaro a múlt héten egy felmérést idézve úgy számolt, Budapest a legolcsóbb európai város a diákok számára – amikor a cikket megmutattuk, az egyetemisták annyit mondtak rá: aki nem akar meleget enni és kimozdulni otthonról, arra talán kijön a számítás. A lap szerint 360 euróból már elvan egy diák Pesten, ez alig 110 ezer forintot jelent. A diák havibérlet 3450 forintja valóban olcsó, az pedig, hogy 250 euróból megoldható a lakhatás, akkor igaz, ha többen állnak össze egy albérletbe, és figyelnek, hogy alacsonyan tartsák a rezsit. A legproblémásabb pont azonban az, hogy a felmérés szerint 100 euróból kihozható az evés-ivás – ez napi ezer forintot jelentene, ami még akkor sem könnyű feladat, ha az ember lemond a meleg étel luxusáról. Azzal pedig már nem is számolt az összehasonlítás (igaz, más városok esetében sem), hogy mi van, ha az ember szeretne néha kimozdulni otthonról, hétvégén szórakozni, vagy akár csak elutazni vidékre a családjához. A legfeljebb 50 ezer forintos diákhitel mellett vagy családi segítség kell a megélhetéshez, vagy munkát vállalni. Az egyetemi ösztöndíjak általában csak kisebb kiegészítést jelentenek, több pénzre arra számíthat innen, aki nagyon rossz szociális környezetből érkező, különösen jó tanuló.