"Merkel koalíciója bajban van, és Európa is" – ezzel a címmel írt kommentárt az Economist másfél hete, a bajorországi választások után. A brit lap akkor – a CSU történelmi bukását követően – azt jósolta, jó esély van arra, hogy Angela Merkel kormányának az összeomlásától csak hetek választanak el minket. Méghozzá egy olyan kontinensen kell számolni a bukással, amely már eddig is csak kapkodja a fejét a Brexit, az olaszok miatt érlelődő újabb euróválság, a spanyol kisebbségi kormány, a svéd kormányalakítással kapcsolatos nehézségek, a meggyengült francia államfő és a nehezen kezelhető Oroszország miatt.

Az Economist szerint egy esseni választási fiaskó új választások kiírásához, az pedig ahhoz vezethet, hogy Merkel kisebbségi kormányt alakít a Zöldekkel, de ha mégsem, a kancellár napjai akkor is meg vannak számlálva – a CDU élén mindenképp. A prognózis utolsó felét már kipipálhatjuk a vasárnapi voksolás után, és bár Merkel hétfőn arról beszélt, saját álláspontjával is szembemenve a ciklus végéig szeretné megőrizni kancellári címét, ezt egyáltalán nem lehet még biztosra venni.

Az viszont közhely, hogy a piac, főleg a 2008 óta válságból válságba forduló európai országokkal kapcsolatban, egy dolgot nem szeret: a bizonytalanságot. Márpedig – mint a berlini DIW gazdaságkutató vezetője, Marcel Fratzscher fogalmazott a bejelentés után –

Németország, amely eddig a stabil horgony volt Európában, most épphogy rizikófaktorrá változott.

Arról természetesen nincs szó, hogy Németország döntené be az euróövezetet – arra a szerepre továbbra is mindenki nagyobb eséllyel pályázik, de legfőképpen az olaszok. Az is fontos szempont, hogy Németországban akármennyire erősödik az euróellenes, szélsőséges AfD, kormányra kerülésre nincs esélye – emelte ki Trippon Mariann, a CIB vezető elemzője a hvg.hu-nak. A szakértő arra is emlékeztetett: Merkel bejelentése nem volt sokkszerű, arra jó ideje számítani lehetett. (A kancellár maga arról beszélt, hogy nyár óta érlelődött benne a gondolat.)

Ennek megfelelően a piacokat sem érte sokként a hír: amikor az először, még a Die Zeit reggeli sajtóértesüléseként jelent meg a hír arról, hogy nem kívánja újrajelöltetni magát a CDU elnöki posztjára, az euró hirtelen bezuhant a dollárhoz képest, ám szinte azonnal visszapattant. Más kérdés, hogy ez sem tartott sokáig, a hír délutáni megerősítését, ha nem is drámai, de szabad szemmel kivehető, 0,2 százalék körüli gyengülés követte.

A kereskedők és az elemzők sem az esetleges negatív következményektől tartanak, hiszen a német reálgazdaság van annyira robosztus, hogy egy ilyen váltást – legalábbis rövid távon – fájdalommentesen átvészelhet, még ha az üzleti bizalom csökken is valamennyire. Ebben pedig maga Merkel is komoly szerepet játszik, elég arra gondolni, hogy 2005 óta tartó kancellársága idején a válság ellenére mélypontra csökkentette a munkanélküliséget, és korábbi pénzügyminiszterével, Wolfgang Schäubléval élére állt az államháztartás konszolidációjának is.

Az államadósság öt év alatt 80 százalékról 65 százalékra esett vissza, a költségvetés 2015 óta többlettel működik, és még a belső fogyasztást is sikerült felpörgetnie az európai gazdaság motorjának – az euróövezet problémáit elnézve igazán luxusnak tűnik, de amiatt érte rengeteg bírálat Berlint, hogy az exportorientált gazdaságot az elégtelen belső kereslet sérülékennyé teszi.

Ezzel a rózsás képpel együtt mégsem lehet lekicsinyelni annak a jelentőségét, hogy a kancellár fokozatosan kivonul a berlini vezetésből. A költségvetési szigor ugyanis nem csak Schauble és Merkel számára volt szentírás, de korábban Európán is sikerült átvernie.

A válság előtt és a válság idején ugyanis éppen a német kormány játszotta a vezető szerepet az unióban. Maga Merkel személyesen is komolyan kivette a részét abból, hogy sikerült kompromisszumra jutniuk az európai országoknak – emlékeztetett Trippon Mariann.

Emlékezhetünk persze arra is, hogy ez mennyire nem volt hálás szerep. A kancellár és pénzügyminisztere a vasszigort képviselték a 2010 utáni években – elég a többször fellángoló görög adósságválságra gondolni, amely egy idő után Athén és Berlin párbajává változott.

Az élre állni éppenséggel most is lenne miben – elég a Brexitre, az euróövezet reformjára, az új uniós költségvetésre, vagy éppen a jogállamisággal kapcsolatos, Magyarországgal szemben is megfogalmazott bírálatok kezelésére gondolni. A CIB vezető elemzője azonban úgy látja, ahogy Merkelnek egyre több energiáját köti le a belpolitikai helyzet megoldása, úgy gyengülhet nem csak európai fellépése, de az Emmanuel Macronnal meglévő német-francia tandem ereje is.

Ám ez se ma kezdődött: nyár elején a 2015-ben egymillió menekültet beengedő (és emiatt is sokat bírált) kancellár és belügyminisztere, Ernst Seehofer közötti feszültség a menekülthelyzet kezelésével kapcsolatban odáig fajult, hogy Jean-Claude Juncker európai bizottsági elnök az uniós protokollt felrúgva éppen Merkel megsegítésére szervezett egy minicsúcsot.

A menekültválság kezelése azóta sem oldódott meg, és a kormányválság ugyan elsimult, de Seehofer helyzete is meggyengült, hiszen a CDU általa vezetett bajor testvérpártja, a CSU is meggyengült az október közepén rendezett tartományi választáson.

Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy Merkel került volna ki győztesen ebből a párbajból, sőt az elmúlt hónapok viaskodása a koalíciós partner SPD-t is meggyengítette. Így előrehozott választásokkal vagy anélkül, arra kell számítani, hogy a német politikai elit inkább magával lesz elfoglalva a következő időszakban. Ez pedig nem csak az euróövezeti reformoknál Merkelre számító francia államfőnek rossz hír, de azoknak is, akik erős európai fellépésre számítottak olyan nagy gazdaságpolitikai ügyekben is, mint a Donald Trumppal szembeni érdekérvényesítés.