„Kevesebb munkás vagy kevesebb munka?” – kérdezi Scharle Ágota a felgyorsult technikai, technológiai fejlődés várható vészforgatókönyvein töprengve. Tekintélyes kutatók és tanácsadó cégek számításait mutatja be arról, hogy a foglalkoztatás mely területein (leginkább a gyáriparban, gépkezelők és az irodai rutin feladatokat végzők esetében) tűnnek majd el nagyarányban munkahelyek, miközben jelzi azt is, hogy ugyanezen becslések a személyes szolgáltatásokban, de az üzleti (főként fejlesztő és innovációs) szolgáltatásokban is, a magasabb képzettséget igénylő nem rutin feladatokat ellátó munkakörökben új munkahelyek teremtését is előrevetítik.

A kérdés szerintem nem egyszerűen mennyiségi kérdés; pozitív vagy negatív lesz-e a rombolás/teremtés egyenlege, több tűnik-e el, mint amennyi születik. Forgatókönyvekre, a különböző szakpolitikák - oktatás, képzés, közlekedésfejlesztés, családtámogatások, lakáspolitika - összehangolt terveinek igényét azonban akkor is jogosan fogalmazza meg a vitaindító cikk, ha jelentős társadalmi rétegek (a manuális rutin feladatokat végző „kékgalléros” munkahelyeken, és/vagy a szellemi rutin feladatokat végző „fehérgalléros” alkalmazotti munkaterületeken) elvesztik ugyan munkájukat a robotizáció, digitalizáció miatt, de a születő új munkaterületeken nyílnak számukra is foglalkoztatási lehetőségek.

A technikai fejlődés által megkövetelt feladatokra, új tudásokat és készségeket igénylő munkakörökre való átképzésük, felkészítésük mellett, a változó munkakörnyezethez, változó munkarendekhez, munkaidő-rendszerekhez, a térbeli mobilitás és a családi munkamegosztás együttes kezeléséhez is a közpolitikák átgondolt és összehangolt eszközeit kellene kialakítani. De együttesen kellene számolni a megszűnő munkahelyeken dolgozók és új foglalkoztatási lehetőségeik illeszthetőségének képzési, mobilitási, infrastrukturális problémáival, valamint azokkal a foglalkoztatási, munkajogi, jóléti-politikai keretekkel, amelyek mentén az új generációk léphetnek be (vagy akarhatnak belépni majd) a munka világába.

„Több helyett képzettebb” – transzformálja a mennyiségi kérdést minőségivé a vitaindító. Valóban, a fejlettebb országok tapasztalatai alapján az alap és adaptív készségek fejlesztése, a globális munkaerőpiacra lépést lehetővé tevő tudások (lásd: Radó Péter hozzászólása) birtokában tudhatnak a foglalkoztatásban már bent levő generációk és az oda belépni akaró újak megfelelni a felgyorsult technikai, technológia fejlődés révén átalakuló és létrejövő új munkahelyek követelményeinek.

De a jövőről való gondolkodásnak más minőségekre is ki kell terjednie, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy a munka világának a 19. század végétől a 20. század végéig kiépült formáiban, intézményeiben végbemenő rendszerszintű változásairól és azok társadalmi következményeiről is kellene gondolkodni.

A tudások és készségek minőségében igényelt változásokat az indokolja, hogy a munkák tartalmában, a munkafolyamatok térbeli és társadalmi viszonyaiban, a munkaszervezetekben, a munka és magánélet határaiban, az irányítás, a termelési láncok és hálózatok építése terén, a dolgozók érdekeit képviselő intézményrendszerben is új minőségeket eredményező változások mentek és mennek végre a technikai, technológiai fejlődés hatására. A robotizáció, a digitalizáció terjedése, alkalmazása, további fejlesztései már azokba a társadalmi viszonyokba épülnek be, amelyek napjaikban formálódnak, szilárdulnak meg vagy lesznek társadalmi küzdelmek tárgyai.

A változások leírására számos új (egymással is vetélkedő vagy egymást kiegészítő) fogalom jelent meg. Azt már a 90-es évektől megtapasztaltuk, hogy a munkahely – munkaidő – munkaadó egysége az un. atipikus foglalkoztatás különböző formáiban szétszakadozott; otthon vagy internet hozzáféréssel bíró bármely közterületen lehet alkalmazottként vagy önálló vállalkozóként dolgozni, és nemcsak a garantált napi és túlóra keretek között.

Azóta a munkaidő még kötetlenebbé vált, sőt behatolt a magánszféra idejébe.

A magánterek és idők használata mellett a munkavállaló magántulajdona (gépkocsija, számítógépe, okos telefonja, stb.) is egyre gyakrabban a termelő, szolgáltató tevékenység feltétele lett. A valamikor a munkaadó által biztosított munkaeszközök helyett a digitalizált munkák egyre tágabb körében terjed a „Bring Your Own Device” (saját laptop-, gépkocsi-, telefon-, stb. használat) ellentmondásos, és munkajogilag sem tisztázott gyakorlata.

Az informatikai és kommunikációs technikák révén egyre nagyobb értéket előállító szolgáltató folyamatok és távmunkában is végezhető részfeladataik globális „láncokba” és „hálózatokba” szervezhetők alacsonyabb költséggel és rugalmasabban, mint a valamikori nagyüzemek. És jóval alacsonyabb költséggel és rugalmasabban is zárhatók be vagy telepíthetők át akár kontinensek között is.

Flickr

A résztevékenységek szervezését ellátó info-kommunikációs „platformok” után ez a működési rendszer a platformgazdaság elnevezést kapta. Ilyen kereslet-vezérelt platformok léteznek a lakossági és személyes szolgáltatásokban; a szálláshely-szolgáltatásban (pl: Airbnb), a közlekedésben (pl: Uber, Lift), az éttermi szolgáltatásokban, de olyan magas képzettséget igénylő üzleti szolgáltatásokban is, mint a pénzügyek (pl. Eden McCallum), egészségügy (pl: Medicast), jogi tanácsadás (pl: Axiom).

A „platformok” csekély beruházással integrálni tudják a keresletet és az igényelt feladatok elvégzésére képes, sokszor milliós nagyságrendű emberi erőforrásokat, a tevékenységekhez szükséges egyéni munkaeszközöket és a feladatokra jelentkezők magán infrastruktúráját.

Az adott tevékenységek és szolgáltatások iránti igények feltárására, nyilvántartására és kielégítésére épített platformgazdaságot „on demand”, (kereslet-vezérelt) gazdaságnak is nevezik. A haszonból a forgalom alapján részesülő „platformok” nem munkaadók, nem irányítanak és nem garantálnak munkafeltételeket, nem nyújtanak társadalombiztosítási lefedettséget azoknak, akik nem is az alkalmazottaik, hanem önfoglalkoztatók, egyéni vállalkozók. Viszont szigorúan meghatározzák az általuk közvetített kereslet kielégítésének teljesítési módját, idejét, minőségét azaz a teljesítmény-követelményeket és az elérhető jövedelmet.

A fogyasztók, a felhasználók elégedettek, és az erőforrásaikat (tudásaikat és eszközeiket) mozgósító munkát végzők, szolgáltatók jövedelemhez jutnak. Az ő elégedettségük a követelmények és a jövedelemhez jutás szigorodásával persze romolhat.

Ismertek a biciklisfutárok, Uber-sofőrök tiltakozásai, és március óta létezik (igaz „csak” 16 ezer taggal) már szakszervezete a YouTube-ereknek,

miután sokak klipjeitől megvonták a hirdetések lehetőségét és ezzel csökkentek jövedelmeik. A dán takarítószolgáltatásokat kínáló Hilfr.dk és a 3F dán szakszervezet pedig pár hónapja kísérleti kollektív szerződést kötött, amely minimális jogokat és bizonyos munkaóra után munkavállalóvá minősítést biztosít a dolgozóknak – számolt be Kelemen Melinda, a LIGA munkatársa egy a „platformgazdasággal” foglalkozó budapesti konferencián.

Ami az egyik oldalon az elvégzendő munkák iránt keresletet támasztó fogyasztók, a munkaadók és a keresletet becsatornázó „platformok” oldalán a rugalmasság, az egyéni vásárlói, felhasználói igények kielégítése, az a munkájuk, erőforrásaik alapján saját foglalkoztatásukat biztosítani tudók, az így jövedelemhez jutni képesek oldalán a rendszertelenség és a bizonytalanság veszélye. A kollektív érdekvédelem, a szakszervezeti intézményrendszer gyengülése, ami már az atipikus foglalkoztatási formák terjedésénél is veszélyként jelentkezett, tovább folytatódott a legutóbbi válság alatt és azt követően is.

Mind gyakrabban találkozunk a „prekariátus” fogalommal; a rendszertelen foglalkoztatás egyre differenciáltabb és technicizáltabb rendszerré szerveződésének kínálati pozitívumai mellett, a létbizonytalanság és az egyenlőtlenségek növekedésével, a középosztályi (valamikori alkalmazotti, munkajogilag és szakszervezetileg védett szakmunkás) státuszok lecsúszásának aggasztó politikai következményekhez vezető jeleivel (lásd: Krémer Balázs hozzászólását). És a képzettség sem egyértelmű és biztos védelem.

A fejlett európai gazdaságokban a 2000-es évek óta az alacsony bérű, alsó jövedelmi kategóriákban növekszik a közepesen és magasan képzettek aránya. A robotizáció, digitalizáció további terjedése nemcsak a várható munkahely-veszteségekkel való szembenézést sürgeti, hanem az új technikákat, technológiákat befogadó és átalakuló foglalkoztatási rendszerben létező-megmaradó-alakuló társadalmi státuszok és társadalmi viszonyok dinamikájának megértését. Ami ebben a képlékeny helyzetben egyértelműen szükségesnek látszik, az

a társadalmi, emberi kihívásokat generáló folyamat negatív kimeneteinek korlátozása a közpolitikák eszközeivel,

a társadalmi jogosultságok elismerésével, intézményes képviseletével, megerősítésével. Akár az új technikai lehetőségek révén is.

A The Economist legutóbb a „világ proletárjait” platformok alakítására szólította fel, és számos olyan oldalt, site-ot, platformot sorol fel, amelyeken a globális láncokban, hálózatokban (Walmart, Starbucks) dolgozók „szervezkednek”, információkat gyűjtenek, együttes fellépésüket koordinálják.

A szerző szociológus.