EU-csúcs után: Most akkor veheti-e a sátorfáját Manfred Weber?

Legyen valami új, legyen valami régi, legyen valami kék és legyen valami kölcsönvett – a menyasszonyi viselettel kapcsolatos babonától alig tér el az az alkudozás, amely jelenleg az Európai Unióban zajlik, és amelynek egy fontos állomása volt a most záruló brüsszeli EU-csúcs.

A találkozó résztvevői, az uniós tagországok állam- és kormányfői ugyanis egyszerre próbálnak öt tisztségre embert találni, és hogy még bonyolultabb legyen a kérdés, nemcsak az egyes nemzeti kívánságoknak kellene megfelelnie a tökéletes jelöltnek, de az is elvárás, hogy az új vezetők között legyen nő, legyen szociáldemokrata, legyen liberális, sőt zöldpárti, legyen közép-kelet-európai – és így tovább, gyakorlatilag a végtelenségig.

Nem csoda, hogy a négy óráig tartó egyeztetés végén semmivel sem tudunk többet, mint előtte – ha nem számítjuk természetesen a vita közben felszolgált vacsora menüsorát. Az európai lapok elejtett és egymásnak tökéletesen ellentmondó névtelen nyilatkozatokból, politikusi félmondatokból, a csúcsról közölt videókon és fotókon látható metakommunikációból próbálják kikövetkeztetni a végeredményt, amelyre most legalább egy bő hetet várni kell. Donald Tusk ugyanis (a jó uniós szokást ismerők számára megszokott módon) az utolsó pillanatra, június 30-ra újabb találkozót hívott össze, hogy akkor már tényleg jussanak egymással valamire a huszonnyolcak.

EU-csúcs: nincs megegyezés az új vezetőkről, egy hét múlva újból nekifutnak

A magyar kormány ezúttal sikerrel vétózott meg egy közös döntést.

Pedig a választások előtt – legalábbis elméletben – a képlet nagyon egyszerű volt. Az Európai Parlament ragaszkodik a csúcsjelölti rendszerhez, amely alapján az a frakció adhatja az Európai Bizottság új elnökét, amelyik a legtöbb mandátumot szerezte, a csúcsjelölt személyét pedig minden választó jól ismerhette a voksolás előtt, hiszen a pártcsaládok kiválasztották korábban. (Most tekintsünk el attól, hogy Manfred Weber miatt hányan szavaztak a Néppárt helyi kirendeltségére.)

Donald Tusk

MTI / EPA / Olivier Hoslet

A spitzenkandidati, azaz csúcsjelölti rendszer természetesen nem ad választ minden kérdésre, ám nagyban tisztítja a képet. Hiszen ha elfogadják az automatizmust, akkor nemcsak a legnagyobb befolyással bíró poszt talál gazdára, de – a jelenlegi felállásban – egyből kiesik egy néppárti „hely”. A most záruló ciklusban ugyan mindhárom uniós fő testület élén néppárti politikus áll, ám ez a jövőben biztosan nem lesz így. Ugyanakkor a németeknek már-már kötelező posztot is ki lehet pipálni, vagyis a többiek osztozkodnának a négy másik helyen, az Európai Parlament, az Európai Tanács, az Európai Központi Bank (EKB) elnöki, illetve az unió kül- és biztonságpolitikai főképviselői székén.

Bár Angela Merkel korábban teljes mellszélességgel kiállt Manfred Weber jelöltsége mellett, az is kérdés, mi lenne a német kancellár számára igazán fontos: hogy a különösebben nem ismert, csak parlamenti tapasztalattal bíró bajor politikus kerüljön a bizottság élére, vagy hogy például a Bundesbank elnöke, Jens Weidmann váltsa az EKB élén Mario Draghit.

Jens Weidmann

AFP / DPA / Arne Dedert

A mátrix kitöltésére pedig gyakorlatilag a 28 országnak lehet egy-egy hasonló követelése, de legalábbis elgondolása arra nézve, kit nem szeretne egy-egy pozícióban látni. Ahogy például Orbán Viktor Manfred Webert fúrja, úgy megvannak az ellenzői az előbb említett Weidmannak is. Ilyen az, amikor a politikai, a földrajzi és sok más egyéb szempontra is ügyelni kell.

A jó hír Manfred Weber számára az, hogy legalább nyíltan nem ásták még el a jelöltségét. Miközben a vezetők tartják magukat ahhoz, hogy ne mondjanak neveket, benntartása a jelölti körben azért is fontos, mert addig életben tartják azt az illúziót, hogy a csúcsjelölti rendszer még életben van.

Kérdés persze, hogy a csúcsjelöltség ugyanazt jelenti-e Weber pártja, az Európai Parlament, illetve a tagországok vezetői számára. Előbbi esetében nincs különösebb kérdés: az EPP érte el a legtöbb mandátumot, Weber a befutó. Az EP már trükkösebb, hiszen a többi nagy (az előzetes felméréseket meghazudtolva mind uniópárti) frakció a május végi voksolás eredményében az EPP visszaesését látja. És bár a szocdemek, a liberálisok és a zöldek együtt sem tudják a többséget hozni a jelenleg 751 tagú testületben, mindenesetre többen vannak a néppártiaknál, ennek megfelelően a csúcs előtt jelezték is: nem fogják támogatni a parlamenti szavazáson Webert.

Mindez azt is jelenti, hogy játékban van két olyan csúcsjelölt, akik jóval nagyobb tapasztalattal bírnak, mellesleg a mögöttük levő politikai erő sem elhanyagolható. A baloldalon a bizottság holland alelnöke, Frans Timmermans a jelölt, aki pártjával váratlanul jól szerepelt hazájában, ám az elmúlt évek munkája miatt is – a politikus a leghangosabb szószólója volt a jogállamiság miatt indított eljárásoknak – sok ellensége van a tagállami vezetők között. A liberális tipp Margrethe Vestager, aki viszonylag kis országból érkezett (Dánia), ráadásul nő, és még a tengerentúlon is jól ismert, viszont mégiscsak egy viszonylag kis párt jelöltje.

Margrethe Vestager

AFP / Joh Thys

Bár csúcsjelöltként ők hárman vannak versenyben, ez nem jelenti azt, hogy egyes országoknak ne lenne más ötlete – a visegrádi négyek esetében például sokat hallani a szlovák Maros Sefcovic nevét. Fontos azonban tudni, hogy még a négy ország vétója sem sokat ér, ha a többiek beállnak egy ember mögé. Ezért érdemes figyelni arra a képre, amelyen csütörtök éjjel az EU jelenleg legbefolyásosabb négy embere folytatott különbeszélgetést:

• Angela Merkel német kancellár, a legerősebb konzervatív erő képviseletében, aki Manfred Webert támogatja, ám úgy látja: ha őt nem fogadja el a többség, akkor felejtsék el az egész csúcsjelölti rendszert,
• Pedro Sánchez spanyol miniszterelnök, akinek pártja, a PSOE a parlamenti után az EP-választást is meggyőző fölénnyel nyerte, és nyíltan támogatja Frans Timmermans csúcsjelöltségét,
• Emmanuel Macron francia államfő, akinek pártja a liberális frakcióhoz csatlakozott, és a csúcsjelölti rendszer helyett az érdem alapján választana vezetőket,
• és Donald Tusk, aki szintén elfogadhatatlannak tartja a csúcsjelölti rendszerből fakadó automatizmust, bár azzal nincs baja, hogy vannak csúcsjelöltek.

Eláruljuk a végeredményt: nem jutottak dűlőre egymással.

Presidencia del Gobierno / Dario Pignatelli

És hogy mi változhat a következő csúcstalálkozóig? Lehet, hogy semmi – bár a 30-i találkozót megelőző oszakai G20-csúcson azért több vezetőnek lesz alkalma zárt ajtók mögött átrágni az utódlás kérdését. A patthelyzet egyelőre csak azért jelent gondot, mivel a pakk része az Európai Parlament elnöki posztja is, az a testület pedig július 2-án összeül – addigra legalább erről dönteni kellene.

Extrém esetben azonban az is előfordulhat, hogy október 31-ig sem sikerül kiegyezni, és meg kell hosszabbítani az akkortájt lejáró mandátumokat. Ez pedig még azoknak a vezetőknek is az érdeke lehet, akik amúgy nem rajonganak a mostani vezetésért, elsősorban Jean-Claude Juncker bizottsági elnökért. Orbán Viktor is ilyen, hiszen a magyar miniszterelnök pontosan tudhatja, amíg a tisztújítás kérdése nem oldódik meg, addig másról sem nagyon fognak tárgyalni. Lefagyhat például a jogállamisággal kapcsolatos szigor kiépítése, ami jó ideje – és egyre jobban – fojtogatja a magyar kormányt, de a migrációval kapcsolatban sem várható komoly újdonság, marad a lassan öt éve tartó egy helyben toporgás.

A hvg.hu az Európai Parlamenttel együttműködve számol be ebben a fél évben az uniós intézmények tevékenységéről, a közösséget érintő döntésekről, és ezek hatásairól. Az EP a tartalomért nem vállal felelősséget.