A HVG egyik augusztus 16-i cikkének a címe az, hogy „Már a horvátok is lehagynák Magyarországot az euróbevezetéssel”. A címadás azt sugallja, mintha egy kétségtelenül értelmes célért zajló versenyfutásról lenne szó. Az euró mint értelmes cél felfogást árnyalja, hogy az euróhoz csatolt maastrichti kritériumrendszerrel, ahova a belépő tagoknak konvergálniuk kell, valójában maga Lámfalussy Sándor sem értett egyet, pedig őt az euró atyjaként tartjuk számon. Megalkotásáról így fogalmazott: „Ez egy politikai mechanizmus volt. Sosem jött volna létre a közös pénz, ha a jegybankokra hagyják a döntéshozatalt. Soha.”

Rober Mundell optimális valutaövezetekről szóló 1961-es, gyakran hivatkozott elmélete sem akart közgazdasági igazolást adni semmilyen „optimális” valutaövezet létrehozásához, pláne nem szerepelnek az eredeti elméletben merev fiskális és monetáris előírások. Valójában Mundell is oda lukadt ki, hogy a piacok magasabb integráltságát célzó valutauniós erőfeszítéseket csak politikai szempontok beemelése mellett lehet „optimálisnak” nevezni.

Mi a politika? Érdekcsoportok vagy nézetek harca a lelkekért, ahol a győztesek írják a történelmet. Ha nem figyelünk, idővel önhivatkozási hurkok rendszerében találhatjuk magunkat. Az euró egy, a németek hiperinflációs történelmi neurózisából induló és oda visszatérő önhivatkozási hurokká vált, ami miatt veszélybe került az Unió egysége.

Az euró bevezetése és a konvergencia-előírások hatalma ahelyett, hogy megoldott volna problémákat, újakat teremtett, pont úgy, ahogy a megbukott aranystandard rendszer. A felépült feszültség már régóta diszkrecionális helyzetkezelést igényelne, de az országspecifikus megoldások – például átmenetileg lazább deficitráták alkalmazása – tabunak számít.

Túl egyszerű a maastrichti kritériumokra mint tőlünk független külső kényszerre hivatkozni, hiszen ezeknek az előírásoknak a megváltoztatása egyhangúságot igényelne a tagországoktól, ami viszont politikailag, főleg a németek miatt, lehetetlennek tűnik. Az igazi gond az, hogy a többi tagország közgazdasági elitjei között sem jött létre a reformhoz szükséges szakmai konszenzus.

Mi vezetett ide? Talán a beletörődés. A 90-es, korai 2000-es éveket még jellemző „Maastricht-kritikus” elemzői hangokat elnyomta a brüsszeli gépezet zakatolása. A nagy hitelminősítők alkalmazkodtak az államcsődöt reális lehetőséggé alakító jogszabályok adta keretekhez, kialakult a kritériumokhoz illeszkedő konvergenciajelentéseket fókuszba állító, és eszerint szankcionáló brüsszeli intézményrendszer.

Az elemzők a többi elemzőt követve beletörődtek abba, hogy egy tagország gazdasági egészségét e német rögeszmét kifejező kritériumokhoz képest kell méricskélni.

De mi vegyük észre, hogy ez egy olyan önhivatkozási hurok, amelynek egyre vállalhatatlanabbak az intellektuális alapjai!

Az államadósság szintje a GDP százalékában (2018)

A legnagyobb fejlett gazdaságok (G7)    116,7 Fejlett gazdaságok          102,6 Euróövezet        85 Európai Unió     81,6 Magyarország   70,9* Latin-Amerika és Karibi-térség   67,5 Feltörekvő és fejlődő ázsiai országok      51,7 Feltörekvő és fejlődő gazdaságok            50,6 Szub-szaharai Afrika       49,2 Feltörekvő és fejlődő európai országok 41,1 Forrás: IMF, *MNB

Oblath Gábor 1999-es, a Közgazdasági Szemlének írt elemzésében még részletekbe menően és éles logikával támadta az államháztartási előírások minden elemét. Ellenpéldának hozta fel azt a sikeres valutauniót, amelyet a Benelux államok működtettek, és ahol Belgium adósságrátája 1997-ben 122 százalék volt, míg Luxemburgé 6,7 százalék. Veszélyesnek tartotta, hogy az államadósság-ráta leszorítása érdekében igyekvő politikusok nemzeti vagyonelemeket adnak el. Előre jelezte, hogy ezek a kritériumok lefojtják majd az EU növekedését. (Majd 10 évre rá azt a Költségvetési Tanácsot vezette, amely végül is a brüsszeli gépezet egyik láncszemeként funkcionált.)

Nemzetközi tekintélyek közül a készülő eurótákolmánytól a neoliberalizmus atyjaként számontartott Milton Friedman is óva intett. 1997-es elemzésében ő is túlságosan merevnek tartotta, hiányolta belőle a lokális válságok kezeléséhez szükséges fiskális rugalmasságot. (Az ő hangját már nem hallhatjuk, 2006-ban elhunyt.) A 2015-ben szintén eltávozott Lámfalussyt is ez aggasztotta, 2014-ben még büszkén hivatkozott a korabeli euró szabályozási jelentéséhez csatolt különvéleményére, amelyben problémásnak tartotta a túl alacsony költségvetési keretet. Ő abban hitt, hogy idővel az EU elmozdul egy fiskális transzfereket lazábban kezelni képes föderális irányba.

A maastrichti rendszer magába építette azt az 1990-ben Új- Zélandról indult jegybanki kommunikációs divatot is, amely inflációs célszámokat tűzött ki. Friedman támadta ezt az új keletű hóbortot, hangsúlyozta, hogy könnyebb a pénz mennyiségét szabályozni, mint inflációs célokat kitűzni és eltalálni. Az öreg Friedman azt a fajta jegybanki függetlenség eszmét is támadta már, amely szerint a jegybankokat el kell tiltani a deficit finanszírozhatóságától. Azt vallotta, hogy „a pénz fontosabb dolog annál, hogy csak a jegybankárokra bízzuk”. 1998-ban – hasonlóan Bernanke-hez, a FED későbbi elnökéhez – korlátlan kötvényfelvásárlást javasolt a japán jegybanknak a deflációellenes küzdelem keretében.

Ha ennyire hangosan jelen voltak a korabeli szakmai aggályok, akkor miért hajolt meg az eurót megalkotó „Bölcsek Tanácsa” mégis a politikai akarat előtt? Beszámolók szerint azért, mert a németek nélkül nem lehetett volna közös valutát létrehozni. Így a németek weimari időkből származó hiperinflációs neurózisa és államháztartási fegyelemre vonatkozó poszttraumás rögeszméje határozta meg a konstrukciót. Ez azonban aktuális politikai hatalmi viszonyokat tükröző megoldás volt, de nem szakmai szempont.

Itt akkor tegyük fel a kérdést, mit tudhat egy politikus egyáltalán a pénzről?

A Positive Money szervezet 2017 júniusi választások előtt a brit törvényhozók (képviselők) körében végzett felmérése szerint: a törvényhozók 70 százaléka szerint csak az államnak áll hatalmában pénzt teremteni. A képviselők 85 százalékának fogalma sem volt a valóságról: arról, hogy a banki hitelezés is pénzt teremt. Ez óriási koncepciós probléma! A helyzet a németeknél sem lehet jobb, és innen származhat a jelenlegi szabályozás eredendő naivitása, amely gyakorlatilag csak a költségvetési kiadások és az infláció közötti kapcsolatban képes gondolkodni, ahol ráadásul az infláció csak is rossz dolgot fejezhet ki. Ez téveszme. A magasabb inflációs ütem egészséges felzárkózást is takarhat. Másfelől a túl alacsony infláció is lehet káros, recessziós veszélyt jelezhet. De erre a kritériumalkotók nem gondoltak.

„A hitelnyújtás egyben pénzteremtés” – írta helyesen Surányi György a megelőző 15 év inflációs célszám-követési „monokultúráját” kritizáló dolgozatában 3 éve. Ráadásul napjainkra a bankrendszer sokkal nagyobb pénzmennyiség-befolyásoló tényező, mint az állam. Háromszor annyi pénzt teremtett privát adósoknak való hitelezés révén, mint amennyi pénzt az államok adóssága létrehozott. Ehhez képest egy olyan eurótákolmány uralkodik rajtunk, amely abszolút nem számol a banki pénzmennyiséggel, csupán az állami pénzkiadásokból vezeti le a tolerálható 3 százalékos deficitlimitet. A 3 százalékos limit kiszámításának háttere arra a totálisan naiv pénzteremtési koncepcióra épült, hogy a 60 százalékos rátát örök időkre tartani lehet európai szinten egy stabil 5 százalékos növekedéssel. Eleve: hol az az 5 százalékos 1991-ben feltételezett éves növekedés? Pl. 2009 óta alig haladja meg az évi két százalékot…

Szokás hivatkozni a szlovák euró sikerére. A szlovák siker inkább az expanzív fiskális politika sikere: a szlovák államadósság ráta a 2008-as 28 százalékról 27 százalékot emelkedett 2013-ig (55 százalékra), igaz, tavaly már csak 48 százalék volt. Ellenben a magyar ráta a 2008-as 72 százalékról 2018-ra 71 százalékra csökkent, mert konvergálnunk kell a 60 százalékos „csoda számhoz”, aminek el kéne hoznia a mennyországot. Tehát relatíve minimum 20 százalékos fiskális hátrányt szenvedtünk el szlovák pályához képest. A többi exszocialista országgal való összehasonlításra is jellemző ez a kb. 20 százalékos fiskális stimulációs hátrány: mi 2008–2019 között 4 százalékkal csökkentettük az adósságrátát, míg a többiek kb. 16 százalékkal növelték. Nem véletlen akadt el relatíve a magyar jövedelmi felzárkózás a többiekhez képest.

De még egy esetlegesen 60-90 százalék közötti államadósság-rátának sem kellene, hogy legyen bármilyen jelentősége egy reálisabb szemlélettel: ha már konvergencia-előírásról beszélünk, miért nem a 2008-ban még 12 szereplős, nyugati fejlett országokból álló eurózónatagokhoz akarunk konvergálni? Nekik 2018-ban összességében már 88 százalékos volt az adósságrátájuk. Mi értelme az ő 1991-es állapotukat kifejező 60 százalékos érték elérését erőltetni? Hol van az már? Mi értelme maradt ennek a rögzített adósságráta-kultusznak? Semmi. Az USA vagy Japán nem nyomorgó ország. Az előzőben 107, az utóbbiban 240 százalék körüli ez a ráta. Általánosságban kimutatható, hogy

minél fejlettebb egy ország, hajlamos annál magasabb államadósság-rátára, hiszen annál több vagyonos takarít meg szívesen a saját hazája kötvényeiben.

A szintén 70 százalékos államadóssággal és sok devizaadóssal terhelt horvátok jegybankelnöke egyik mondatában azzal érvelt az euró bevezetése mellett, hogy amúgy is meg van kötve a kezük úgy a kamat, mint az árfolyamstabilitási célok miatt, tehát nincs meg az a szuverenitásuk, amit elveszthetnének. Ez a szabadsághiányba való beletörődés retorikája. Amíg maradnak ennyire értelmetlenek az euróhoz kapcsolt monetáris és fiskális előírások, addig érdemes megőrizni a nemzeti szuverenitás maradék elemét, a forintot. Ki tudja? Még jól jöhet valamikor.

A maastrichti kritériumok

A maastrichti szerződést 1992. február 7-én írta alá Maastrichtban az Európai Közösség akkori 6 tagja: Franciaország, Belgium, Luxemburg, Hollandia, Németország, Olaszország, 1993. november 1-jén lépett hatályba. A konvergenciakritériumok a maastrichti szerződés 121. paragrafusában felsorolt feltételek, amelyeket az EU-tagállamoknak teljesíteniük kell az euró bevezetéséhez. A kritériumok célja, ahogy már a nevükben is szerepel, az uniós országok gazdaságának egymás felé való konvergálása és stabilitása. A tagországi makromutatóknak a kritériumok szerinti egymáshoz közelítése – a kritériumok megalkotói szerint – egy monetáris unióhoz feltétlenül szükségesek. Költségvetési hiány max. a GDP 3%-a lehet Államadósság max. a GDP 60%-a lehet Infláció max. 1,5%-kal térhet el a három legalacsonyabb inflációjú ország átlagához képest az euró bevezetést megelőző 2 évben A hosszú távú hitelek kamatlába az egyéves referencia-időszakban legfeljebb 2%-kal lehet több, mint a három legalacsonyabb inflációs mutatóval rendelkező tagállam államkölcsöneinek átlagos kamatlába.

A szerző közgazdász