Kevés uniós vezető érdemelte ki azt, hogy becenevet kapjon a világsajtótól, arra meg pláne kevés példa van, hogy ez még pozitív is legyen. Mario Draghi kivétel: bár a 72 éves olasz jegybankár nem igazán tűnik sem vízszerelőnek, sem szuperhősnek, mégis kiérdemelte a Super Mario nevet.

Ha magyarázatot keresünk erre a névazonosságon túl, méltatói nagyon röviden elintézik: az Európai Központi Bank élén töltött nyolc éve alatt ő volt az, aki

megmentette az eurót.

Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász már csak ezért a teljesítményéért is úgy írt róla nemrég, hogy „alighanem ő a modern idők legnagyobb jegybankára”.

A közös európai deviza megmentése persze jóval bonyolultabb feladat volt annál, minthogy az EU egyik „hatalmi ágának”, a monetáris politikának a vezetője egy akadálypályán végigmenve meg tudná oldani. Az is igaz azonban, hogy a drámai EU-csúcsok és még drámaibb tüntetések árnyékában Draghi és az EKB sokkal többet tett, mint amennyit a – nem gazdasági fókuszú – világsajtó neki tulajdonít.

Mario Draghi

AFP / Daniel Roland

A nagy mentőakció 

Az EKB bármire kész, hogy megmentse az eurót. És higgyék el, ez elég.

Néhány hónappal nyolcéves megbízása 2011 októberi kezdete után mondta ezt az Európai Központi Bank élén Draghi. Az azóta sokszor idézett kijelentés nem nagyzolás volt, az euró sokak szemében akkortájt élet és halál között lebegett. Az euróövezet négy országa kényszerült addig segítséget kérni az EU-tól és a Nemzetközi Valutaalaptól, hogy elkerülje az államcsődöt. Az íreknél és a spanyoloknál az ingatlanpiac bedőlése, a portugáloknál a gazdaság alulteljesítése, a görögöknél pedig az állami túlköltekezés miatt került fenntarthatatlan szintre az államadósság, az olasz adósság növekedése és a helyi bankok helyzete pedig szimplán az ország mérete miatt okozott, ha nem is pánikot, de aggodalmat. Ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy a piac bizalma megrendüljön az akkor még csupán bő tíz éve létező euróban.

A szuverén válságok mögött ugyanis nem csak a pénznem volt közös, de egy nagyon fontos probléma is: az euróövezet válságát súlyosbította ugyan a kétezres évek piaci túlfűtöttségét követő összeomlás, az igazán vérfagyasztó azonban az volt, hogy a monetáris unió létrehozása idején uralkodó optimista hangulatban elmulasztották a rendszert felkészíteni a gazdasági sokkokra.

Ha élhetünk egy hasonlattal: eleget hallottunk arról – pont ebben az időszakban -, hogy milyen felelőtlenek voltak magyar devizahiteselek, amikor az erős forint idejében nem számoltak azzal, hogy egy árfolyamgyengülés után képtelenek lesznek fizetni megugró törlesztőrészleteiket. Most képzeljük el, hogy az Európai Unió vezetői a kilencvenes években úgy gondolták, az euró annyira erős lesz, hogy minden sokkot le tud küzdeni, így sem a bankrendszer szanálására, sem az egyes országok elszálló adósságának kézben tartására nem dolgoztak ki egy mechanizmust.

AFP / Aris Messinis

Draghila 

Az EKB hatásköre ráadásul nem is terjed ki erre, az euróövezet jegybankjaként feladata az euró stabilitásának megőrzése. Egy összeomlásközeli helyzetben, korlátozott hatáskörrel lépett tehát színre nyolc éve az olasz jegybank korábbi kormányzója – nemzetisége ne tévesszen meg senkit, Draghi épp annyira aggódott hazája pénzügyi helyzete miatt, mint bármilyen német pénzügyminiszter tette volna. Olyannyira, hogy megválasztása előtt a Bild német bulvárlap a „legnémetebb jelöltnek” nevezte. Hogy ez pozitívum vagy sem, kérdés: nyolc évvel később – egy hónapja – a lap már Drakulához hasonlította az EKB laza monetáris politikájának folytatása miatt.

Merthogy az euró megmentésének a csodaszere végül is a folyamatos kamatcsökkentés mellett az eszközvásárlási program (OMT) lett, amelynek keretében először 2012 augusztusában csődközelbe kerülő euróövezeti országok által kibocsátott papírok vásárlására tett ígéretet a jegybank. Ezzel úgy stabilizálta az elszálló hozamokat, így pedig az országokra nehezedő terhet, hogy egyetlen eurocentet se költött el.

Az OMT – az EU bankmentési szabályainak kiterjesztésével együtt – elég volt arra, hogy ha egy ország bajba került, az ne fenyegessen az egész euró bedőlésével. (Vagyis, ha úgy vesszük: Draghi megmentette az eurót.) Ahhoz azonban kevés volt, hogy a válságból ugyan kilábalt, ám még mindig recesszióközeli állapotban levő gazdaságot is képes legyen kimozdítani a holtpontról.

Erre volt válasz a 2014 őszén bejelentett és 2015 márciusában induló mennyiségi lazítási programcsomag. A magáncégek és – főleg – a közszféra által kibocsátott kötvényekre 2018 decemberéig összesen 2650 milliárd eurót költött a jegybank (magyarul: ennyi pénzt pumpáltak az európai gazdaságba). A program ugyan 2018 decemberével kifutott, ám tekintettel arra, hogy az euróövezeti gazdasági növekedés még mindig nem túl fényes, azóta a lejáró kötvényekből visszakapott összegeket folyamatosan forgatják vissza.

A harmadik eszköz az alacsony – 2016 márciusa óta 0 százalékos – euróövezeti alapkamat, amelynek a célja megint csak az, hogy a pénzt inkább a reálgazdaságba fektessék be ahelyett, hogy eurót tartalékolnának. Szigorítást jelenleg sem vár senki, elemzők szerint akár 2022-ig az alacsony szint tartására kényszerülhet Draghi utóda, Christine Lagarde.

Mario Draghi és Christine Lagarde

AFP / Alberto Pizzoli

Értékeljenek a történészek 

Ebből is látszik: az elmúlt nyolc év távolról sem volt diadalmenet, sem az euró, sem a Draghi vezette Európai Központi Bank számára. Kritikusai leginkább azt vetik a szemére, hogy bár a helyzet ténylegesen jobb, mint 2013-ban, és neki köszönhetően 11 millió új állás lett az eurövezetben, Draghinak nem sikerült igazán belöknie a gyengélkedő euróövezeti gazdaságot. Az alacsony alapkamat pedig nehezítette azt is, hogy az infláció elérje az elvárt, 2 százalékos szintet a monetáris unióban. (Jelenleg mindössze 0,8 százalék.)

Tény, hogy a Draghi-éra utolsó kamatdöntésének napján megerősített növekedési adatok nem adnak okot örömre. Az euróövezeti növekedés a július-szeptemberi időszakban 0,1 százalékra esett vissza negyedéves alapon, ami leginkább az EU-n kívüli bizonytalanságoknak tudható be. Ez azonban épp olyan súlyosan érinti például az uniós gazdaság motorjának számító német feldolgozóipart, mintha a belső kereslet esett volna vissza.

A Draghi vezette EKB-t azzal is megvádolták, hogy szerepet játszott Görögország „kivéreztetésében”. A legbizarrabb kritikát egy Femen-aktivistától kapta, aki 2015 áprilisában – a görög válság legsötétebb hónapjaiban – konfettivel szórta meg az elnököt egy sajtótájékoztatón, majd azt üvöltötte: „le az EKB diktatúrájával”, amíg ki nem rángatták a teremből.

Hogy a sajtótájékoztatót lerohanó aktivista számára a frankfurti EKB-központ volt a megfelelő helyszín a tiltakozásra, az legyen a Femen baja. Draghi mindenesetre a mai napig mantraként említi azt: az ő keze meg van kötve, ahhoz, hogy az euró és ezzel az euróövezeti gazdaságok igazán stabilak legyenek, az EKB munkáján túl közös fiskális eszközökre lenne szükség. Ez lehet közös euróövezeti gazdaságpolitika, a monetáris unió számára fenntartott költségvetés, vagy akár a gazdasági sokkok esetén bevethető bármilyen garanciák sora - sorolta csütörtöki, utolsó kamatdöntését követő sajtótájékoztatóján is.

Tény, hogy ezen az úton már elindult az EU. A kérdés az, hogy egy újabb, 2008-ashoz hasonlítható válságot megfelelően tudnak-e majd kezelni az olyan módszerek, mint a bankunió, a közös bankszanálási mechanizmus, netán a közös gazdaságpolitikát „helyettesítő” rendszer, amely a potenciálisan kockázatot hordozó politikai döntésre igyekszik felhívni a figyelmet.

Amikor azonban a nyolcéves elnökség utolsó sajtótájékoztatóján arról kérdezték, mit sajnál leginkább, csak ennyit mondott: "mindig olyan dolgokra összpontosítok, amelyeket meg lehet oldani, a sajnálkozás a múlton legyen a történészek dolga". És hogy teljes legyen a kép: arra a kérdésre, mire a legbüszkébb így fogalmazott: hogy a kormányzótanácsa elvégezte a neki szabott feladatot,

soha nem adtuk fel.