Gideon Rachman brit politológus 2009-ben Financial Times hasábjain a 2008-as világgazdasági válság nyomán kiéleződő magyar válságot a globális válság mikrokozmoszának nevezte. Vagyis a magyar válság, továbbmenve, a magyar újkapitalizmus különös jelenség: egyedi vonásainak rendszere a globális válság, a globális újkapitalizmus általános vonásainak túlrajzolódott lenyomata. Vagy másként: a magyar újkapitalizmus a globális újkapitalizmus paradigmája. És sok esetben jövőképe is.

2006-os, Az újkapitalizmus és ami utána jöhet című könyvemben a ’70-es években születő neoliberális újkapitalizmus lényegét az önpusztító folyamatok dominanciájában jelöltem meg: elszabaduló profitéhségében a globális tőke felzabálja saját létfeltételeit, a humán és ökológiai forrásokat. Többek között azt írtam, hogy a kapitalizmus eme szakaszában – a marxi előfeltevéseken is túl – a munkajövedelmek a munkásság széles köreiben nem fedezik azok munkaerejének újratermelési költségeit.

A magyar újkapitalizmusban az önpusztítás-tézis felfokozott intenzitással jut érvényre. Büttl Ferenc kutatásai szerint a háztartások átlagos vagyona tekintetében Magyarország az Európai Unió utolsó előtti országa (EBC, 2014). „A háztartások nemzetközi összevetésben bizony csórók” fogalmazza meg Büttl. Gazdag László adatai szerint, míg a magyar termelékenység az EU átlag 71 százaléka, a reálbér annak csupán egyharmada: „ilyenkor az alacsony reáljövedelem fogja vissza a gazdaság teljesítményét”. A szociális védelem társadalmi juttatásai – oktatás, egészségügy – tekintetében Magyarország az EU hetedik legrosszabbul ellátott országa (KSH, 2014).

Magyarország ökológiai lábnyoma világviszonylatban kirívóan magas (Harmat Ádám, WWF).

Önpusztításban tehát kirívóak vagyunk… Markánsan kirajzoljuk a világtendenciát… Sőt, előrevetítjük. 

*

A globális újkapitalizmus egyik alapsajátossága, hogy a geopolitikai, geogazdasági viszonyok, és főként azok változásai jelentős hatást gyakorolnak az egyes nemzetállamok belső hatalmi viszonyaira és társadalmi viszonyaira is. Minél kisebb és nyitottabb egy ország, ez a hatás annál erősebb – annál erőteljesebben kirajzolja az általános vonásokat. Ennek jegyében módosítottam ’majd tíz éve Bourdieu tőkeelméletét: e szerint különösen az utóbbi országok esetében a különféle társadalmi tőkék – gazdasági, kulturális és szociális – mozgását és viszonyát valamint átváltási arányait nem elsősorban belső társadalmi erők, hanem döntően a külső, globális hatalmi tényezők, és azok változásai határozzák meg. Azon keresztül, hogy az egymással versengő külső nagyhatalmak főként eme országokon belül megteremtik a maguk szintén versengő belső komprádorait.

A globális kapitalizmus viszonyait tanulmányozva jutottam egy másik elméleti tézishez is: ha a globális hatalmi viszonyok nagy változásban, átalakulásban vannak, akkor főként a sérülékenyebb, dezintegráltabb nemzetállamok védekezésképpen „összerántják”, központosítják magukat – ez az oka a világban tapasztalható autoriter rezsimek utóbbi évtizedekben jellemző terjedésének, gyarapodásának.

Magyarország valóban ezen összefüggések paradigmája: a Szovjetunió szétesésével az az 1980-as évek végén, 1990-es évek elején a világ egypólusúvá válik, ami azt is jelenti, hogy eme nagyhatalom Magyarországon belüli szövetségesei elvesztik külső támogatásukat – ez a döntő magyarázata a létezett szocializmus összeomlásának. Ezt követően majd két évtizeden keresztül az országon belül csak a döntően nyugati globális főhatalom, a nemzetközi gazdasági és pénzügyi szuperstruktúra komprádorai bírnak külső támogatással: ezek a belső erők a késő-kádári technokrácia (pl. Békesi, Bokros), a neoliberális értelmiség, a nagyburzsoázia, azon belül is elsősorban a multinacionális szféra vezető erői, majd később a techno-burzsoázia (középburzsoá pozíciójukat politikai hatalomra váltó tőkések, pl. Gyurcsány, Bajnai).

2010-től az addigra hatalmi aspirációiban megerősödő Oroszország és más távol-keleti autokráciák – a „szuperstruktúrával” és az EU-val szemben – Orbánék mellé állnak, és ezzel összefüggésben különböző befektetéseik révén ők is hamar létrehozzák belső komprádoraikat. Magyarország számára a világ az elsők között válik ismét kétpólusúvá, de inkább multipolárissá. Így, a bizonytalan geopolitikai körülmények között is megnövekedett manőverező képessége bázisán Orbán és csapata rövid idő leforgása alatt a világ egyik legautokratább rezsimjét – az autokrata rezsimek „sűrítményét” – képes kiépíteni. Ennek támasztékául pedig eme autokrácia egyfelől lekenyerezi a multinacionális burzsoáziát, másfelől létrehoz egy kiterjedt hazai kliensburzsoáziát is. És ez a modell immár példa és előkép a jövő autokratái, diktátorai számára…

A külső globális erőviszonyoknak való erős kitettség a paradigmatikus országokban megmutatkozik abban is, hogy eltérő geopolitikai viszonyok között ezen országok másként reagálnak külső egyensúlyi helyzetük pillanatnyi megingására. Magyarországon többpólusú világrendszer esetén – tehát amikor a belső komprádorok szintén harcban állnak egymással – ilyen megingások idején a belső hatalmi szerkezetben nagy átrendeződések mennek végbe. Ez történik a létezett szocializmus klasszikus korszakában, és kisebb mértékben 2010 után az Orbán-hegemónia időszaka alatt. Utóbbiban azért csak kisebb mértékben, mert e korszak autokráciája erősebb és elnyomóbb, mint a Kádár-kurzus utolsó két évtizede. A „szoclib” dominanciájú első húsz évben viszont, amikor az egyetlen globális hegemónnak természetszerűen csak egy, vagy több, de egymással összetartó belső komprádora van, a külső egyensúly helyzet megingásai csak gyengén befolyásolják a belső hatalmi viszonyokat. (Nincs olyan másik rivális belső komprádor, akinek harcba lendülése képes lenne a fennálló erőviszonyok megbontására). Vagyis a két különböző külső hatalmi konstelláció eltérően hat a belső erőviszonyok szenzitivitására.

*

Tudvalevő, hogy a magyar gazdaság – miként a félperifériák többsége – szélsőségesen duális természetű: szemben áll egymással egy szigetszerűen kiemelkedő, nagyvállalati, külföldi (döntően német) tulajdonú, exportorientált (döntően a német piacra termelő), nyugatias szerkezet és egy attól elszigetelt, magyar tulajdonú, döntően hazai piacra termelő, tőke-és technológia-hiányos közép- és kisvállalati szektor. A gazdaságot elsősorban a multinacionális szektor húzza, így az ország teljesítőképessége nagymértékben függ külső piacainak állapotától, elsősorban a német piac felvevőképességétől, így hazánk globális piaci kitettsége az egyik legerősebb a világon.

A magyar gazdaságszerkezet emellett nem csupán szélsőségesen duális, de multipoláris is: a domináns szektorát alkotó külföldi nagyvállalatok belsőleg is elszigeteltek egymástól, vagyis nagyon távol állnak attól, hogy valamiféle szervesen egymáshoz kapcsolódó termelési láncot alkotnának. A magyar gazdaság így paradigmája és egyben jövőképe is annak a folyamatnak, ahogyan a piacok globalizálódásának hatására a gazdaságok „kiszerveződnek” a nemzetállamok alól. Az utóbbi évtizedben tapasztalható autoriter hullám, a nemzetállami határok megerősítésére tett erőfeszítések sora mintha erre a szétesési folyamatra adott védekezési reakció is lenne. A mai államhatalom valójában eme folyamat különös lenyomata: nem véletlen hogy Orbán Viktor ma egyre több autokrata politikai vezér vonzó példaképe lehet. 

*

Magyarországon különösek, paradigmatikusak a társadalomlélektani jelenségek, folyamatok is.

Az újkapitalizmus egyik fontos sajátossága, hogy a tőkelogika behatol legintimebb életvilágunkba is, és saját képére formálja annak működését. A verseny túlhajszolása a közösségek széteséséhez, felbomlásához vezet, ami végső soron az individualitást, és ezen keresztül az identitás és az egyéni szabadság kialakulásának, és meggyökereződésének folyamatát is veszélyezteti: identitásunkat és szabad döntéseinket midig a „másokhoz”, a „mások” választásaihoz való viszonyunkban vagyunk csak képesek kialakítani és megfogalmazni.

Magyarországon ezek a folyamatok sarkosabban, markánsabban jelentkeznek, melynek három egymással összefüggő oka is van. Egyrészt hazánk polgárainak közösségi nekibuzdulásait, forradalmait mindig leverték, kollektíven megfogalmazott autonómiatörekvései sikeres érvényesítésére soha nem nyílott történelmi lehetősége. Ennek következményeként legfőbb szocializációs örökségünk az egyéni, informális, atomizált érdekérvényesítés magatartásmintájának dominanciája – és az azzal összefüggő szervilizmus. Mindez nem kedvez az erős identitás, a valódi individualitás kialakulásának. Másrészt ezzel összefüggésben, azok a korlátok, melyek az ént védik a társadalmi lét más területein domináló logikák behatolásától – így az újkapitalizmusban a tőke logikájának uralkodóvá válásától az egyének életvilágában, elsősorban érzelemháztartásában –, országunkban jóval gyengébbek, „átjárhatóbbak”, mint a kollektivitásukban sikeres, ezért egyéneiket jobban támogatni képes társadalmakban. Végül ezt erősíti a viharos gyorsasággal kialakuló magyar újkapitalizmus azon tulajdonsága, hogy – a kollektivitásában azért több innovációt is hozó „létezett szocialista” társadalomszerkezet és szerepstruktúra radikális áttörésével, átrendezésével – alapjaiban rendítette meg az egyének régi identitását, és/de az új identitások kialakítása előtt már az első pillanattól ott „tornyosul” az újkapitalizmus hatalmi logikája. Így például a létezett szocializmus utolsó évtizedében már amúgy sem erős munkás identitás felbomlik, anélkül azonban, hogy „a bérből és fizetésből élők” egy új identitás, egy új közös nevező kialakítására, megfogalmazására képessé válnának. Az új rendszer valójában nem nyújt számukra vállalható szerepeket. Némileg sarkítva: a magyarországi félperiféria, ahol élünk, az antiindividuumok különös, paradigmatikus szövedéke lesz. 

*

A magyarországi újkapitalizmus szövete mégis feslik. Legalábbis ami a jelen szakaszát illeti.

A gazdasági hatalmi szerkezet oldaláról azért, mert a jelenlegi politikai elit mögött álló gazdasági szövetség hasadozni fog. A szövetség eddigi lényege a multinacionális és hazai nagyburzsoázia kiegyezése (ez annyira működött, hogy a közelmúltban például az Aldi komoly üzleteket bonyolított például Mészáros Lőrinccel), melynek alapja, hogy a gazdaság működését – ezen belül az érdekellentétek „elsimítódását” – annak gyors növekedése „megolajozta”. Ez a növekedés azonban nem annyira a gazdaság belső vitalitásának jele, hanem sokkal inkább két másik tényezővel magyarázható. Egyrészt a 2008-as válság utáni helyreállítási periódus eredményeit élvezhetjük, amikor a nagy zuhanás után tudvalevően hirtelen meglódul a növekedés. Ez a periódus azonban belső felhajtó erők híján előbb-utóbb kifullad. Másrészt a gépezetet tápláló EU-s források is elapadóban lesznek az elkövetkező években. Mivel pedig úgy tűnik, a humán erőforrások értékvesztése a belátható időben immár megállíthatatlan, a növekedés biztosan lassulni fog. Ami óhatatlanul felszínre fogja hozni a jelenlegi hatalmi szerkezeten belüli, ma még látens feszültségeket.

Másrészt, ezzel összefüggésben, a társadalmi ellenállás erősödni fog. A társadalmi szolidaritás nem biztos, hogy erősebb lesz, de ahogy a hatalom immár majd minden társadalmi csoporttal konfliktusba kerül, a részellenállások összeadódhatnak.