Alig töltötte be a harmincat, máris európai luxusingatlanok egész gyűjteményét tudhatja magáénak Szergej Toni. Ezek között van egy kastély Párizs mellett, egy lakás a francia fővárosban, egy villa és egy ház a francia Riviérán, több ház és lakás a spanyolországi Alicantéban, némi földterület Németországban – az impozáns kollekció 66 millió eurós értéket képvisel. Hogy honnan ez a mesés gazdagság? A teljes képhez hozzátartozik, hogy Toni apja, Oleg Toni az orosz állami vasúttársaság vezérigazgatója, fizetését pedig évi egymillió euróra teszik. Ám valójában ez sem lenne elég: a fiú ismeretlen hitelezők segítségét is igénybe vehette a vásárlásokhoz, és luxemburgi befektetési alapokon keresztül jutott hozzá az ingatlanokhoz.

Legalábbis ezt állítja az Organized Crime and Corruption Project (OCCRP), méghozzá a luxemburgi cégadatbázisban kutakodás után. Az oknyomozó újságírókat tömörítő hálózat Openlux projektje azonban ennél furcsább történeteket is feltárt.

A Karachi-ügyben ismertté vált libanoni fegyverkereskedő, Abdul Rahman el Asszír például 70 millió dollárt helyezett át egy curacaói számláról egy luxemburgi cégbe, míg a venezuelai kormányhoz közeli üzletemberek (Bolichicos) egy másik adóparadicsomból, Barbadosról irányítottak át pénzeket a nagyhercegségbe – majd irányították is tovább, kölcsönök vagy befeketetések formájában például Spanyolországba. Toniékhoz hasonlóan Nadzsib Mikati libanoni milliárdos, az ország volt miniszterelnöke is franciaországi ingatlanokba fektette pénzét, méghozzá számtalan luxemburgi cégen keresztül. A luxemburgi cégadatbázisban az egyik legnagyobb orosz bűnszervezet Kreml-közeli vezetője, Aleksandar Vucic szerb elnök bizalmasa, de egy indonéziai pálmaolajmágnás is felbukkan – természetesen számtalan stróman mellett. Az pedig már az olasz nyomozóhatóságoknak is feltűnt, hogy a 'Ndragheta, vagyis a calabriai maffia emberei előszeretettel viszik Luxemburgba a pénzüket, dél-amerikai országokban pedig azt feltételezik a hivatalos szervek, hogy luxemburgi cégeken keresztül korrumpálhattak helyi tisztviselőket. Mindezek a történetek arra utalnak az OCCRP szerint, hogy Luxemburg nem csak az adóelkerülés, de a pénzmosás fellegvára is lett az elmúlt évtizedekben.

Nadzsib Mikati

AFP / Bilal Iraki

Az Openlux projekt igazi adatbányászat, méghozzá nem hackerek, hirtelen tudatukra ébredt céges ügyvédek vagy hírszerzők segítségével – ezúttal egy félig-meddig nyilvános adatbázis 3,3 millió adatát túrták végig az újságírók.

Volt miben turkálni, hiszen Luxemburg a külföldi működőtőke második legfontosabb célpontja – miközben az ország akkora, mint Nógrád megye, és nem élnek benne sokkal többen, mint Borsodban. A 650 ezres lakossághoz képest 140 ezer az itt bejegyzett társaságok száma – Magyarországon, a kényszervállalkozások tízmilliós országában alig haladja meg a félmilliót a társas vállalkozások száma. Ennél is feltűnőbb azonban, hogy Luxemburgban 4,5 ezer milliárd euró pihen befektetési alapokban – több mint Japánban vagy Németországban.

Azon lehet vitatkozni, Luxemburg mennyire felel meg az adóparadicsom definíciójának – az OCCRP szakértői szerint a kellően átláthatatlan adórendszer alapján mindenképpen ide tartozik. Az átláthatatlanságot jól jellemezte az Openlux előzménye, a 2014 novemberében – épp amikor Jean-Claude Juncker korábbi luxemburgi miniszterelnök és pénzügyminiszter elfoglalta az Európai Bizottság elnöki székét – publikált LuxLeaks projekt. Ebben több száz szerződést szivárogtattak ki, amelyek vállalatok, holdingok és a nagyhercegség adóhivatala között köttettek. Ezek alapján a társaságok a társasági adó hivatalos, 25 százalékos kulcsa helyett profitjuk elenyésző részét, volt, hogy egy százalékánál is kevesebbet voltak kötelesek befizetni a helyi államkasszába. Hasonló struktúrák természetesen máshol is léteznek, Magyarországon is, ahol a nagyvállalatoknál a tényleges kulcsot a hivatalos (jelenleg 9 százalék) nagyjából felére teszik – vagyis Luxemburg ennél is jóval kedvezőbb lehetőségeket kínált.

Jean-Claude Juncker

AFP / KENZO TRIBOUILLARD

A Tax Justice Network (amely pár sziget, Hollandia és Svájc után a világ hatodik legátláthatatlanabb adórendszerének tartja Luxemburgot) úgy számol, hogy éves szinten több mint 11 milliárd dollárt, az adóbevétel csaknem kétharmadát veszíti el - többek között az ilyen megállapodások miatt - az ország. Ennél is nagyobb probléma, hogy a luxemburgi rendszer révén más országok 28 milliárd dollárnyi adóbevételtől esnek el. Ami azonban ennél is furcsább, hogy az adózóknál maradó összeg túlnyomó része nem a LuxLeaksben is szereplő multicégekhez köthető, hanem magánszemélyekhez.

Ezért is érdekes az az adatbázis, amelyben most a Le Monde segítségével kutakodott több európai oknyomozó csapat. Ez az országban bejegyzett cégek tényleges tulajdonosait (UBO) tartalmazza. A listát 2019 márciusában hozta létre Luxemburg – nem önszántából, hanem teljesítve az uniós előírásokat. Bár az adatbázis létrehozását (a terrorizmus finanszírozásának megakadályozásán túl) Juncker botránya is elősegítette, azt nem Luxemburg számára találták ki, minden uniós ország köteles elkészíteni. Más kérdés, hogy mennyire veszik komolyan a határidőket – sok tagállam, így Magyarország sem kezdte még el az UBO-lista publikálását.

A szakértők az adatbázis létrehozásának tudják be azt is, hogy 2020-ban feltűnően megnőtt a cégmegszűnések száma: a korábbi évekre jellemző 6-7 ezer közötti szám 24 800 fölé ugrott, míg a cégalapítások száma továbbra is 11 ezer körül volt. A luxemburgi kormány némileg finomította a képet: szerintük a nagy számú cégmegszűnés háromnegyede azzal magyarázható, hogy automatikusan megszüntették a több tíz éve inaktív vállalkozásokat.

AFP / NICOLAS ECONOMOU

Miközben azonban Luxemburg most arra hivatkozik, hogy lám, élen járnak az átláthatóságban, az OCCRP-nek nyilatkozó szakértők erős kritikával illetik magát a listát is. Például amiatt, hogy az adatbázisban tényleges tulajdonosok neve alapján nem, csupán a cégek neve vagy a cégbejegyzés száma alapján lehet keresni – 140 ezer cég esetében ez igen szép feladat.

Ebből a szempontból persze ironikus módon könnyítette a dolgot, hogy a Le Monde elemzése szerint még mindig csak a cégek fele jelentette be, ki is az UBO (a luxembourgi kormány szerint ez az arány 90 százalékos). De a listázott cégek egyharmadánál is a cégjegyzésre jogosultak vannak feltüntetve tulajdonosként, ráadásul a befektetési alapoknál ez az arány 90 százalékos – pedig itt még inkább jellemző, hogy a vagyon kezelője nem a vagyon tulajdonosa. A Transparency International azt is aggályosnak tartja, hogy csak a 25 százalék feletti tulajdoni arányt kell regisztrálni, Luxemburgban ugyanis számtalan olyan nagy befektetési alap működik, amelyeknél így a valódi befektetők személye titokban maradhat. És az sem különösebb szigor, hogy miközben a hamis adatok közlését elméletben akár 1,25 millió eurós büntetéssel is sújthatnák, egyetlen esetről lehet tudni, amikor bírságot szabtak ki, és az is mindössze 2500 euró volt.

Azt a szakértők is hangsúlyozzák: nincs arról szó, hogy minden luxemburgi céget azzal a céllal alapítanának, hogy más cégek vagyonát rejtsék el az adóhatóságok elől vagy éppen olyan személyek vagyonát legitimálják valamilyen módon, akik illegális ügyletekben érdekeltek. A lehetőség azonban megvan, és ezt az adatbázis is megerősíti. Például Luxemburg ma már a legnagyobb külföldi befektető Oroszországban – ami természetesen nem valódi befektetéseket jelez, csupán azt, hogy az orosz pénzeket a nagyhercegségen keresztül mossák tisztára, majd juttatják vissza Oroszországba – vagy éppen betonozzák be egy francia kastélyba.