Imádjuk a szép cipőket, de valójában annyira igénytelenek vagyunk!
A cipőjavítás sosem ment ki a divatból, ám a hordásból adódó hibákat mára felváltották a gyártási hiányosságok. Az 1910 óta működő Nietsch-Hajmási Cipészműhelyet látogattuk meg.
Mindig is fénykora volt a cipőjavításnak, mert rossz cipő mindig volt
– mondja Hajmási Ibolyka. Az Izabella utcában található Nietsch-Hajmási Cipészműhely 1910 óta, tehát több, mint 110 éve működik: cipők és táskák teljes körű javítását vállalják. A Nietsch-ágról 110, a Hajmásiról pedig 100 éve a cipészszakmában dolgozik a család. A műhely ’korelnöke” Hajmási Ibolyka 60 éve javít, bár „most már nincs bent azért minden nap”. Mindez úgy, hogy a bőrös munka hagyományosan inkább férfiszakmának volt elkönyvelve. Igaz, neki nem nagyon volt választási lehetsége, hiszen az apjától „örökölte” hivatását. A céget pedig fia, Nietsch Róbert viszi.
"Szükség van cipészre” – magyarázza Hajmási Ibolyka. Még akkor is, ha Magyarországon például a rendszerváltás érezhető törést okozott a szakmában: azután jöttek be tömegével a kínai, műanyag tucatáruk. Nagyjából 2001 óta pedig már képzés sincs. „Ez nagy hiba, mert vannak beteg lábú emberek, ők nem tudnak konfekció cipőket venni.” A cipész ugyanis nemcsak javít, de készít is, bár férje, a cipészmester Nietsch Pál halála, 2010 óta már ők sem készítenek cipőket.
Valójában az 1980-as években is kevés volt a cipész, igény azonban Hajmási Ibolyka szerint lenne a munkájukra, és sokan meg is tanulnák a szakmát. A műhelyben naponta átlagosan 40-50 pár cipőt, táskát, pénztárcát, kabátot és egyebeket javítanak meg. A mai napig főleg régi, Singer varrógépekkel: „Volt modern, elektromos is, de egy idő után inkább eladtuk, mert nem volt olyan jó, mint ez.”
Most a világjárvány hozott újabb trendfordulót: a Financial Times szerint is egyre többen álltak neki ők maguk – egyrészt gazdasági, másrészt érzelmi okokból -megjavítani akár évek óta porosan heveredő tárgyakat. Míg évtizedekkel ezelőtt teljesen magától értetődő és természetes volt, hogy ha valami kilyukad, befoltozzuk, addigra az elmúlt évtizedekben javított holmit viselni egyet jelentett a szegénység asszociációjával, vagyis azzal, hogy valaki nem engedhet meg magának újat.
Az 1930-as évek óta alkalmazott tervezett elavulás az akkori válságból kilábalás egyik eszköze volt (elvégre így több, olcsóbb terméket vásároltak az emberek), most úgy tűnik, a javítás lehet a következő.
Inkább szürke az a fekete
Nagyon hamar arra terelődik a szó, hogy mennyire igénytelenek az emberek a cipőikre. Ibolyka és Róbert esetében is szakmai ártalom, hogy az utcán óhatatlanul észreveszik, kinek és hol hibás a cipője. „Drága öltönyökhöz is felvesznek elegáns férfiak nagyon csálé, kopott sarkú cipőket. De azt is könnyű kiszúrni, ha egy cipő eredetileg fekete lenne, csak sosem ápolták, ezért inkább szürkének lehet már mondani” – sóhajt Hajmási Ibolyka. De a nők se számítanak semmivel jobbnak: gyakran találkoznak olyannal is, hogy egy alapvetően igényes, elegáns nő hoz be olyan cipőt, aminek nemcsak, hogy a talpa lyukas, de még a talpbélése is. „Ráadásul az ilyen vásárlók a legkritikusabbak. Egyszer a férjemnek bíróságra is kellett mennie, mert egy ilyen javítást nem volt hajlandó elfogadni a vásárló. 21 forint volt akkoriban a bőrtalpalás. De elvesztette a pert, mert megállapították, hogy kifogástalan volt talpalás” – emlékszik vissza az esetre.
Elismeri persze azt is, hogy ő is, a férje is mániákusan szerették a szép cipőket. „Csak azt nem szerettem, amikor ő csinált nekem cipőt. Mert a divat sokkal gyorsabban változott és azok a cipők a mai napig megvannak. De legalább folyamatosan visszatér a divat, így újra lehet hordani” – teszi hozzá.
A cipészműhely mottója, hogy „Dobja ki, ha mi nem tudjuk megjavítani!” Erre pedig azért van példa. „Sokszor a végtelenségig eljárják a cipőket és ezért már nem is javíthatóak. Akkor lehet sokáig használni, főleg egy bőrcipőt, ha karbantartják” – mondja Nietsch Róbert. „Az se jó kuncsaft, aki nagyon pedáns és a legeslegapróbb hiba után már hozza is a cipőt, mert ők sem fogadják el a javítást” – teszi hozzá, mi a másik véglet. Összességében azt mondják:
a magyarok nem igazán adnak a cipőikre.
De nem is csak a vásárlók, viselők hozzáállásán múlik, milyen hamar landol a szemétben egy-egy lábbeli. Maguk a cipők is óriási változáson mentek keresztül az elmúlt időszakban, amit a határozott és látványos minőségbeli romlásként írhatnánk le. „A műanyagcipőket már belülről is úgy csinálják meg, hogy javítani se lehet sokszor. Mi azért mindig megpróbáljuk, megvizsgáljuk, de néha tényleg azt kell mondanunk, hogy inkább vegyen egy újat, ha már a belsőrész teljesen tönkrement” – mondja a műhelyvezető.
Sőt, az alapvetően jó minőségű, tartósabb bőr is teljesen más, mint pár évtizeddel ezelőtt. „A bőrt csak nedvesen lehet javítani. Épp ezért régen a javítandó csizmákat beáztatták, volt, hogy fél napra. Ehhez képest most, ha bármelyik bőrcipőt akár csak 10 percre vízbe tennénk, el is felejthetnénk, mert úgy menne szét, mint a papír” – magyarázza Hajmási Ibolyka. „De ilyen a bőrfestés is. Régen növénnyel festették, most meg? Műanyaggal. Úgy kiszöszösödnek az így festett bőrcipők, mint egy pulóver, mert összeugrik a festés, ha bármi éri” – teszi hozzá.
Kiemeli azt is, hogy még a tanuló idejében egyáltalán nem voltak színesre festett bőr belsőrészű cipők, most már abszolút ez a divat. De hogy ez miért is rossz? „Nem egészséges” – hangsúlyozza. „Ha rossz a festés, nemcsak, hogy összefog mindent, lábat, zoknit, harisnyát, de egészségtelen is, hiszen közvetlenül a bőrrel érintkeznek azok az anyagok” – mondja. A másik ilyen, látványos különbség a bőr esetében a só: a valódi bőrt sóval készítik ki, ám manapság már nemcsak az izzadtság, de bármennyi nedvesség, víz hatására kiül a bőrre a só. Régebben ilyet nem lehetett látni.
Márkanevek, mindenek felett?
Nietsch Róbert eközben arra is kitért, hogy jellemzően főleg a nagyon drága luxuscipőket készítik úgy, hogy a bőrcipő lényegében egy nagyon vékony bőrhártya, de ezt textilre vagy papírra rögzítik csak. „Volt egy vásárlónk, egyszerűen nem volt szívem kiábrándítani, hogy egyáltalán nem is bőr volt az, amit így vett, nagyon drágán, Olaszországban. A bőr felsőrészét nagyon gyakran hamisítják. A barkát, a húsrészét az alapanyagnak nem” – magyarázza Hajmási Ibolyka, aki hozzáteszi azt is: már azt hitte, 60 év alatt „mindent látott”, de a mai napig találkozik nem jó értelemben vett új megoldásokkal. „Van olyan, aki kifizet 180 ezret, igazából két műanyagpántért, de az se jó rá igazából, mert egyből hozza hozzánk tágítani” – mondja. Emlékszik olyan esetre is, amikor egy budapesti luxusüzletben már a vásárláskor javasolták a vevőnek, hogy vigye is el a cipőt egyből hozzájuk és tetessen rá egy csúszásgátló talpat: ők pedig akkor látták, hogy a cipő talpa igazából papír volt egy vékonyka bőrréteg alatt. Mindezt annak ellenére, hogy bele volt ütve, hogy bőr.
Fia nagyon jellemzőnek nevezi azt is, hogy míg korábban a bőrcipő mindenhol bőrből készült, most már csak a külső felsőrész az: a kívülről nem látható, támasztó, tartást adó elemek papírból, textilből vagy műanyagból készülnek, ez pedig értelemszerűen a minőségükön, a tartósságukon is ront. „Ma már csak az egyedileg készített, kisszériás cipők azok, amik valóban bőrből készülnek. A Vass-cipők vagy Kovács Attila cipői azok, amiknek a csodájára jártunk, amikor behoznak egy párt javítani” – mondja.
A valódi bőr mindeközben jó ideje élénk, a fenntarthatósággal is kapcsolatos vita tárgya. „Nekünk is vannak olyan vásárlóink, akik elmondják, hogy ők aztán sosem hordanának bőrcipőt, mert azért levágnak egy állatot. Nem tudjuk velük megértetni, hogy annak az állatnak a húsát amúgy megették, és a húsfeldolgozás melléktermékéből, lényegében hulladékából készülnek a cipők és a táskák” – mondja Róbert. S bár számos műbőrgyártó és divattervező állítja, hogy a szintetikus verzió minősége megközelíti a valódit, Róbert és Ibolyka egyből rávágják: ők még ilyennel nem találkoztak. „Műbőrből van a még valamennyire jobb, meg az abszolút pocsék kategória” – teszi hozzá Hajmási Ibolyka. „Ránézésre azonban tényleg nem lehet megmondani, van-e különbség. Ez olyan dolog, ami viselés közben jön majd ki” – állítják.
Róbert azt mondja, meglátásuk szerint van egy összeghatár, ami felett az ember tényleg már csak a márkanevet fizeti meg, a cipő minősége, nem jobb annyival, és nem ér igazából többet: ez a tapasztalataik szerint 30-40 ezer forint. „Még az alkalmi cipőknél talán jobb a helyzet” – mondja. A mindenki által ismert, népszerű márkaneveket pedig nem győzi példaként felhozni – a blőd minőségre. Az azonban nem igaz, hogy a fast fashion olyan rossz lenne, hogy javítani sem érdemes - teszi hozzá.
Ibolyka közben azért bevallja, hogy neki is van „műanyagcipője”, de a sok bőr között „egy-kettő belefér”. Kérdésünkre, hogy mennyi az annyi, egyből rávágja, hogy nem tudja, hány pár cipője van, amire fia egyből reflektál: „Ötven és száz pár közé tehető a gyűjtemény, bár úgy a harmadát már elajándékozta.” A kolléganőjük pedig nevetve hozzáteszi azt is, hogy ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a cipők mellett ott vannak a színben passzoló, hozzá illő táskák is.
Ami pedig a javításokat illeti, Hajmási Ibolyka azt állítja, ő bármilyen cipőhöz hozzá mer nyúlni, nincs az a márkanév vagy drága, aprólékos hímzés, amihez ne lenne meg a rutinja. „Tágítottunk már gyönyörű, hímzett cipőt Medveczky Ilonának és olyan művésznőnek is csizmát, aki Olaszországban vett egy hímzett darabot, nagyon drágán, csak aztán elkezdte kihízni” – mondja. A híres vásárlók pedig nagyon megbecsülik a Nietsch-Hajmási Cipészműhelyt: „Még az átkos-korszakban, amikor utazni se lehetett, voltak olyan ügyfelek, akik utazhattak akkor is, és akárhányszor ezt megtették, mindig hoztak valamit. Marlboro-cigarettát, kaviárt, kagylót például. De korrekt árat és kiszolgálást kapott mindenki mindig” – mosolyodik el a műhely korelnöke. (Az elégedett híres vásárlóknak külön, dedikált falszakasza is van az üzletben, aláírt, köszönőüzenetes fotókkal.)
Új típusú termékek, új problémák
Az idők változásával természetesen az ügyfélkor is cserélődik: míg korábban főleg az idősebb középkorú nők vitték a cipőiket javíttatni, addigra ez egyfelől a nemek között is kiegyenlítődött, de mostanra több a fiatalabb generációhoz, a fiatal harmincasokhoz tartozó vevő is.
így azután az sem meglepő, hogy míg korábban főleg alkalmibb cipőket javítottak, most már abszolút dominálnak – a trend térnyerésével – a sportcipők: „Szerencsére ezek a kötött felsőrészű, gyöngyvászon sportcipők mindig kilyukadnak” – neveti el magát Nietsch Róbert. „A másik típus a légtalpas sportcipő, amit viszont nem tudunk javítani, mert nincsenek külön, ilyen légtalpak. Ha tudnánk, akkor milliomosok lennénk” – mondja.
Míg régebben a hordásból eredő hibákat kellett javítani, mostanra abszolút a gyártás miattiak dominálnak: sok az anyagszakadás, a gyári konstrukcióhiba. „Minden nap van vagy 3-5 olyan sportcipő, amit behoznak, mert kilyukadt a nagylábujjnál” – teszi hozzá Róbert, aki szerint az is jellemző (és nekik rendkívül szerencsés), hogy amiatt szorul javításra javításra egy cipő, mert a viselője lusta bekötni a cipőfűzőt, vagy éppen kikötni, vagy nem használ cipőkanalat és ezért előbb-utóbb tönkremegy belül a sarokrész.
Még az is jellemző, hogy bedobnak az emberek mindent a mosógépbe, ráadásul 60-90 fokra. Na már most van olyan felsőrész, ami ettől vagy 3 számot összeugrik, holott nyilván rá van írva, hogy nem szabad mosni. És hiába állítja nekünk a vásárló, hogy nem mosta ki, ha egyszer érezzük az öblítő illatát. Ezzel mi sem tudunk mit csinálni”
– mondja.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Az utolsó mohikán: Magyarország egyik megmaradt textilüzemében jártunk
Nemcsak Magyarországon, szinte egész Európában jobbára olcsó kínai alapanyagok és a szinte eldobható ruhadarabok dominálnak a divatiparban, ám ennek nem kell feltétlenül így lennie. A Sinka Textilnél, az egyik legutolsó hazai textilüzemnél jártunk.
Egy Nagykátára szakadt német, aki újra kendernagyhatalommá tenné Magyarországot
Valaha kendernagyhatalom voltunk, mára szinte teljesen eltűnő iparágról beszélhetünk Magyarországon. Pedig világszerte felfutó alapanyagról van szó, óriási a kereslet az ipari kenderre. Egy nagykátai vállalkozás ebből igyekszik profitálni – kenderből készült zoknikkal.
