Olaf Scholz Pekingben kereste a választ a sokmilliárd eurós kérdésre: van német fejlődés függés nélkül?
Olaf Scholz pénteki látogatása Kína nemrég újraválasztott teljhatalmú uránál a német gazdaság következő nagy kihívásáról is szólt, a szokásos diplomáciai körök mellett. A német kancellár német gazdasági érdekekkel megpakolt batyuval ment Pekingbe, az összeurópai fellépés ezúttal elmaradt. Akkor most Peking az új Moszkva?
Berlinből Pekingbe az út repülővel nagyjából 8 és fél óra. Éppen elég idő ahhoz, hogy az ember megigyon egy kávét, és elgondolkozzon Németország geopolitikai mozgásteréről Kína vonatkozásában, különös tekintettel a német ipar kínai kitettségére az orosz-ukrán háború tükrében, így a Kínai Kommunista Párt 20. kongresszusa után. Ezek a dolgok járhattak Olaf Scholz német kancellár fejében, amikor november 3-a délután elindult pekingi látogatására.
Scholz – a Kínában továbbra is érvényben lévő szigorú Covid-előírások miatt – mindössze 11 órát töltött az országban, a gépe a reggeli órákban landolt, este pedig már ismét úton volt, vissza Berlinbe. Két fontos találkozója volt a német kancellárnak: a hatalmát nemrég Mao óta példátlan mértékben bebetonozó párt- és államelnök Hszi Csin-ping fogadta először, aztán a leköszönő miniszterelnökkel, Li Ko-csianggal tartott közös sajtótájékoztatót. Hszi 2 éve, a koronavírus-járvány kezdete óta nem találkozott személyesen vezető nyugati politikussal, sőt, Kínát se hagyta el, leszámítva egy közép-ázsiai kiruccanást idén szeptemberben, ahol többek között Vlagyimir Putyin orosz elnökkel tárgyalt személyesen.
Businness as usual
Az utóbbi években egyre fontosabb kereskedelmi partnere lett Kína Németországnak, az EU legnagyobb gazdaságába Kínából érkezik a legtöbb import, és az Egyesült Államok után oda exportálnak a legtöbbet. Angela Merkel 16 évig tartó kancellársága alatt 12 alkalommal járt Kínában, első ázsiai útja újraválasztásai után rendszerint Pekingbe vezetett. Scholz ezzel szemben Japánba látogatott el előszőr, hogy a kínai fenyegetés miatt egyre jobban aggódó Kisida Fumio miniszterelnökkel találkozzon. Az, hogy Scholz szakított elődje hosszú gyakorlatával, a belpolitikai korszakváltáson kívül Berlin Kína-politikájának újragondolását is előrevetítette. Konkrét változást a szimbolikus gesztusokon túl egyelőre nem láttunk, de ahogy Scholz a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak a mostani vizit előtt fogalmazott: a „business as usual” többé nem opció. Ahhoz, hogy megértsük, miért nem, először át kell tekintenünk két fontos számot és egy tévhitet.
Ahogy fentebb írtuk, Németország importban és exportban is erősen épít Kínára, a kettő közti arány azonban alaposan megváltozott tavaly év vége felé. A kínai vezetés az utóbbi években sokat dolgozott azon, hogy az ország minél kevesebb importra szoruljon, a projekt pedig alapvetően jól halad. Van, amit nem tudtak hazai termékekkel pótolni, például az utóbbi időben sokat emlegetett integrált áramköröket, vagyis chipeket, mást pedig fizikailag nem lehet pótolni, mint a vasércet vagy a szóját. Mindazonáltal rengeteg, korábban Németországból importált terméket cseréltek le hazaira, miközben Németország egyre több árut vásárol Kínából. Az eredmény az, hogy Németország Kínával szembeni kereskedelmi többlete felszívódott, az olló pedig egyre szélesebbre nyílik: az export 2021-ben nagyjából 100 ezer millió euró volt, míg az import kicsit több mint 140 ezer millió.
Ahogy Jörg Wuttke, az Európai Unió Kínai Kereskedelmi Kamarájának elnöke a New York Timesnak elmondta: "Az emberek mindig arról beszélnek, hogy Kína egy nagy piac – nem, Kína egy hatalmas gazdaság, kis hozzáférhető piaccal." Összességében az EU Kínába irányuló exportja (10,2%) csak kicsivel nagyobb, mint a Svájcba irányuló export (7,2%).
Ennek megfelelően a rendkívül széles német középvállalkozói réteg egyre inkább hazai versenytársat, mintsem külföldi lehetőséget lát Kínában. Nem úgy a német nagyvállalatok. A Kínába irányuló európai közvetlen tőkebefektetések csaknem fele származik Németországból, azon belül is négy német nagyvállalat – a Volkswagen, a BMW, a Daimler és a BASF – adta a 2018 és 2021 közötti időszakban Kínába irányuló összes európai közvetlen tőkebefektetés 34%-át.
Berlin Párizs nélkül
Olaf Scholzot több német nagyvállalat vezetője is elkísérte Pekingi útjára, köztük a Volkswagen (autóipar), a BASF (vegyipar), a Siemens (ipar, infrastruktúra, közlekedés és egészségügy), a Deutsche Bank (befektetések és pénzügyi szolgálatatások), a BMW (autóipar), a Merck (egészségügy és elektronika), és a BioNTech (biotechnológia) vezérigazgatói, annak ellenére, hogy egy német kormánytisztviselő szerint üzleti megállapodások nem szerepeltek a napirenden.
Aki nem kísérte el Olaf Scholzot, az Emmanuel Macron, annak ellenére, hogy a francia államfő korábban javasolta, utazzanak együtt Pekingbe, ezzel is jelezve Kína felé az Európai Unió egységét. Amikor Hszi Csin-ping legutóbb Franciaországban járt, Macron meghívta az akkori kancellárt, Angela Merkelt és a Európai Bizottság akkori elnökét, Jean-Claude Junckert, hogy közösen is találkozzanak a kínai vezetővel. Most is felmerült, hogy ha Macron nem is, esetleg Ursula von der Leyen elkísérhetné Scholzot a találkozóra, végül azonban csak a fél német ipar utazott a kancellárral. Scholz az utóbbi időben gyakran hangoztatja, hogy az EU súlypontja kelet felé tolódik, Németország pedig a kontinens legerősebb gazdasága, ráadásul annak közepén, így fel kell vállania vezető szerepét Európában. Mindez persze Franciaország térvesztésével járna, az ebből fakadó konfliktus egyik epizódjáról itt írtunk részletesen.
Peking az új Moszkva?
Az, hogy a német ipar ilyen mértékben kitett egy autoriter államnak, az orosz-ukrán háború után került igazán előtérbe. Németországon belül is felerősödtek azok a hangok, amelyek szerint nem kellene ugyanazt a hibát elkövetni Kínával, mint amit Oroszországgal, és Vlagyimir Putyin helyett egy másik autokrata szeszélyeire bízni a német gazdaságot. Mára tudjuk, hogy annak a lózungnak, miszerint Németország biztonságban az Egyesült Államokra, energiában az olcsó orosz gázra, exportban pedig Kínára támaszkodott, két eleme hamis, hiszen az orosz gáz nem olcsó, soha nem is volt az, Kína kapcsán pedig újabban inkább importról és nem exportról beszélhetünk. Ezek a struktúrális problámák egyre égetőbbek, különösen, hogy nem csak a Kínába irányuló német befektetések miatt került az utóbbi időben ellentétbe egymással Scholz és a háromtagú koalíciós kormányának két kisebb pártja (a Zöldek és az FDP), hanem a Németországba irányuló kínai befektetések kapcsán is.
Nemrég véglegesítettek ugyanis egy megállapodást Scholz közbenjárásával Hamburgban, amelynek értelmében a kínai COSCO 24,9%-os részesedést szerzett az észak-németországi város legnagyobb kikötőjében. Az eredeti, 35%-os ajánlathoz képest valamelyest visszavettek az üzletből, azonban így is ellenezte azt hat miniszter, valamint a hírszerzés és a kémelhárítás vezetői. A COSCO-nak eddig is óriási befolyása volt a kritikus európai kikötői infrastruktúrára, övé többek között a görögországi Píreusz kikötő és a belga Zeebrugge egésze, továbbá egy máltai és három francia kikötő közel ötöde, de van részesedésük olasz, holland, spanyol és amerikai kikötőkben is, a Szuezi-csatornáról nem is beszélve.
Annalena Baerbock német külügyminiszter, a Zöldek vezető politikusa, aki már korábban is erősen fogalmazott a Kína-Oroszország párhuzammal kapcsolatban – "Rendkívül fontos, hogy soha többé ne tegyük magunkat ennyire függővé egy olyan országtól, amely nem osztja az értékeinket” –, a hamburgi kikötő kapcsán nemrég azt mondta a Süddeutsche Zeitungnak, hogy "a német kritikus infrastruktúrába történő minden egyes beruházásnál fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy mit jelenthet ez akkor, ha Kína szembefordul velünk mint demokráciával és értékközösséggel."
A hamburgi kikötő és az Északi Áramlat 2 között nem nehéz párhuzamot vonni. Utóbbin a gázszállítást végül az orosz-ukrán háború miatt soha nem indították el, amin sok német vállalat, köztük a BASF nagyon nagyot bukott. A vegyipari óriás (tényleg óriás, a BASF ludwigshaveni gyára az éves német gázfogyasztás 4%-áért felelős) előző hónapban nyitotta meg az elsőt a több tucat gyár közül, amelyeket Dél-Kínába tervez építeni a következő években.
A BASF-hez hasonló német nagyvállalatokat évtizedeken keresztül arra ösztönözték, többek között állami támogatások formájában, hogy minél többet fektessenek be Oroszországban és Kínában, hogy minél többet üzleteljenek orosz és kínai cégekkel, mert az jó a német gazdaságnak. Oroszország viszonylatában 180 fokos fordulatot vett ez a hozzáállás, tulajdonképpen néhány nap leforgása alatt, kérdés, hogy Kínával is kivárja-e a német politika, amíg mondjuk az megtámadja Tajvant.
A. B. C. – Anywhere But China
Egy eltérő megközelítésre jó példa az Apple. Az Apple termékeinek nagy részét Kínában gyártják, a cég kínai mércével mérve is nagyon nagy befektetőnek számít az országban, és remek – bár emberi jogilag erősen kérdőjeles – együttműködést alakított ki a kínai vezetéssel az utóbbi években. Mégis, mint az innováció és a trendsetting első számú bajnoka, megérezte a geopolitikai széljárást, és amikor a kínai zéró-Covid politika megadta neki az utolsó lökést, elkezdett Kínán kívüli beszállítók után nézni. Az új iPhone 14-et már egy tajvani cég szereli össze Indiában, de Vietnam és Mexikó is egyre fontosabbak az amerikai techcég szerződéses beszállítóinak, amit a kérdéses országok is szívesen vesznek, sőt, különböző eszközökkel támogatnak is. Az átállás természetesen nem egyszerű, az Apple termékeinek nagy részét továbbra is Kínában gyártják, az alternatívák keresése ugyanakkor mindenképpen elkezdődött.
A BASF támogatói azzal érvelnek, hogy Kína 2030-ra a globális vegyipari eladások közel 50 százalékát fogja kitenni, és ha a BASF nem lesz ott, hogy kihasználja ezt, valaki más fogja átvenni a helyét. Hasonlóan érveltek a COSCO hamburgi befektetésének támogatói is, akik attól féltek, hogy a kínai cég a konkurenciához viszi a pénzét, ha elhajtják a német kikötővárosból.
Az Apple egy amerikai cég, és Washingtonban nagyon más a hozzáállás a kínai befektetésekhez, mint Berlinben, de nem kisebb vállalat, mint bármelyik német cég, ami eddig szóba került. Az óvatosság pedig – különösen az orosz-ukrán háború óta – Európában is indokolt, a nemzetbiztonsági és a gazdasági kockázatok tapinthatóak, amit Scholz pártja, az SPD is elismer.
A csilliárd eurós kérdés
A pénteki látogatáson Scholz megismételte Németország álláspontját Tajvannal kapcsolatban, miszerint a status quo bármilyen megváltoztatása csak békésen és kölcsönös megegyezéssel történhet, hangsúlyozta továbbá az emberi jogok védelmének fontosságát, különös tekintettel hszincsiangi kisebbségekre (azaz az ujgurokra). Szóba került az orosz-ukrán háború is, a nukleáris fegyverek használatát mindkét vezető elítélte, Scholz pedig arra ösztönözte Hszit, hogy a befolyását felhasználva próbálja meg elérni, hogy Vlagyimir Putyin véget vessen az ukrajnai háborúnak. Hszi továbbra sem ítéli el az orosz agressziót.
Hszi arra figyelmeztette Scholzot, hogy a politikai bizalmat könnyű lerombolni, de annál nehezebb újjáépíteni, és kitért a kölcsönös tiszteleten alapuló viszony fontosságára. Magán a találkozón tehát a nyilvánosságnak szánt nyilatkozatok alapján semmi új nem hangzott el, egy furcsa, nagyon rövid tiszteletkört futott Scholz, az európai partnerei és kézzel fogható eredmények nélkül.
Kína és Németország helyzete annyiban hasonló, hogy mindkét ország számos strukturális gazdasági problémával néz szembe, a világ pedig lélegzetvisszafojtva várja, hogy milyen válaszok születnek ezekre a problémákra. Minden bizonnyal egyikük gazdasága sem fog összeomlani, a német ipar világszínvonalú marad orosz gáz és kínai export nélkül is, Kínával kapcsolatban pedig nem releváns a felvetés, mert nem a gazdasági növekedés, vagy a jólét a perspektíva, hanem a kommunista diktatúra fennmaradása. A német vezetésnek ellenben meg kell válaszolnia egy fontos kérdést: létezik-e német fejlődési modell geopolitikai függések nélkül?
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
