Sikerült letörni az inflációt – büszkélkednek politikusok világszerte. És valóban, az a drágulás, ami most van, sokkal jobb, mint amilyen inflációs számok az elmúlt másfél évben érkeztek. De csak a közelmúlthoz képest jók a számok, bármikor máskor ilyen inflációs adatokat tragikusnak tartottunk volna. És ahogy cseng le a legdurvább időszak, itt az ideje szembenézni egy nagyon kellemetlen ténnyel: egy ideig még tartósan magas inflációra rendezkedhet be a világ nagy része. A 2010-es évtized nulla közeli inflációjától és rekordalacsony kamataitól jó időre elbúcsúzhatunk akkor is, amikor már nem konstans válságüzemmódban leszünk.

A magyar példát sajnos nagyon jól ismerjük: miközben az MNB célja a 2-4 százalék közötti sávba levinni az inflációt, a kormány úgy számol, hogy 2024-ben még 6 százalék lehet az éves átlagos mutató. A jegybank ennél egy kicsit optimistább, de az ottani elemzők szerint is valahol 4 és 6 százalék között lesz a 2024-es infláció.

De a mi helyzetünk nem egyedi. Az IMF úgy kalkulál, hogy 2024-ben Finnországot kivéve egyetlen európai ország sem tudja levinni a maga mutatóját 2 százalék alá. Európa hat nagy gazdaságába - Németország, Franciaország, Olaszország, Spanyolország és Hollandia, valamint az unión kívül Nagy-Britannia - 2,5-3,9 százalék közötti inflációt vár a szervezet, amire mostanában csak a válságos időszakban volt példa. Az OECD szerint az eurózónában talán 2015 utolsó negyedévére sikerülhet 2,1 százalékra lemenni, a nem eurót használó államokban még később. De az Egyesült Államokban is beragadhat az infláció 3 százalék körülre, ahol 2008 és 2020 között csak egyszer járt.

Mi történt, hogy ide jutottunk?

A politikusok szívesen mutogatnak az energiakrízisre vagy a Covid hatásaira, csakhogy már 2019-2020 fordulóján olyan inflációs számokat látott az USA és Közép-Európa is (Nyugat-Európa akkor még tartotta magát), amilyeneket akkor már évek óta nem. Aztán 2020-ban a járvány alatt senki nem mert nagyon árakat emelni, örült, ha marad vevője, de ez csak elfedte egy évre, hogy milyen bajok vannak a gazdaságok szerkezetével, és amint túljutottunk a lezárásokon, 2021 közepén már elkezdtek megdőlni az inflációs rekordok.

Abban nagyjából teljes a szakértők között az egyetértés, hogy hogyan jutottunk el idáig. A 2010-es évtizedben olcsó, néha szinten ingyen hitelből lehetett finanszírozni a növekedést, így pedig túl sok pénz lett a gazdaságokban. Ez biztosan nem tarthatott örökké, viszont amikor ez a jó idő kezdett kifutni, jött a Covid. A legtöbb nyugati állam jókora támogatásokat adott, hogy amíg a lezárások tartanak, addig ki lehessen bírni – volt a világon minden a bezáró üzletek támogatásától kezdve a lakossági pénzosztásig. Úgy voltak vele, hogy először bírják ki az emberek a gazdaság leállását, aztán majd amikor az egészségügyi krízis lecseng, lehet foglalkozni a hiány és az infláció csökkentésével, és amikor ennek itt lett volna az ideje, megkaptuk az energiaválságot.

De mi lesz most, hogy juthatunk ezen túl?

Az egyetlen igazán jó hír az, hogy úgy tűnik, az energiakrízis durva részén túl vagyunk, valószínűleg egy darabig nem lesznek olyan áremelkedések, mint tavaly. De nagyjából ennyi az, ami optimizmusra ad okot rövid távon.

Hosszú ideig tartó stagfláció – vagyis amikor egyszerre van nagy infláció és stagnáló vagy csökkenő GDP – utoljára az 1980-as években volt globálisan. Azaz gazdaságpolitikusok két generációja ezzel legfeljebb a tankönyveiben találkozott, most kell először kezdeniük valamit ezzel éles helyzetben. A két problémát egyszerre és gyorsan megoldani szinte lehetetlen; egy ilyen helyzetben a közgazdász szleng soft landing, vagyis puha landolásnak hívja azt, ha úgy sikerül megfékezni az inflációt, hogy közben nem teszik tönkre a GDP-számokat sem.

Most a világ legtöbb helyén azt a megoldást választották, hogy előbb a nagy inflációból közepeset csinálnak, utána pedig a gazdasági növekedést próbálják beindítani, még ha ennek az is a következménye, hogy a közepes inflációból kicsit varázsolni csak később lehet.

Németország mutatja az ellenpéldát, és nem jószántából: lehet viszonylag alacsony inflációt produkálni (most épp 2,3 százaléknál tartanak), de csak azért, mert a gazdaságuk gyakorlatilag a földbe állt. Ez a világ sok kormányának dilemmája: recessziót senki nem szeretne, de bármi, ami pörgetné a növekedést, inflációt is okoz.

Az 1980-as évek nagy nyugati stagflációját megtörni azon az áron sikerült, hogy durván megugrott a munkanélküliség, most ezt a politikusok szeretnék elkerülni. Viszont mivel más válságokkal ellentétben most nem az a baj, hogy tömegek veszítik el a munkájukat, hanem a cégeknek van szükségük képzett munkaerőre, nem lehet a béreken spórolni. Ráadásul ár-bér spirálban is vagyunk: azért is kell magasabb fizetéseket adni, mert minden drágul, viszont a növekvő bérköltségek miatt árat kell emelni.

Túry Gergely

És vannak velünk élő régi bajok, amiket muszáj lenne megoldani

A Sheffield-i Egyetemen tanító Alexander Tziamalis több más szempontot is behozott egy elemzésében mindezek mellé. Szerinte két olyan probléma is fűtötte az inflációt már 2019-ben is, amellyel muszáj kezdeni valamit, ha azt akarjuk, hogy ne szálljanak el az árak. Egyrészt kereskedelmi korlátozásokkal és magasabb vámokkal ugrottak egymásnak a nagyobb gazdaságok – itt főleg az Egyesült Államok és Kína harcára utalt, de az EU is beszállt ebbe többször. Márpedig a korábbi nagyon alacsony inflációt annak is köszönhettük, hogy a globális kereskedelemben kevés korlátozás volt.

Másrészt pedig a klímaváltozást sem sikerül megfékezni. Azt mi, magyarok is jól láthattuk 2022-ben, hogy egy extrémen aszályos év hogyan tudja megdobni az élelmiszerárakat, és egy-egy újabb nagy szárazság vagy természeti katasztrófa bárhol a világon újra meg tudja lökni az inflációt.