Giordano: André Chenier
Karmester: Kesselyák Gergely, rendező: Selmeczi György
Február 16-17., Magyar Állami Operaház

Umberto Giordano Verdi árnyékában © Gramofon

A ház az André Chénier-bemutatóval sietett a műfaj születésének négyszázadik évfordulóját köszönteni. Közben az európai operaházak vezetői Párizsban tanácskoztak, és nagyjából megegyeztek abban, hogy a műfaj életképes, de csak korszerű értelmezésben - különben nem nyeri meg jövendő közönségét. Nos, a budapesti premier épp ezzel maradt adós, pedig ha van zenedráma, amely képes elviselni, hogy a mának, a napi ádázoknak üzenjenek vele, az a Chénier. Selmeczi György, aki ezúttal rendezőként jegyezte a produkciót, nem akart (nem mert?) kinézni a tragikus sorsú költő csaknem valóságos forradalmi történetének kulisszái mögül. A bevallottan konzervatív keretek azonban becsületesen föl voltak állítva. A közreműködők mostani tudásuk legjavát hozták, a produkció elkészült, noha fél évvel korábban még arról szállongtak hírek, hogy az egészet lefújják, annyival is kevesebb baj esik az Andrássy úton…Vass Lajos miniszteri biztos egy pszichoterapeuta nyájasságával teremtett békét a házban. Az André Chenier-vel Selmeczi György is bekapcsolódott a terápiás foglalkoztatásba: az idegesek megnyugodtak, de legalábbis a színpadra korlátozták indulataikat.

Giordano élete nem lehetett túl boldog, nemcsak a szülői ház szigorú szabályai miatt, hanem mert az „atya”, Verdi szelleme még teljes fénnyel ragyogott Itália fölött. Operát már nem írt, de jelen volt. A versenytárs, Puccini pedig a világfi fölényességével körözte le tagadhatatlanul nehézkes és a nemes érzéseket már-már tömény giccsbe fordító kortársát. Az André Chénier sokféle muzsika, wagnerien harsány, egy nymphenburgi porcelánhoz hasonlóan törékeny részletekkel. Akkor érdemes bemutatni, ha a főszerepek szentháromsága – szoprán, tenor, bariton – hibátlan, és a többi is igencsak megfelelő.

Lukács Gyöngyi olyan énekesnő, akihez egy rangos operaház bátran alakíthatná a repertoárját. Cserébe a ház elvárhatná (sőt, egy plauzibilis főrendező irányításával megkövetelhetné), hogy a rábízott szerepet formálja a maga arcára, és ne önmegvalósítson. De a Nabucco Abigélje néhány hónapja éppúgy Lady Macbethre emlékeztetett, mint most Magdalena Coigny a Chénierben. Kiss B. Atilla a költő híres, különböző gálaműsorokon mindig sikerszámként fölbukkanó első felvonásbeli áriáját reménytkeltően szólaltatta meg. Csakhogy a tapsok megköszöntével most nem lehetett elhagyni a játékteret, hanem küzdeni, „mind a vérpadig”. A levegő és a technika hiányával, az intonációs bizonytalansággal. Fokanov Anatolij Gérard alakjában a forradalom (zeneileg is) pedáns bürokratáját keltette életre. A másik szereposztás Gérardja – Kálmándi Mihály – hangban jól eltalált, drámai figura. Chénier alakjában Fekete Attila sikerrel teljesítette feladatát. Nagy kár, hogy nincs, aki figyelmeztesse, a túlrajzolt smink, a bonviván gesztusok nevetségesek, a tiszta erőből éneklés pedig előbb-utóbb a hang kárára válik. Bátori Éva ideális Magdaléna, szenvedélyes, könnyed és drámai. Hogy valójában két karmester hozta létre az előadást - Kesselyák Gergely és Selmeczi György -, kifejezetten használt a produkciónak. Zeke Edit díszletei fölöslegesen monumentálisak, különösen egy olyan színházban, ahol a technika majdnem menetrendszerűen elromlik. Velich Rita jelmezei épp elég pontosan ábrázolják a kort és a történetet.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely