A Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar hangversenye
április 5., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Christian Lindberg © Gramofon

Nem tisztünk feltárni annak okait, miért kullog a harsona jóval a hegedű és a zongora után a hangszerek hierarchiájában, illetve a népszerűségi listán. Pedig Christian Lindberg játéka meggyőzött arról, hogy ez a hangszer sem alábbvaló egy zongoránál vagy egy hegedűnél. És ahogyan a nagy művészek esetében, a hallgató ezúttal is úgy érezhette: a világ legkönnyebb dolga harsonázni. A svéd művész bámulatos könnyedséggel kezelte a hangszert, amiből csak komoly fizikai munkával lehet hangot kicsiholni. A műsor középpontja egyértelműen az a harsonaverseny volt, amelyet honfitársa, Jan Sandström komponált Lindbergnek, és amit a harsonás eddig több mint hatszázszor (!) szólaltatott meg. A show és a komoly koncertdarab határán lavírozó Motorbike Odyssey – tulajdonképpen „egy motoros naplója” – különösen alkalmas volt arra, hogy a motoros-szerelésbe öltözött Lindberg bemutassa tudását a közönségnek. Delikát hangindításai, minőségi hangképzése, tiszta és gikszermentes játéka közben még azt is megengedheti magának, hogy akrobatamutatványokat végezzen; forogjon a harsonával, hangszerével énekelve duettezzen vagy „akkordokat” szólaltasson meg. Christian Lindberg sugárzó egyéniség; elképesztő lendülettel és frissességgel közlekedik a színpadon. Szeme ragyog, villogó fogsora az első emeleti erkélyről is jól látszik, a pódiumra nem besétál, hanem bekocog, ott izeg-mozog, mert alig várja, hogy belekezdjen a mondandójába, a mű végén pedig szinte nyakába ugrik a karmesternek – aki zavarban is van emiatt. „Az élet szép, harsonázni pedig gyerekjáték” – ezt közvetítette Lindberg minden mozdulata.

A harsonavirtuóz már Sandström kompozíciója előtt is egy különlegességgel lepett meg bennünket: Mendelssohn barátja és koncertmestere, Ferdinand David kora romantikus harsonaversenyét ő rekonstruálta a fennmaradt zongorakivonatból. A csupa különlegességeket kínáló koncerten elsőként Vukán György – a 100 éves szimfonikus zenekarnak komponált – Ünnepi nyitányát hallhattuk, a szerző közreműködésével. A zenészek – ütősök és rezesek – sorra jöttek be a vonósok mögé, és ültek le a helyükre, majd kezdtek improvizált párbeszédbe egymással, illetve a zongora mellől dirigáló Vukánnal. A „valódi” karmester, Ligeti András is később jött, hogy jelt adjon az első össz-zenekari tusra. A lét és nemlét között lebegő zenekar helyzetét ismerve akár szimbolikus jövendölésnek is vehettük Vukán „anti-Búcsú-szimfóniáját”. A szünet után viszont a zenekar szolgált ínyencséggel: nagyszerű ötlettől vezérelve – ki tudja, talán magyarországi bemutatóként? – Sosztakovics 2. jazz-szvitjét adták elő. Ezer színben és karakterben játszó, pezsgő muzsika ez – az igényes szórakoztató zene fajtájából. Az ember szinte akaratlanul is felnevet Sosztakovics egy-egy zenei poénjának hallatán. Itt az együttes ragyogó virtuozitása került előtérbe; bár a remekül kikevert hangszínek alapos háttérmunkát sejtettek, a vonóskart intenzitásban és kifejezőerőben a produkció gyenge pontjának éreztem.

Különös kontrasztot figyelhettünk meg a színpadi megjelenés terén Lindberg és a zenekari tagok között. Nem kívánom, hogy a muzsikusok is futva közelítsék meg zenekari állásaikat, mégis jó lenne, ha látszódna rajtuk: égnek a vágytól, hogy a közönségnek muzsikálhassanak. Bizonytalan jövő előtt állva ezt az állapotot nem könnyű elérni, de el kellene hinniük magukról, hogy jók. Ez a koncert is megmutatta, hogy igazán nincs mit szégyellniük.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely