Händel: Rinaldo
július 27., Hilton Szálló Dominikánus udvara
A Budafest nyári zenei fesztivál előadása

Georg Friedrich Händel 296 év múltán megjött a Rinaldo © Gramofon

A Rinaldóval küldte előre operaszerzői névjegyét 1711-ben Londonba, a csatornán túlra kacsintgató Georg Friedrich Händel. A Haymarket Színházban hatalmas sikert aratott az ekkor még a hannoveri herceg alkalmazásában álló muzsikus darabja. A dolog pikantériája, hogy György herceg, a Hannover-ház fia néhány évvel később a brit trónra lépett. Nem könnyen, de kegyesen megbocsátott a hűtlen komponistának, Händel operatársulatot vezethetett, és minden jelentős színpadi alkotását Londonban mutatták be.

Nos, e névjegy került színre a Hilton Dominikánus udvarában, egy óra negyven perces, húzott változatban. A rövid verziót az udvart keretező luxusszálló igényelte, védelmezvén a lakók nyugalmát. Közönségbarátnak is minősíthetjük e megoldást, első nekifutásra talán ennyi is elég a barokk zeneirodalomból. A Händelnél (és általában a barokk operákban) rendszerint bonyolult cselekmény fontos szálai jól követhetők maradtak – ez a műsorfüzet szerint Török Tamara dramaturgiai munkájának köszönhető. A kétnyelvű – magyar és angol – műsorfüzet elég precízen vezet végig a történeten, de a kiadvány sajnos elköveti a mai marketing-guruk szerintem megbocsáthatatlan hibáját: a magyarországi, budapesti premiert ősbemutatónak nevezi. Legyenek szívesek a promoterek és plakátszövegezők végre megtanulni: ősbemutató egyetlen egy van, a legelső előadás! Ez pedig, mint fent írtuk: Londonban zajlott, 1711-ben.

Több bosszankodni valóra nem emlékszem. A zömmel operaházi muzsikusokból verbuvált zenekart Bartal László vezette. Munkássága korábban sokszor ébresztett bennem erős kételyeket; az úgynevezett standard operarepertoár némely darabját hallottam már tőle szürkén, kedélytelenül. Azt hiszem, a barokk kor az igazi terepe. Nem először adta tanújelét, hogy biztos és a stílussal adekvát az arányérzéke, ritmikai érzékenysége, koncentrációja, amellyel az énekeseket segíti ebben az irodalomban. Az udvar festői, ám nehéz játéktér, nyitott volta miatt akusztikailag is problematikus. Most jó helyen ült a zenekar, valamivel fölöttük öt szék és kottaállvány, valamint néhány nagyméretű antik karakterű álarc adta a látványt (Balla Margit elképzelése). A két hősnőt, Armidát és Almirenát Fodor Gabriella és a Fodor Beatrix énekelte. Két, hangban, muzikalitásban, stílusban kitűnően fölkészült és gondos foglalkoztatásra méltó művész. A Budapesten diplomázott Yang Li számára a nadrágszerep – itt Rinaldóé – nem újdonság, de hangjának volumenét keveselltem a rettenthetetlen hős figurájához. D. Hegyesi Gabriella és Haja Zsolt remekül zárkózott föl az összeszokott hármashoz. A rendezés (Almási-Tóth András) nem tolakodott Händel elé: néhány diszkós mozdulattal utalt a jelenre, ezeket a jórészt külföldiekből álló – egyébként hálás és minőségi – publikum mulatságosnak tartotta.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely