Nosferatu – filmkoncert
Km.: Wolfgang Mitterer (orgona és elektronika)
október 15., Zeneakadémia
Jelenet Murnau filmjéből A hatásvadászat klasszikusa © Gramofon |
Film lesz vagy koncert? – kérdezte a sorban előttem valaki a Paris qui dort című némafilm élőzenével kísért vetítése előtt, a Budapesti Őszi Fesztivál korábbi filmkoncertjének helyszínén, a Millenárison. Mind a kettő – hangzott az esztétikai alapon is megálló, pontos válasz. A francia Yan Maresznek mindenesetre könnyebb dolga volt, amikor Renè Clair megkapó párizsi álomlátomásához írt zenét, mint Wolfgang Mitterernek a német horrorfilm-klasszikussal, mert a Nosferatu ma nézve sokkal porosabb. Igaz, Maresz a kísérőzenéből elhagyta a kísérőt – önálló kortárs kamarakoncertet hallottunk, ami inkább ellenpontozta és inspirációnak használta a sugarak hatására álomba merülő párizsiakról szóló 1925-ös mesét.
Friedrich Wilhelm Murnau (1888-1931) nyilván tudta, hogy miért akarta megfilmesítési engedély hiányában is leforgatni Bram Stoker Drakuláját, ezt a XIX. század végi könyvsikert. 1921-ben ezzel teremtette meg a horrorfilm, azon belül a vámpírfilm műfaját. Számtalan technikai újítást, filmtörténeti szempontból alapvető megoldást vezetett be, a relatíve kicsinyke produkciós költségvetés ellenére vagy talán épp azért. Nyilván az sem véletlen, hogy filmjének A borzalom szimfóniája (Nosferatu, eine Symphonie des Grauens) címet adta (a neveket és a helyszínt megváltoztatták). Hans Erdmann eredeti filmzenéjét a külön táncelőadással és nagy jelmezbállal kísért premieren teljes zenekar játszotta. A teoretikusként is jegyzett Erdmann zenéjét, mint ahogy a filmet is, azóta „restaurálták”. A Zeneakadémián is a „legújabb” vagyis leghitelesebb változatot láttuk, de nem volt felhőtlen az örömünk, mert a digitális technika egy keveset rakoncátlankodott. Az eredeti film 1967 méter hosszú volt – ez több mint kilencven percnek felel meg. A gondosan dolgozó Murnaunál minden apró részletnek, így a feliratoknak és a film (anyagának kézzel és festékkel történő) kiszínezésének is jelentősége van. A korabeli kísérőzene és ez a fajta színezés ugyanazokat a hangulati és történetbeli pontokat emelte ki.
A német és osztrák díjakkal, európai fesztiválmeghívásokkal elhalmozott osztrák zeneszerző, Wolfgang Mitterer másként közelített a feladathoz, mint Erdmann vagy akár Maresz a saját filmjéhez. Míg a Paris quis dort kíséretét játszó muzsikusok a Millenárison a karmestert figyelték, Mitterer orgonáját szembefordították a vászonnal, hogy lássa a filmet, és ez sok mindent elárul. Már a nyitó főcímnél rákönyökölt az orgona egyik regiszterére, tövig nyomva a pedált, és később sem nagyon adta alább: hangszereivel, az orgonán kívül hi-tec elektronikával élénken, intenzíven – ahogy a műsorlap találóan fogalmazott – „kommentálta” a filmet. Mitterer az orgona üreges, például a barlangbeli akusztikára emlékeztető hangjaira építette kíséretét, és ez meg is felelt a Nosferatu képi világának; a borzalom szimfóniáját, a félelmetesen magas és hosszú árnyakat főleg kitartott, rezegtetett bővített akkordokkal szólaltatta meg. Egyes jelenetekben precízen kidolgozott zenei megoldásokat hallhattunk, de senki se higgye, hogy a szerző egyszerűen kottából lejátszotta öt évvel ezelőtt született művét. Improvizált is, a régi némafilmek zongorakísérőihez hasonlóan. Persze a beprogramozott operatöredékek, drum ’n’ bass alapok, zajbetétek lejátszása komoly felkészülést igényel, hiszen a filmben oly jelentőségteli például a nappalok és éjszakák váltakozása, a természeti erők és tájak ábrázolása, hogy ezeket a struktúrákat pontosan visszaadva kell „kísérni”. Mitterer tudta, hogy milyen elvonatkoztatási szinten marad: nem zörejbrigádként, hanem közvetítőként határozta meg mozgásterét. Különösen szépen vezette át például a sok köztes felirat alatti időket. Úgy vitte a szót, mint a jó sportkommentátor, hosszabban csak a szünetben beszélt.
Sok kiváncsi fiatal ült be a filmre, akik nyilván csak nagyjából sejtették, hogy milyen idegtépő művet fognak látni. Hogy mégsem hagyták idő előtt ott ezt a választékos, művészivé jegecesedett horrort, az nem kis részben a szerényen és odafigyeléssel közvetítő, modern zenéjével a filmet kicsit le is poroló Mitterernek köszönhető.
Zipernovszky Kornél
Gramofon Zenekritikai Műhely