Perényi Miklós és Schiff András hangversenye
január 6., Zeneakadémia

Perényi Miklós A művet és nem a művészt © Gramofon

Sokszor próbálták meg definiálni Perényi Miklós művészetét. Ahogyan a koncertre megjelent Gramofon-különszámban Rolla János fogalmazott: Perényinek elképesztően gazdag a „fegyvertára”, így a hangszer tökéletlensége nem zavarja a zenei elképzelés maradéktalan megvalósításában.

A bámulatos fegyvertárról, Perényi technikai felvértezettségről azonban mit sem sejtünk, mert a művész bámulatos ökonómiával él vele. A hallgató nem érzi játékán a tudást. Mert olyan elképesztő tudás ez, hogy a zenével szervesül. Amint Perényi a csellójával is eggyé válik: az ő kezében a hangszer nem eszköz, nem instrumentum, hanem hasonmása, tükörképe, önmaga.

Különös jelenség: megjelenésében bizonytalan, félszeg, akinek az arcán látni, hogy miközben leül az első ráadáshoz, legalább ötször határozza el, hogy felkonferálja a művet, majd legalább ugyanannyiszor veti el az ötletet. De ez az ember zenélésben hihetetlenül tudatos. Nemcsak a mögötte álló hat évtized kemény, módszeres munkájára gondolok, hanem arra is, hogy a fegyvertárában megtalálható százféle vibratót, vonósebességet és egyéb eszközt mindig attól függően veszi elő, hogy az adott zenei pillanat éppen melyiket kívánja meg. Élményszámba mentek halk pizzicatói, amelyek puha hangbuborékokként zengették meg a termet, vagy az elhaló záróhangok, amelyek a vonó elvétele után is sokáig rezegtek a térben.

Csak a legnagyobbak képesek arra, amit szintén Rolla János úgy fogalmazott meg, hogy „a közönség a művet hallja, és nem azt, hogy Perényi Miklós csellózik”. Perényi láthatatlanná válik a zeneszerző és közönség között, s „csupán” átszűri magán a hangokat. Zenélése olyan, mint a szeretet: nem akar semmit. Abban a korban, amikor a legtöbb előadóművész érdekes akar lenni s ezáltal kívánja felhívni magára a figyelmet, Perényi úgy kezdi el a koncertet – Bach G-dúr gambaszonátáját –, mintha egy halk szavú ember a világmindenség titkáról kezdene el beszélni. Nem a hangütéssel, hanem mondandójának minőségével vonja magára a figyelmet, szuggesztivitásával egyre mélyebbre vonva hallgatóságát, egészen a hipnózisig. Csoda dolgokról szól – emberien. Lehet, hogy Bach-játéka nem up to date, játéka mégis hihető, mert őszinte. Ha csellózása néha a romantikus iskola vonásait viseli is magán (például a záróhangok hosszú kitartása terén), nagyon következetes. Perényinek saját világa van, amelyben saját törvényei és érési folyamatai szerint muzsikál. Mendelssohn B-dúr szonátáját nyilván vérbő romantikus alkotásként is lehetne interpretálni, de ez a gyönyörű mű nekem szimpatikus volt az ő visszafogott, klasszikus egyszerűségű olvasatában. Janáček Tündérmese című háromtételes opusa után következett a legnagyobb falat, Beethoven A-dúr szonátája, amelynek derűje sugárzott a két művész előadásában, mert a humor ugyanolyan közel áll hozzájuk, mint az átszellemült zenélés. A koncerten Schiff András úgy kísérte zongorán az ünnepeltet, hogy tökéletesen azonosult annak személységével. Talán nem tévedek, ha azt mondom: az ő játékából is a hatvanéves művész és barát iránti tisztelet hangjai csendültek ki.

A költő „egymilliárdnyi részét mondja ki annak, ami benne él, s szavai épp azért olyan varázsosak, mert mögöttük egy egész világ áll, mint aranyfedezet” – írja Kosztolányi. Muzsikusok közül talán senkire sem illenek jobban ezek a szavak, mint Perényi Miklósra, a gordonka költőjére.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely