Miskolci Szimfonikus Zenekar
Km.: Mocsári Károly (zongora), karmester: Kovács László
január 16., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Mocsári Károly Némileg adós maradt © Filharmónia Budapest Kht.

A Ruszlán és Ludmilla nyitánya az egyik legjobb koncertindító műsorszám: szellemes, dallamos, formálása egyszerű és frappáns. A rövidsége nyomán előálló hiányérzet remek helyzetbe hozza a rákövetkező darabot, még a legsúlyosabbakat is. A hegedűsök kedélyes vonó-sisteregtetése átöblíti a hallgató lelkét, megmosolyogtatja szellemét. Ezúttal is végig kellett mosolyogni az előadást, de most nem Glinka, hanem a zenekar bumfordi esetlensége miatt. Szándékosan túlzóan fogalmazok: egyetlen hangsúly nem volt a helyén, soha nem sikerült egyszerre indulni, a játék bármelyik pillanatban teljes káosszá változhatott volna. De – miként Buster Keaton – a nyitány végül nem bukott orra, pedig a fizika törvényei szerint már réges-régen ki kellett volna billennie az egyensúlyi állapotból.

Ehhez képest volt meglepően összeszedett Rahmanyinov II. (c-moll) zongoraversenyének előadása. Mocsári Károly szólója ritmikailag stabil, a leírt hangmagasságokat illetően némileg elbizonytalanító volt. A stabilitásra való törekvéséért súlyos művészi árat kellett fizetnünk: már a darab kezdése is nélkülözte a művészi megformálás igényességét. A témához nem megérkeztünk, egyszerűen a tudomásunkra hozták. A zongoraszóló ebben a kompozícióban gyakran válik a szimfonikus zenekari szövet részévé – a lassú tételben pedig többször pusztán kíséri „kamarapartnereit” –, ám ez nem menti fel a szólistát a játék dinamikailag is differenciált felépítésének feladata alól. Ebben a tekintetben Mocsári sokszorosan is adósunk maradt, a mély regiszterben néha csúnyán megvastagította a zongora hangzását, máskor pedig olyan hatást keltett e regiszter lefogyasztása, mintha pusztán a billentés ereje apadt volna el. A felső regiszter többször volt erőtlen vagy artikulálatlanul éles. A zárótétel dallambősége ellenére vált vontatottá, a befejezés megoldatlanná. A mű ettől függetlenül szerethető volt, s aki mindig is szerette, az sem csalódott, hiszen minden egyes, számára kedves pillanatra tisztes előadásban ismerhetett rá.

Szokatlanul harmonikusan kapcsolódott a zongoraversenyhez Orbán György Veronai vázlatok című darabja. A két kompozíciót egy teljes évszázad választja el egymástól, s nem pusztán az Orbántól már megszokott harmonikus nyelv miatt nem éreztük az újat stilárisan távolinak a régitől. A mély rokonságot a melodikus invenció hasonlósága teremtette meg. Úgy tűnt, hogy Rahmanyinov és Orbán ugyanazt a dallami eszményt követi. A Veronai vázlatok a városhoz kötődő szerelmi történetet énekli újra, az egyes tételekben szerzői kommentár nélkül is felismerhetjük Shakespeare tragédiájának toposszá rögzült képeit, hangulatait. Az ártatlanság hangját, a bál atmoszféráját, a hajnal közeledtét (és az önfeledt szerelmeskedés végét) jelző csalogányéneket, a kripta fagyos borzongását. Hagyományos színházi előadáshoz (vagy egy Zeffirelli-féle kosztümös, romantikus filmhez) tökéletes, nehezen felülmúlható minőségű zenét alkotott Orbán, ám ez a mű koncertdarabként épp oly halovány, mint amilyen fényes lehetne alkalmazott muzsikaként. Az előadás ezzel együtt (vagy emellett) tiszta, túlzásoktól mentes, tartózkodóan ízléses volt.

Stravinsky Tűzmadár-szvitje vált az est stilárisan legmodernebb művévé, az 1919-es koncertváltozatot hallhattuk. Az együttes eddigre kifáradt, a karmesteri koncepcióra, az összefoglaló erőre most lett volna a legnagyobb szükség. Ezen az estén Kovács László mindezekkel nem rendelkezett. Különösen a szvit vége laposodott el, a zeneirodalom legfelemelőbb ütemei oly hidegen hagyták a zenekart, a karmestert és vele együtt a hallgatóságot, hogy önvédelemből gyorsan fel kellett idézni Esa-Pekka Salonen és a Philharmonia Zenekar bő két évvel ezelőtti, energiától túlcsorduló Tűzmadár-előadását.

Molnár Szabolcs
Gramofon Zenekritikai Műhely