Bajor Állami Zenekar
Karmester: Kent Nagano
március 14., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
(A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében)

Kent Nagano Nem jutott túl a közhelyeken © Gramofon

Nem vagyok ellene a rendhagyó műsoroknak, de ezúttal nem tudtam mire vélni, hogy a német zenekar és japán-amerikai zeneigazgatója Richard Strauss legnépszerűbb szimfonikus költeményét, az Imígyen szóla Zarathusztrát, illetve Beethoven III. szimfóniáját hozta el Budapestre. A köztudottan konzervatív magyar közönségnek kívánt kedvezni, vagy hagyománytiszteletét óhajtotta demonstrálni a majdnem félezer éves múltra visszatekintő együttes – nem tudom. A műsorválasztást persze az is magyarázhatja, hogy két német zeneszerzőről van szó; ráadásul Richard Strauss Münchenben született, és egész életében szoros munkakapcsolat fűzte a város zenei életéhez, így a bajor zenekar nagy hangsúlyt helyez életművére.

Önmagában még nem bűn egy ünnepi nyitókoncert első felében a közönségre zúdítani a Zarathusztra bombasztikus akkordjait, de ez az előadás – a zenei kifejezés és a technikai kivitelezés terén egyaránt – méltatlan volt a magyar zenei élet legnagyobb szabású, legnagyobb költségvetésű és legszínvonalasabb fesztiváljához. A jól ismert kezdő-akkordok után rövid időn belül vagy ötször hallhattuk, ahogyan a zenekar különböző csoportjai pongyolán és ritmikai fegyelmezetlenséggel lépnek be. A zenei nyelvezetében és szerkezetében is komplex műnek nem rajzolódtak ki az irányai, magyarul „nem állt össze”. A tudományról című szakasznál különösen unalmasan szólt a zenekar, a dús hangzású mélyvonósok kamaracsoportját exponáló rész pedig komikusan csöpögősre sikeredett. Általában: a XX. századi és főleg kortárszenei interpretációkban – például Messiaen operájában vagy Eötvös Péter Három nővérében – valóban nagyszerű teljesítményeket felmutató Kent Naganót érzéketlen, ötlettelen dirigensnek ismerhette meg a magyar publikum. Akinek ráadásul fogalma sincs Beethovenről. Újszerű, invenciózus, bátor, sőt merész olvasatot vártam tőle, ehelyett egy semmitmondó, a konvenciókon túllépni képtelen Eroicát hallhattunk.

A japán származású kaliforniai művész nem azért kért fortét vagy pianót a zenekartól, mert a magáévá tett beethoveni gesztusrendszer azt hívta elő belőle, hanem azért, mert f és p betűket látott a kottában. Nem hittem a fülemnek, amikor a prímhegedűk a Beethoven-mű első tételében több ütemen át szanaszét szóltak. E koncert előtt még soha nem éreztem azt, hogy hidegen hagyna az Eroica gyászindulója, most viszont tökéletesen közömbös maradtam. Egyetlen olyan helyre, két átvezető ütemre emlékszem – éppen ebben a tételben –, amelyekben a klarinét és a fagott különlegesen egységes, már-már misztikus hangszín-eleggyel vonta magára a figyelmet. Sovány vigasz.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely