Farkas Gábor zongoraestje
Zeneakadémia, február 9.

Farkas Gábor Elementáris tehetség

A tehetség ilyen elementáris, kézzelfogható megnyilvánulásával eddigi (bő évtizedes) zenekritikusi ténykedésem során még nem találkoztam. Farkas Gábor zongorázásáról azonban nagyon keveset árul el az a megállapítás, hogy „kétségtelenül tehetséges”. Mert ami lenyűgöző, az a tehetség mellé tett irdatlan mennyiségű, és minőséget termő munka. Farkas tudja, hogy az adottság súlyos kötelezettség, teher, kihívás. A szellem megfeszített munkája nélkül üres potenciál, mely gyorsan elenyészik. Koncertjét négy Chopin impromptu nyitotta. Tökéletes diszpozícióval, kézremegés nélkül, bejáratott, bemelegített ízületekkel kezdett. Az Asz-dúr impromptu (op. 29) azonnal világossá tette, hogy Farkas a romantikus zene ihletett előadója, de játékában, magatartásában semmilyen romantikus vulgarizmust nem lehetett felfedezni. A romantika ugyanis leginkább nyelv – nem stílus, nem életérzés. Ennek szellemében racionális poézis és poétikus racionalizmus jellemezte Farkas interpretációját, melyhez természetes bónuszként társult a kidolgozott technika és a merész, de hibátlanul végigvitt tempó. Fegyelmezett tervszerűséggel építkezett, már ekkor feltűnő precizitással valósította meg dinamikai elképzeléseit.

A legnagyobbakat idéző pianissimói, a súlyos, de sohasem zavaros és durva fortéi ámulatot keltettek. A dinamikai kontrasztokban rejlő dramaturgiai lehetőségekkel – ezzel az egyszerű és kézenfekvő fogással – természetesen, okosan gazdálkodott, és általa épített formát. A kontroll, amivel uralta ezeket a váltásokat, ismét csak csodálatra méltó volt. A Fisz-dúr (op. 36) és a Gesz-dúr impromptut (op. 51) hallgatva újra és újra rácsodálkozhattunk az érettség és a tudatosság megannyi jegyére. A sorozatra a nagyon népszerű cisz-moll impromptu (op. 66) közhelyeket kerülő és virtuóz előadása tette fel a koronát.

Az első félidőt Schumann Szimfonikus etűdjei (op. 13) zárták. A technikailag és szellemileg sokak számára megközelíthetetlen kompozíció előadásának gyakori tanulsága, hogy a mű legmélyebb rétegei feltárhatatlanok, hacsak nem akarunk a psziché irracionális dimenzióiba ereszkedni. Tapasztalatom szerint a mű megmagyarázhatatlan, kiismerhetetlen vonásaival való szembesülés válik az élmény egyik forrásává. (Maga Schumann is hasonlóan érzett e művével kapcsolatban, amikor így fogalmazott: „nem közönség elé valók, és ostobaság lenne, ha utóbb panaszkodnék, amiért nem értenek meg olyasvalamit, ami nem is számít tetszésre, csakis önmagáért létezik”.) Farkas azonban olyan vitalitással, olyan magától értődő manualitással fogalmazta meg a (transzcendens nehézségű) művet, hogy az efféle ezotériát átmenetileg nyugodtan zárójelbe tehettük.

A transzcendens nehézséget általában nem Schumannhoz, hanem Liszt Ferenchez társítjuk. A második részben egyetlen mű, Liszt h-moll szonátája hangzott el. A technikai felkészültség ennél a darabnál „csak” alap, mely összemérhetetlen a kompozíció intellektuális kihívásával. A zongorista előtt álló feladat megdöbbentően egyszerű: egy érzéketlenül koppanó G hangtól el kell jutni egy univerzális szívdobbanást sejtető, de éppígy koppanó, leheletnyi H-ig. Van rá 30 perc. Az út tehát hosszú. Farkas világosan tudtunkra adta, hogy az a bizonyos G nem hangozhatna el máshol, mint a tökéletesen néma kozmoszban. Sokáig várt, hogy a Zeneakadémia nézőterén valami hasonló legyen. Sajnos hiába. Szerencsére van úgy, hogy a gesztus is elég, s aki tudja, hogy a zongorista a Semmitől akar elindulni, az felidézi magában a Semmit. Farkas végigment a hosszú úton, majd visszatért. Azt hiszem, hogy ő maga nem azonosult az utazóval, csak megidézte. Nem tett úgy, mintha mindez vele is megtörténne. Éppen ezért volt hiteles. Amikor pedig első ráadását adta, el is szólta magát: most valami olyasmi következik, ami nem ilyen depressziós. Az ő h-moll szonátája valóban az értéktelítődés és az elkerülhetetlennek tűnő kiüresedés drámája, de úgy játszotta el ezt a drámát, hogy közben egy pillanatra sem gondoltuk, hogy ez a dráma egyben az előadó drámája is. Elég csak ránézni Farkasra, és látható, hogy ő csak mesékből ismeri a depressziót.

A harmadik ráadásra lejött a rektori páholyból Vásáry Tamás. Schubert f-moll fantáziája következett. Kiadós ráadás volt, ihletett előadásban. Vásáry gesztusában az Örök visszatérés mítosza elevenedett meg. Emelkedett este volt.

Molnár Szabolcs
Gramofon Zenekritikai Műhely