Puccini: Turandot
Karmester: Stefan Soltesz, rendező: Kovalik Balázs
szeptember 16., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Stefan Soltesz Nem Puccini az erőssége © Gramofon

Kérdés például az, hogy vajon érdemes volt-e olyan vendégkarmestert hívni, aki pályája zenitjén nem az olasz repertoár szakértőjeként vált híressé. Igaz, a budapesti születésű, de Németországban dolgozó Stefan Soltesz több díjat nyert, ám ezek főként Richard Strauss- és Wagner-előadásokhoz kötődtek. Most a naptárában Mozart és belcanto darabok, Verdi- és Puccini-művek is sorakoznak; 2009-ben például a Bajor Állami Operában a Falstaffot vezényli. A Turandot alapján nem vágyom rá, de a Tannhäusert szívesen meghallgatnám vele, A rózsalovagot viszont x-re venném… Soltesz alapos, de nincs szíve, sem hajlandósága elmerülni a szenvedélyes dallamok szépségében. Minthogy nem adja oda magát a műnek, a precizitás hiábavaló, a rezek recsegnek, a vonósok reszelősek, oda a harmónia.

Kérdés továbbá, hogy mire jut kapacitása a Művészetek Palotájának. A Budapesti Wagner-napok alighanem maximálisan kimeríti a lehetőségeket. A Turandot csak látszólag egyszerű történet – ebben az operában a kórusnak, a színpadi zenének komoly funkciója van, s ez itt fizikailag szinte megoldhatatlan. Kovalik Balázs ugyan kitalálja, hogy milyen dobogóra, lépcsőre, karzatra „pakolja” a szereplőket, de éppen abban kell megalkudnia, amiben itthon verhetetlen: a tömegmozgatásban. Az előbb Szegeden, majd az Erkel Színházban bemutatott „ős-Turandot” (mármint Kovalik eredeti rendezése) egyik máig emlékezetes értéke, hogy a végre színjátékosként működő énekkar, a népség-katonaság sűrűjében mindig kitűnően volt exponálva az éppen legfontosabb szereplő. A Nyugat lányát koncertszerű előadásban ígérik – azt hiszem, a Turandotnak is használt volna egy „pucér”, még a stilizált jelzéseket, kicsi játékokat is elhagyó előadás.

Két biztos pontja lett volna a koncertszerű előadásnak is: két olyan énekes, akik személyiségük intenzitásával bármilyen nehéz történetet képesek elevenné varázsolni. Lukács Gyöngyinek egyik legjobb és legbegyakoroltabb szerepe Turandot; énekelte Budapesten, Palermóban, Londonban és énekelni fogja Barcelonában. Erőteljes és fenséges. Liù abszolút újdonság Rost Andrea repertoárján. „Nagyon nekem való szerep” – nyilatkozta tavasszal a Gramofonnak. Ha akkor kételkedtünk volna, most meggyőzött: neki való. A hangja olyan koncentrált, mintha egy lézersugár vezetne át a vaskos zenekari hangzáson. A lírai formálás, a leheletnyi pianók pedig sosem öncélúak. Nemcsak érzi, hanem érti a figurát, pontos mértéket talál, mennyire legyen „szegény kicsi Liù” és Timur támasza, a Turandottal szembeszálló, erős Liù. Nem ő zokog, mi könnyezünk miatta. Frank Porretta (Kalaf) furcsa eset: tisztes orgánum, úgynevezett „strapatenor” – bár lenne belőle itthon egy tucat! Mintha azonban megriadt volna az egyszeri előadás tétjétől, nem szállt be igazán a játékba.

A Turandot a Magyar Állami Operaház repertoárdarabja, olaszul megy a hétköznapokon is. Ehhez képest az Operaházból kölcsönzött énekkar lehangolóan pontatlanul dolgozott.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely