Mahler Chamber Orchestra; Km.: Fazil Say (zongora), karmester: Daniel Harding,
március 30., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Utólag csodálkozunk, hogy miért csak egy átlagosan jó hangversenyre voltunk felkészülve, hiszen a török Fazil Say az egyik leginnovatívabb mai pianista, a Mahler Kamarazenekar hosszú évek óta topzenekar, Daniel Harding pedig legalább egy évtizede késztet csodálkozásra: „nahát, milyen jó karmester!” Itt az ideje végre kimondani, hogy Harding napjaink jelentős dirigens-egyéniségeinek (nincs sok!) sorába lépett.

A műsor Schumann Genovéva-nyitányával kezdődött. Már az első hangok megmutatták, hogy mitől olyan keresett Harding és zenekara. A nyitány első része mintha egyetlen recitativo volna: hajlékony, rugalmas, kifejező, valódi beszédhangon elmondott monológ. A folytatásban pedig a német romantikus opera (Weber és a fiatal Wagner) hangja szólt, félreismerhetetlenül egyéni dialektusban. Jelentőségteljes, a drámai akcentusokat érvényesítő, ám mégsem túlpoentírozott; komoly, ám mégis oldott hangvételű tolmácsolást hallhattunk. Ugyanazokat az interpretációs erényeket csillogtatta itt meg Harding, amelyek az est második részét, Brahms III. szimfóniáját, különösen annak nyitótételét is oly emlékezetessé tették. A szimfónia kezdete nehezen utánozható módon vetítette elénk egy jeles férfiú szólásra jelentkező gesztusát. A folytatásban tapasztalt epikus lendület, a komoly tartalmak élvezetes tálalása, a szigorú felépítettség dacára is fesztelen tónus egészen egyedülállóvá tette Harding interpretációját. Ékesszóló könnyedsége stílusjegyként egyénítette muzsikálását; úgy véljük, hogy éppen e stílus révén vált a Mozart-operák egyik leginspiráltabb előadójává.

A keze alatt dolgozó zenekar pedig a legmozartibb együttes, mely az utóbbi években Budapestre látogatott. A zenekari hangzásnak és az összjátéknak nem volt olyan komponense, mely ne felelt volna meg a mozarti géniusz legszigorúbb követelményeinek. A hangzás árnyalatai, a karcsú szerkezet tapintható izomzata, az üde színek melankolikus távolsága, a lélegzés érzelmi telítettsége csodálatra méltó volt. Mindezek egyedülálló hátteret adtak Fazil Say produkciójához. Beethoven c-moll zongoraversenyét játszotta, s miközben bőven volt alkalmunk a mozarti erényekre ismételten rácsodálkozni, kétség sem fért hozzá, hogy a zenélés szelleme minden ízében beethoveni volt. Sőt, Say viselkedését a következő Beethoven-film rendezőjének is figyelmébe kell ajánlanunk. Say, amikor nem zongorázik, egy túlmozgásos, hajába túró, arcát vakarászó kamasz minden rendezetlenségét képes néhány másodpercbe sűríteni. Ha pedig gondolatai elrepítik, arcára sajátos, méla bambaság ül ki, inkább hasonlít egy hajnalban munkába siető, villamosablakon kibámuló péklegényre, semmint a múzsák kegyeltjére. Amikor viszont elkezd zongorázni, mintha hetekig tartó alfaállapotból ébredne, olyan koncentrált és tévedhetetlen hangokkal lep meg. Vérbeli muzsikus, minden pillanatban várja a zenekari visszajelzéseket, a zenekar pedig nem győz játékán csodálkozni. Az első tétel (saját) kadenciájában úgy tudott messze kerülni Beethoventől, hogy a mű szelleme sértetlen maradt. A lassú tétel álmodozó énekében, majd a finálé üdvözült életörömében Say és Harding egyesítette a párját ritkító eredetiséget a stílusossággal, az eleganciát a szertelenséggel. Feledhetetlen interpretáció volt. Egyszerűbben fogalmazva: ez interpretáció volt. Ráadásként Mozart híres C-dúr zongoraversenyének még híresebb F-dúr lassú tételét játszotta. Álomszerűen. A zenekar pedig minden hangjával igazolta mozarti kvalitásait.

Ám a nép még ekkor sem engedte pihenni a fáradt törököt, egy szóló-ráadást is kiharcolt magának. Fazil Say saját művét játszotta. E sorok írója abban a szerencsében részesült, hogy többször is járt Anatólia kies tartományaiban, s Say játékát hallgatva most felidéződtek a régi emlékek. Összefoglalva csak annyit mondhatunk, hogy Say kompozícióját egy komponista írta.

Molnár Szabolcs
Gramofon Zenekritikai Műhely