Nem különleges, csak házias funk-recept
Viszonylag rég hallottunk felőle, kicsit aggódtunk is érte (mert betegséggel küzd), de most megnyugodhattunk: Victor Bailey majdhogynem a régi. Műfajújító, mérföldkőállító szerepre nem vállalkozik, de ez nem is baj. A Millenáris Teátrum közönségét felvillanyozta az este, s minden bizonnyal sokan keresni fogják a néhány héten belül megjelenő új Bailey-lemezt.
Victor Bailey Group
március 25., Millenáris Teátrum
Victor Bailey © Gramofon |
Az új darabok is azt jelzik, hogy Bailey jórészt a régi. Elsődleges célja magas szinten szórakoztatni, a funk, a jazz és a rock vonásait felhasználva sajátos karaktert festeni, és olyan sokat basszusgitározni, amennyire az anyag épp megengedi. Szerzeményei néha szenvednek ugyan a „ritmusszekció-beli komponisták” által gyakran előidézett tünetektől, de szólistáinak megadja a lehetőséget, hogy a harmóniameneteket izgalmas, szárnyaló dallamokkal, futamokkal töltsék meg. E feladat megoldásában elsősorban Dean Brown gitáros jeleskedett, aki annak ellenére jó párszor elszállt, magával röptetve a többieket is, hogy hónapok óta most először lépett színpadra a Bailey-zenekarral, így helyenként még szüksége volt a kotta támaszára. Magam bármilyen formációban lelkesen üdvözlöm Brown megjelenését, mert még a legszárazabb, legsablonosabb zenei alapokra is vibráló, élettel teli hangépítményt tud emelni muzikalitásának, egyéni gondolatainak és soundjának köszönhetően. Amúgy régi kollégája a basszernek, stílusát, észjárását is jól ismeri. Igaz ez a magyar származású billentyűsre, Peter Horvathra is. Ő viszont inkább „közmunkás” maradt ezen az estén, az a pár szólója pedig túl sűrűnek, tudományosnak érződött a sodró zenei közegben. Poogie Bell dobost Bailey szintén évtizedek óta nevezheti barátjának és kollégájának; kemény, testes, főleg funkra kalibrált dobolását hallgatni és nézni is magával ragadó élmény. Nem nagyon cifrázza, ezt a nyers, döngölős, ragadós stílust viszont kevesen érzik úgy, mint ő.
A főhős pedig alapvetően hozta a formáját: sokat slappelt (néha bántotta is a fület a rengeteg húr-hang), énekelt (olykor ez is bántotta a fület), és sok-sok virtuóz megoldást bemutatott, amiért a közönség mindig hálás, és amivel mellesleg bizonyíthatja a nézőknek és önmagának egyaránt, hogy hál’ Istennek a keze még a régi, izomsorvadása csak a járásban akadályozza komolyabban. A hangsúly pedig még mindig a zenélésen van számára, s ha a fusion már rég nincs is a fősodorban, ő kitartóan műveli azt - sokak örömére.
Bércesi Barbara
Gramofon Zenekritikai Műhely
A szerbek büszkesége miért csak rétegzene?
A Söndörgő együttes a szentendrei szerb közösség büszkesége, akik remek színvonalon játsszák zenei örökségük, a délszláv tamburazene sziporkázó repertoárját. Kitartásuk, hagyománytiszteletük és fiatalos lendületük, virtuozitásuk példás. Megérdemlik, hogy egy balkáni világsztár zenész, Ferus Mustafov is felfigyelt rájuk. Miért van mégis az, hogy zenéjüket csupán egy szűkebb közösség vallja magáénak?
Őszinteséggel hitelesített hangjegyek
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Kocsis Zoltán nagy koncertet adott Bartók Béla születésnapján. Ám ezúttal a „nagyság” dimenziója a maga realitásában s nem elvont módon mutatkozott meg.
Kempingezzünk Bartókkal?
Ha az volt a cél, hogy Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című operájának a Budapesti Tavaszi Fesztiválon eljátszott verziójáról másnap is beszéljenek – nos, ez teljesült. De a várost nem az elragadtatás híre járta be. Pedig nálunk manapság „trendi” egy-egy felkapott művészt feltétel nélkül isteníteni. Mundruczó Kornél, a több díjjal elismert színész–rendező a hódolatra nem, de a diszkrétnél is hangosabb búúzásra is rászolgált volna.
Miskolci Szimfonikusok: nem fergeteges, csak felkészült
Fergetegesnek semmiképpen nem nevezhető a Miskolci Szimfonikus Zenekar legutóbbi koncertje, amit a Magyar Szimfonikus Körkép keretében adott, a Művészetek Palotájában. Mégis, Kovács László és az általa már huszonöt éve vezetett együttes – ahogy mondani szokás – kitett magáért: rendkívül felkészült, összeszedett, érzékeny muzsikálásnak lehettünk szem- és fültanúi.
Egy bolond nap, három boldog óra
A Budapesti Fesztiválzenekar ebben az évadban két Mozart-operát játszott el a Művészetek Palotájában. A Così fan tutte kissé leegyszerűsített Glyndebourne-verziója után Fischer Iván a saját – még egyszerűbb, de annál lényegre törőbb – Figaro házassága-változatát mutatta be. Teljes sikerrel: három óra mámorban volt részünk.
