Ünnepi hétvége a Magyar Állami Operaházban
szeptember 26., 27.

Az 1884. szeptember 27-ei megnyitás 125. évfordulójára a napi tájékoztatásban felkészült az intézmény, de be kell vallanunk: olyasfajta tudatos kampány, mint ami a Lajtától balra hétköznapi rutin, nem épült (pedig onnan foglalkoztat a ház neves tanácsadót). Így majdnem csoda, hogy az ünnepi hétvége legnagyszerűbb ötlete oly fényesen bevált. Szombaton és vasárnap az Andrássy út ház előtti szakaszát lezárták, műanyag székeket tettek ki, és egy óriás kivetítőn részben a repertoár egy-egy jelenetét adták, és közvetítették a két este műsorát élőben, valamint idéztek korábbi előadások hangfelvételeiből. Az alkalmi nézőtér teljesen megtelt, sőt sokan állva nézték a programot. Minimum cinikus mentalitásra vall, hogy az adóforintjainkból fönntartott köztelevízió a valódi közszolgálat helyett bulvártévékkel versenyez úgynevezett „sztárok” felvonultatásával és főzőműsorok sugárzásával, arra hivatkozva, hogy ez hozza a nézettséget. Az Andrássy úton az bizonyosodott be, hogy a néző szereti a minőségi kultúrát – ha hozzájuthat. A köztévé a jeles évfordulót nem tekintette ügynek, a késleltetett közvetítés mellett döntött – ez is megbocsáthatatlan.

Megjegyzem, a hosszabb távú memóriám eléggé használható: a Májusünnepre már ígért kinti nézőteret az Operaház. Az nem valósult meg, nyilván a jogdíjak és gázsik miatt. De többekkel együtt megfontolásra ajánlom, legyen máskor is ilyen akció, ahogy Bécsben, Münchenben egy-egy premier esetében. Igazán így lehet új közönséget toborozni.

© Kováts Dániel

A piknikviszonyok között ugyanis nem oly feltűnőek a hiányosságok, mint bent, a zsöllyében ülve. A szombati gálaest arra lett volna hivatott, hogy keresztmetszetet adjon a ház 125 éves sikereiből; milyen szerzők lopták be magukat nagyérdemű szívébe. Mozarttal kezdtek, Kodállyal zártak – Bartók okkal nem volt műsoron, A kékszakállú herceg várából lehetetlen egy jelenetet kiragadni, és amúgy is darab premierjére készülnek. Ellenben nagyon, már-már bűnösen hiányoztak a műsorból a XX. és XXI. századi magyar művek, ha már a magyar dalszínházról van szó… Összefoglalva: mivel a vasárnapi előadás amúgy is a múltat idézte, a szombatival felcsillanhatott volna valamelyest a jövő…

A jelent (és a közelmúltat) az előadók képviselték, e tekintetben sem volt optimizmusra okot adó a kép. Ismét igazolódott: azok képesek a szokatlan akusztikai körülmények között is maximális teljesítményt nyújtani, akik külföldön szocializálódtak, mint Rost Andrea vagy Polgár László.

© Kováts Dániel

Az ünneplés vasárnap este ért csúcspontjához, a 125 évvel ezelőtti műsort reprodukálták. 125 harangütés után végre e falak között is teljes szépségében csendült fel a Himnusz. Bár e felületen a politikának nincs helye, a bejelentés súlya miatt idéznem kell a miniszterelnököt. Bajnai Gordon az Ybl-palota színpadán, ünnepi köszöntőjében jelentette be, hogy lesz Erkel Színház, mégpedig új és korszerű, olyan logisztikai háttérrel, amely alkalmas lesz az Operaházat is kiszolgálni műszaki rekonstrukciója alatt, amely egyre sürgetőbb.

A Bánk bán első felvonását nem hallgathattam teljesen zavartalanul, ezért csak annyit: Kovács János pálcája alatt a zenekar szólt igazán szépen ebben és a Hunyadi-nyitányban. A Lohengrin első felvonását Fischer Ádám dirigálta – ezer színt hívott elő a zenekarból. A szólisták közül Sümegi Eszter és Perencz Béla hagyott szép emlékeket.

Túl vagyunk az ünnepen, zajlanak a dolgos hétköznapok, a következő 125 év semmivel sem lesz könnyebb, mint az első 125 volt.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely