Az utolsó, Magyarországon jogerősen halálra ítélt bűnöző, a szlovák nemzetiségű Ladislav Ambruz - aki még a nyolcvanas években budapesti lakásokba csöngetett be, rabolt, erőszakot követett el, végül egy fiatal nőt meg is gyilkolt - kétszeresen szerencsés volt. Kegyelemből életfogytiglani szabadságvesztésre változtatták ítéletét, majd hazájába szállították át, hogy ott tölthesse le büntetését.

A rendszerváltás előtt ez még a szocialista államközi kapcsolatok alapján jöhetett létre, ma az aláírók számára elsősorban a strasbourgi Európa Tanács (ET) egyezménye szabályozza, miként engedhető át a kiszabott büntetés végrehajtása az elítélt lakóhelye szerinti országnak. A kiindulási pont az, hogy lehetőleg mindenki a hazájában tölthesse le büntetését, ha ezt kéri, s a kiszabott szabadságvesztésből még legalább hat hónap hátravan. Viszonylag keveseket érint ez a lehetőség, köztük azonban a magyar bűntörténelem olyan ismert személyiségei szerepelnek, mint Magda Marinko, Leonyid Sztecura vagy Dietmar Clodo.

A Magyarországon négy ember megöléséért felelősségre vont Magda Marinko - akit Szerbiában további gyilkosságok elkövetőjének tartanak - elfogása után is a legélesebb szembenállást választotta a magyar hatóságokkal. Az elsőfokú ítéletet hozó Varga Zoltán azon kérdésére, akar-e fellebbezni, azt mondta, az ő fellebbezése 9 milliméteres lesz. Külön büntetőeljárás indult ellene szabadságvesztése alatt, mivel megtámadott egy fegyőrt, s több híresztelés is napvilágra került, hogy szökésre, bosszúra készül. Szerbiába szállítása iránti kérelmét az igazságügyi tárca elutasította, átadása végső soron akár azzal a kockázattal járna, hogy a radikálisok esetleges belgrádi hatalomra kerülése után az Arkan-féle félkatonai egységekkel is együttműködő Magda idő előtt kiszabadulna.

A nyilvánosság segítségében reménykedik viszont az ukrán Leonyid Sztecura (HVG, 2004. október 9.) családja a magyar hatóságok többszöri elutasító válasza után. Sztecura - aki izraeli állampolgárságra hivatkozva a Goldstein nevet is használta - a kilencvenes évek budapesti "másként vállalkozó" körének egyik legbefolyásosabb személyisége volt. Még 1998-ban nem egyszerűen csak információkat adott a rendőrségnek az utóbb bombagyárosként elítélt német Dietmar Clodóról, de egyik alvezérével, Borisz Grubinnal személyesen is részt vett Clodo lépre csalásában: a Sándor István ("Papa") vezette nyomozók megbízásából ő tett úgy, mintha pokolgépet akarna vásárolni. A bűnüldözők számára a korábbi fontos segítőből 2001-ben lett első számú célpont, 2004-ben mondták ki rá az ítéletet: nyolc év fegyházzal sújtva emberölés előkészülete és más bűncselekmények miatt. Mivel a bíróság szerint mindezt bűnszervezetben követték el, feltételes szabadságra sem bocsátható. Most azt kéri, hadd ülje le a hátralévő mintegy két évét Ukrajnában, s ezt az ottani igazságügyi minisztérium is támogatná.

A részben Sztecurának köszönhetően elítélt német Clodo meglehetősen jól járt a büntetés végrehajtásának átengedésével. Ő is részben családi okokat hozott fel a hazautaztatás érdekében, de nyilván nyomós szempont lehetett a magyar és a német igazságügy közti hagyományosan jó kapcsolat, valamint az, hogy Clodóról éppen a wiesbadeni szövetségi bűnügyi hatóságok szolgáltattak kulcsfontosságú információkat a magyar szerveknek. Mivel a német feltételes szabadlábra helyezés szabályai kedvezőbbek a magyarnál, Clodo végül mintegy egy évvel korábban szabadulhatott, mint ahogy arra Magyarországon sor kerülhetett volna.

Bár pontos statisztikák nincsenek, az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium (IRM) az esetek többségében támogatja az átszállítási kérelmeket. Elutasító döntés főként akkor születik, ha az említett hat hónapnál rövidebb a szabadságvesztésből hátralévő idő. Az ET-egyezmény arról viszont már nem rendelkezik, hogy az elítélt kérelméről mennyi időn belül kell döntést hozni az ügyben. Márpedig a gyakorlatban erre egy évnél rövidebb idő alatt nem kerül sor. Ritkább, de nem kizárható eset, hogy az elítélt hazájában gyökeresen más megítélés alá esne, mint a bűnelkövetés helyén. Ilyen aggályok merülhetnek fel például az azeri katonatiszt Ramil Szafarov esetében, aki 2004-ben egy NATO-oktatás résztvevőjeként, Budapesten gyilkolta meg örmény hallgatótársát, s ezért Azerbajdzsánban szinte nemzeti hősként tisztelik. Elvben ilyen lehetne több, Európában kábítószercsempészként lebukott koszovói albán, aki a bevételéből a fegyveres mozgalmaknak is juttatott.

A Magyarországra szállításukban bízó külföldön elítéltek többsége is éppen kábítószer-csempészet miatt bukott le jellemzően Latin-Amerikában, Törökországban vagy éppen onnan hazatérőben, Bulgáriában. Ezekben az országokban a börtönviszonyok lényegesen mostohábbak a magyarnál, s sokszor kártérítés vagy többmilliós pénzbüntetés megfizetéséhez kötik az átszállítást, ami pénz hiányában hiúsul meg. Közismertté vált az autókereskedő Somogyi Tamás neve, akit Olaszországban távollétében ítéltek súlyos börtönbüntetésre, mint a főként rendőrökből álló, számos gyilkosságot elkövető "fehér unós" banda fegyverszállítóját, s csak rendkívül nehezen sikerült elintézni Magyarországra szállítását. A magyar közvéleményt talán leginkább foglalkoztató ügy viszont az ír Francis Ciaran Tobiné, aki még 2000-ben a Dunakanyarban halálra gázolt két kisgyermeket. Ő hazautazott eljárás közben, így a rá végül kiszabott hároméves börtönbüntetés letöltését Magyarországon nem kezdte meg. Egyelőre Draskovics Tibor igazságügy-miniszter közbenjárása (HVG, 2008. április 26.) sem volt elegendő arra, hogy - elismerve a magyar ítéletet - legalább hazájában leültessék.

FAHIDI GERGELY