A pekingi olimpián tarolni készülő amerikai úszók június végi omahai válogatóversenyén a résztvevők négyötödének testére a brit Speedo új dressze simult. Volt, aki - mint az augusztusban a honfitárs Mark Spitz 1972-es hét aranyérmes rekordját eggyel megfejelni próbáló Michael Phelps - megelégedett a biciklisnadrágra hasonlító változattal, mások a nyakig érő, csak a kezeket és a hát egy részét szabadon hagyó verziót választották, aminek felhúzása 15-20 percig is eltarthat. Ragaszkodásuk nem véletlen: amióta a Speedo februárban bemutatta LZR Racer - a név első tagja szójáték a lézer angol megfelelőjére - úszódresszét, azóta a sportágban 44 világcsúcsot döntöttek meg, akik azt viselték.

Nem győznek áradozni a háromévi munkával és több millió dolláros költségvetéssel kifejlesztett úszóruháról használói. Phelps rakétának érzi magát benne, Ryan Lochte amerikai hátúszó pedig azt mondta, olyan, mintha lejtőn lefelé tempózna. Mark Schubert, az USA úszóválogatottjának szövetségi kapitánya úgy vélte, Pekingben egyetlen világrekord sem lesz biztonságban az LZR Racer viselőitől. A dicséretek szépséghibája, hogy Phelps és Lochte szponzora maga a Speedo, amelyhez Schubertet is szerződés köti. Éppen erre a szoros kapcsolatra hivatkozva perelte be az USA-ban a Speedo után a második legnagyobb úszóruházati gyártónak számító kaliforniai TYR Sport a riválisát és az amerikai úszószövetséget, azt állítva, hogy azok tisztességtelen előnyt nyújtanak a Speedónak.

Az úszódressz a 21. századi űrtechnológiát idézi - hangsúlyozzák hívei. Már csak azért is, mert anyagát az amerikai űrkutatási hivatal (NASA) segítségével kísérletezték ki abban a csarnokban, ahol az űrsiklók atmoszférába visszaérkezésekor fellépő súrlódást is vizsgálják. A különleges, ultrakönnyű, ám nagyon erős műanyagból készült LZR Racer az aktív úszómozgás közben átlagosan 5 százalékkal csökkenti a test körüli örvénylést, elsősorban annak köszönhetően, hogy a dresszt nem varrják, hanem részeit ultrahangos hegesztéssel illesztik össze (HVG, 2008. április 26.). Több helyre pedig rétegelt poliuretán betéteket is tettek, amelyek fűzőként varázsolják áramvonalasabbá az úszó testét. Ezek a megoldások persze az amatőrökön nem sokat segítenek, ám világklasszisok esetében, amikor a döntőkben a tized-, sőt századmásodperces különbségeken múlik a győzelem, létfontosságú előnyt jelenthetnek.

A Nemzetközi Úszószövetség (FINA) - amelynek legnagyobb szponzora szintén a Speedo - szabálykönyve az olyan ruházatot tartja megengedhetőnek, amely nem növeli mesterségesen az úszó sebességét, felhajtóerejét és állóképességét. Vannak, akik szerint az LZR Racer ezt a határt feszegeti. Alberto Castagnetti, az olasz úszók szövetségi kapitánya "technológiai doppingnak" minősítette a dresszt, ám azt a FINA engedélyezte. Azóta jóváhagyást kapott a német Adidas, az olasz Arena és a japán Mizuno új, csúcstechnológiájú úszóruhája is. A német Britta Steffen - akinek a százméteres női gyorsúszásban a 2006-os budapesti Európa-bajnokságon felállított világcsúcsát idén márciusban az LZR Racerben úszó ausztrál Libby Trickett döntötte meg - attól tart, a sportágban ugyanolyan technológiai versengés alakulhat ki, mint a Forma-1-ben.

Az igazi vetélkedés azonban az úszóruházatok évi 13 milliárd dolláros világpiacán zajlik. A Speedo máris bejelentette, hogy októbertől bárki megveheti az LZR Racert, az ár változattól függően 250 és 550 dollár között lesz. Nagy hullámverést keltő kampányával és az úszódresszhez kötődő eredményekkel a cég máris kínos csapást mért vetélytársaira. A japán szövetség például - miután az LZR Racert kipróbáló szigetországi versenyzők június elején sorra döntötték az országos csúcsokat, az Athénban kétszeres aranyérmes mellúszó Kitadzsima Koszuke pedig egy világrekordot is a múltnak adott át - engedélyezte, hogy sportolói a hazai gyártók helyett a Speedo öltözetét válasszák. Az amerikai Nike is fölmentette a márkahűség alól a vele szerződötteket - például a háromszoros olimpiai bajnok holland Pieter van den Hoogenbandot -, még az olasz úszók is válthatnak, de ki kell fizetniük az ezért járó büntetést a cserbenhagyott Arenának.

A Portugáliában gyártott LZR Racer az eddigi legnagyobb visszhangot kiváltó úszódressz, ám korántsem az első, amit forradalminak kiáltottak ki. Az ókori olimpiákon a görög atléták még általában csaknem vagy teljesen meztelenül sportoltak, ám ez a játékok 1896-os újraélesztésekor már elképzelhetetlen volt. Az úszónadrágok és a női dresszek az évtizedek során egyre kisebbekké váltak. A műszálasnak, amely az 1960-as évek második felétől hódított, a Spitz által 1972-ben viselt, az amerikai zászló piros, fehér, kék színeiben pompázó, testhez simuló nadrágocska vált jelképévé.

A nőknél is az 1970-es évek eleje hozott változást, amikor a keletnémetek felhúzták az első testhez tapadó, lycra anyagú úszódresszeket, amelyekben - egyébként gyorsan alkalmazkodó riválisaikkal ellentétben - ágyéktájon már nem viseltek a férfiak szárnyaló fantáziájának határt szabni hivatott, ám aerodinamikailag hátrányos betéteket. A test nagy részét borító ruhaféleség - amelynek anyagát, akárcsak az LZR Racerét, a vízben villámgyors cápa bőrét elemezve készítették - a 2000-ben Sydneyben tartott olimpián mutatkozott be, ahol az Adidas modelljét viselve repesztett háromszor is elsőként a célba a honfitársai által Thorpedónak nevezett, azóta visszavonult ausztrál Ian Thorpe.

A test körvonalát követő ruha az atlétikai pályáról került a medencébe. Az első áramvonalasnak szánt, a hagyományos dressznél jóval többet fedő öltözetet 1988-ban a - tíz évvel később doppinggyanú árnyékában, váratlanul elhunyt - amerikai Florence Griffith-Joyner viselte a szöuli olimpián. 2000-ben Sydneyben az ausztrál Cathy Freeman a Nike Swift Suit márkájú speciális ruhájában futott a 400 méteres női síkfutásban aratott győzelmekor. Divatba jött a kapucnis változat is, amely a haj lefogásával is igyekezett csökkenteni a vágtázó légellenállását. A mezekkel kísérleteznek a kitartást igénylő sportágakban is, ahol gyakran egyszerre kell megoldani különböző testrészek szellőzését, illetve melegen tartását. A Nike például a Swift Suit egy továbbfejlesztett változatát készítette el a Tour de France kerékpáros körversenyt 1999 és 2005 között egymás után hétszer megnyerő amerikai Lance Armstrong számára.

A cipővel is lehet varázsolni, például az atlétikában a japán Mimura Hitosi olyan cipőt készít hosszútávfutók számára, amelynek talpában a rizsszemekről lehántolt, őrölt héj van, ami fölszívja a nedvességet, és ezzel állítólag a hagyományos modelleknél 10 százalékkal jobb tapadást nyújt. A japán Asics sportruházati cég alkalmazásában álló Mimura ötlete nem is légből kapott: 2004-ben Athénban a férfi és a női maratonfutás győztese, az olasz Stefano Baldini és a japán Nogucsi Mizuki is egy aprólékosan méretre szabott, őrölt rizshéjat használó Mimura-modellben futott. Nogucsi Pekingben egy új változatban igyekszik megvédeni címét, mostani cipőjének alig 110 grammos súlya harmada az átlagos futócipőének.

Kulcsfontosságú a cipő a labdarúgásban is, ahol az Adidas robbantott 1995-ben a Predator (Ragadozó) sorozattal. A focicsuka orrán rafináltan elhelyezett gumicsíkok találhatóak, hogy passzoláskor, de különösen lövéskor erősebben és ügyesebb csavarral röpüljön a labda. Az ötlet az 1980-as években az angol Liverpoolban játszó ausztrál Craig Johnstontól származott, aki a szabadalmát 5 millió fontért eladta a német sportszergyárnak. Az Adidas kétévente - az aktuális labdarúgó-Európa-, illetve világbajnokságra - áll elő új, továbbfejlesztett Predator-modelljeivel, az idei a PowerSwerve nevet viseli. A márka két legfontosabb reklámarca a már visszavonult francia Zinedine Zidane, illetve az USA-ban futballozó angol David Beckham, ők az utóbbi években a különböző cipőfajták tesztelésében is részt vettek. Beckham például kísérletezett a cipőkkel az Adidas szélcsatornájában, és részt vett a lábbeli készítéséhez felhasznált, megfelelően puha kengurubőr kiválasztásában is.