Nicholas Kristof (1959–) Pulitzer-díjas amerikai író bevallja, hogy bár viszolyogva tekint a munkásnyúzó üzemekben uralkodó körülményekre, miután hosszú évekig Kelet-Ázsiában élt, jól tudja, hogy a legtöbb ott dolgozónak csak ennél rosszabb lehetőségei vannak. A munkások kiszipolyozásának felszámolására indított kampányokkal csak azt érjük el, hogy az elbocsátott dolgozók még rosszabb körülmények közé kerülnek, például hulladékot guberálnak egy szeméttelepen napi egy dollárnál is kevesebbért.

Paul Krugman szerint azért van ránk ekkora hatással a téma, mert a dologból magunk is hasznot húzunk, és feszélyez minket a tudat, hogy a ruháinkat éhbérért robotoló bérrabszolgák készítették. Ám ha bojkottáljuk ezeket az üzemeket, valójában csak még rosszabb helyzetbe sodorjuk azokat, akiken segíteni szeretnénk. Természetesen Krugman sem rajong a munkásnyúzó üzemek tulajdonosaiért. Ezek sokszor valóban „kapzsi helyi vállalkozók", akiket egyedül csak a profit érdekel. De rámutat, hogy a nyomorgó indiai szülők számára a gyermekmunka alternatívája nem az iskoláztatás, hanem csemetéik eladása a bűnszövetkezeteknek, amelyek koldulni küldik.

Jeffrey Sachs szerint, aki az ENSZ két volt főtitkára mellett tanácsadóként is tevékenykedett, e kizsákmányoló üzemek a gazdasági felzárkózás szükséges lépcsőfokát képviselik. Ha a cégek munkát kínálnak az iparban, tehermentesítik a mezőgazdaságot, és ráadásul az e szektorban maradók bérei is megemelkednek. Ma már fejlettnek tekintett országok – többek között Dél-Korea, Tajvan és Szingapúr – is keresztülmentek az üzemi munkáskizsákmányolás időszakán, sőt éppen ez segítette az életszínvonal általános emelését, és végső soron az ipari munkakörülmények javítását – akárcsak a 20. század elején a nyugati világban. Szerinte Afrika is úgy törhet ki a „gerincroppantó paraszti nyomorból”, ha ösztönözzük az ilyen üzemek létesítését, amelyek az alulfizetett és bizonytalan megélhetési gazdálkodás alternatíváját kínálják.

Nem minden közgazdász meggyőződése, hogy a munkásnyúzó üzemek támogatásra méltók

Simon Kuznets (1901–85) Nobel-emlékdíjas orosz-amerikai közgazdász kijelentette: semmiféle garancia nincs arra, hogy a gyors ütemű iparosítás önmagában a gazdasági fejlődés gyümölcsének méltányos elosztásához vezet. A munkásnyúzó üzemeket működtető cégek monopolprofitra tesznek szert a dolgozók méltánytalan kizsákmányolásával. A megfelelő munkaügyi törvények és előírások, valamint a szakszervezetek segítségével az embertelen munkakörülmények anélkül is javíthatók, hogy visszavetnénk a gazdasági fejlődést.

John Miller amerikai közgazdász szintén bírálta a munkásnyúzó üzemekkel kapcsolatos közgazdasági álláspontot, és kijelentette: a kampányszervezőknek igazuk van, amikor nyomást gyakorolnak a multinacionális cégekre, hogy javítsanak a munkakörülményeken, és emeljék a béreket. Különösen akkor, ha bizonyítható, hogy munkásaiktól „törvénytelen bírságokat szednek, elkobozzák irataikat, és fizikailag is bántalmazzák őket.” Felmérésekből kiderül, hogy a fogyasztók hajlandóak lennének némi felárat fizetni, ha ezzel hozzájárulhatnának az emberibb munkakörülmények kialakításához.

Kampányoljunk-e a magasabb bérekért?

Robert Pollin (1950–) amerikai közgazdász megállapította, hogy az Egyesült Államokban forgalmazott textilipari termékek kiskereskedelmi árait mindössze 1,8%-kal kellene megemelni, hogy fedezzék a mexikói ruhagyárak kizsákmányolt munkásainak 100%-os béremelését. Egy póló ára például az üzemi felárral megfejelve 32 dollárról mindössze 32,50-re nőne és a vásárlók megkaphatnák az olcsó ruhaneműt a fejlődő országokból, tudva, hogy nem éhbérért gürcölő munkások állították elő.

A klasszikus közgazdászok arra figyelmeztetnek, hogy a magas bérek munkanélküliséghez vezethetnek. Ám ez csak akkor igaz, ha a munkaerőpiac statikus. Peter B. Evans (1944–) amerikai politikai szociológus megállapította, hogy a magasabb bérek fokozhatják a gazdasági szereplők költekezési kedvét, így fellendíthetik az általános keresletet. A fejlődés e gyorsabb és zökkenőmentesebb útja hamarabb elvezethet az életszínvonal emelkedéséhez, mint ha továbbra is a felháborítóan alacsony fizetéseken alapulna.

A hatékonysági bér elmélete további nyomós érv a magasabb jövedelemért folytatott harc mellett. George Akerlof szerint a béremelés segíthet növelni az alultáplált és túlórázástól kimerült munkások termelékenységét, így korántsem célszerűtlen intézkedés.

Más szakemberek szerint a bérek emelkedése nem eredményez automatikusan gazdasági jólétet. Először is, ahogyan Jagdish Bhagwati indiai származású amerikai közgazdász megállapította, ha a béreket arra a szintre emeljük, hogy megfeleljenek a létminimumnak, az ország elveszítheti versenyelőnyét. Ha tisztességes minimálbér megfizetését követelnénk egy mélyszegénységben sínylődő országban, mint Ghána, a cégek áthelyeznék a termelést egy tőkeintenzívebb, közepes jövedelemszintű országba, például Malajziába. Ez pedig a ghánai dolgozók munkanélkülivé válásához vezethet.

Segítenek-e a kampányok?

hvgkonyvek.hu

Egyes érvek szerint a tiltakozás az üzemek bezárásához vezethet. Ugyanakkor Denis Arnold és Laura Hartman tanulmánya dokumentálta, hogy nagy multinacionális cégek a közvélemény nyomására önként foganatosítottak intézkedéseket alkalmazottaik munkakörülményeinek javítására.

Az AdidasSalomon és a Nike változtatott gyártási módszerein: a cipőgyártó cégek nem egyszerűen kiszervezik a termelést a legolcsóbb beszállítóknak, hanem felelősséget vállaltak, hogy keresetük veszélyeztetése nélkül emberibb munkakörülményeket teremtenek a munkások számára. Miután megállapították, hogy a beszállító vietnámi gyárai gyermekmunkára támaszkodnak, megkövetelték, hogy gondoskodjon fiatalkorú munkásai taníttatásáról, majd az iskola után garantált állást biztosítson számukra.

A dolgozók termelékenyebbek és hűségesebbek a vállalathoz, a jobb munkakörülmények segíthetnek elkerülni a közönségkapcsolati károkat. A kampányokkal igenis változtathatunk a hozzáálláson, elérhetjük, hogy a multik olyan intézkedésekkel javítsanak a munkavégzés feltételein, amelyek nem vezetnek a munkahelyek elveszítéséhez.

Következtetés

Nehéz cáfolni Paul Krugmant, miszerint a gyár bezárásához vezető bojkottal még rosszabb helyzetbe sodorjuk a dolgozókat. Arnold és Hartman szerint azonban, ha finomabb módszerekkel gyakorlunk nyomást a multinacionális cégekre, hogy javítsák a munkakörülményeiket, növelhetjük a fejlődő országok munkavállalóinak jólétét, ráadásul az importált ruhaneműkkel kapcsolatos bűntudatunkat is enyhíthetjük.

A fenti cikk a Mit tenne Keynes? című könyv szerkesztett részlete.

Hogyan vélekedne vajon Adam Smith a szerencsejátékról? És vajon Jeremy Bentham ki tudná kúrálni a macskajajt közgazdasági receptekkel? Tejvan Pettinger könyvében összeveti és ütközteti mindazt, amit a történelem kiváló közgazdászai mindennapi életünk mintegy 40 kérdéséről mondtak vagy mondhattak volna. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.