Az 1970-es évek közepe táján, a michigani Lansing Everett gimnáziumában senki nem érhetett ifj. Earvin Johnson nyomába a kosárpályán. Még csak tizenöt éves volt, de egy helyi sportújságíró már ráragasztotta a „Magic” („Varázslatos”) nevet. „Különleges vagy – mondta neki az edzője. – De ez nem jelenti, hogy nem kell keményen dolgoznod. Ne feledd, valahol a világban van még valaki, aki ugyanolyan tehetséges, és ugyanolyan keményen dolgozik, mint te. Vagy még keményebben.”

„Ha őszinte akarok lenni – gondolt vissza erre Magic később –, nem hittem, hogy tényleg létezik ilyen ember.”

Pedig létezett. Larry Birdnek hívták. Az indianai French Lickben nevelkedett, két bátyjával. Testvérei idősebbek, erősebbek és jobbak voltak nála, nemcsak a kosárlabdában, de a baseballban is, mindenben. "Ők űztek, hajtottak előre. Le akartam győzni őket, sokkal inkább, mint bárki mást. Ez volt minden vágyam. De akkor még nem találkoztam Magickel. Utána már ő volt az, akit egyszerűen muszáj volt legyőznöm.”

Elsőéves egyetemista korában Magic megpillantotta Birdöt a Sports Illustrated címlapján, és „teljesen elképedt az eredményei láttán” (meccsenként átlagosan 32,8 pont és 13,3 lepattanó). Amikor később szembetalálkoztak egy bajnokságban, kiderült, hogy nem csak a statisztikái jók. Bird szintén odáig volt: „Épp most találkoztam az egyetemi kosárlabda legjobb játékosával – lelkendezett bátyjának, Marknak. – Magic Johnsonnak hívják.”

1979. március 26-án egymással szemben álltak az egyetemi kosárlabda-bajnokság döntőjében. A végzős Bird egy addig veretlen szezonon vezette végig az Indianai Állami Egyetem csapatát. Harmincötmillió ember nézte a mérkőzést, és azt látták, hogy az Indiana csapatát alaposan elpáholják. De ez csak a kezdet volt, kettejük versengése később az NBA-ben folytatódott.

Odafigyeltek egymásra

Természetes volt, hogy szemmel tartják egymást, megpróbálják megjósolni, mit lép a másik, és gyorsan reagálnak rá. Bird azt mondta kettejük versengéséről, hogy olyan, mint egy mankó: „Szükségem volt a jelenlétére.” Minden reggel azzal kezdte, hogy megnézte Magic pontszámait az újságban. „Semmi más nem érdekelt” – jelentette ki.

Nem volt ez másképp Magickel sem. „Amikor megjelent az éves NBA-menetrend – mesélte –, azonnal bekarikáztam rajta a Boston elleni meccseket. A többi szinte nem is számított.”

1984-ben, amikor ismét szemtől szemben álltak egymással a döntőben, Bird azt nyiltakozta: az egyetemi párbaj óta ezt a visszavágót várta. A Celtics hét mérkőzésen nyert. „Végre sikerült – lelkendezett Bird a csapattársának, Quinn Bucknernek, amikor már egy ideje ünnepeltek. – Legyőztem Magicet.” Magic maga alatt volt. „Évekbe telt, amíg túljutottam rajta – írta 2009-ben. – Valójában, abban sem vagyok biztos, hogy sikerült.”

Bird élvezte, mekkora fájdalmat okozott. „Remélem, fájt neki – nyilatkozta nagyjából ugyanebben az időben. – Remélem, kikészült […] Igazán jó érzés. Nemcsak az, hogy nyertünk, hanem a tudat is, hogy szenvedett; mert tudom, hogy szenvedett.” De a szenvedés is ösztönzőleg hatott. „Az a bajnoki idény az egész további karrierjét meghatározta – vélekedett Magic csapattársa, Michael Cooper –, mert onnantól kezdve egy pillanatra nem hagyta abba a munkát.” 1985-ben a két csapat ismét egymás ellen játszott a bajnoki címért. Ezúttal a Lakers nyert, hat meccsen.

Még a pályán kívüli találkozásaik is drámaian zajlottak. Bár Johnson gyakran tett baráti gesztusokat, Bird mindig elutasította. 1986-ban a Converse piacra dobott egy Bird cipőt és egy Magic cipőt, és a cég meggyőzte a két névadót, hogy forgassanak egy reklámfilmet, amely a rivalizálásukat mutatja be. Magic meglepetésére Bird kedélyesen csevegett vele a felvételek szüneteiben, és még ebédre is meghívta.

A következő idényben Magic egy hirtelen ötlettől vezérelve így szólt Birdhöz: „Gyere, igyunk meg egy sört!” Bird kerek perec elutasította. „Ha összebarátkoznánk […], ő továbbra is ugyanúgy tudna játszani Én viszont nem. Ez a nagy helyzet” – mondta.

Eltérő élet és stílus, hasonló célok és ambíciók

Miközben a riválisok vérmérséklete vagy stílusa többnyire nagyon is eltér egymástól, ambícióik és céljaik igen hasonlóak. Bird, aki „French Lick-i tahónak” csúfolta önmagát, jól érezte magát az egykedvű munkásosztályára büszke Bostonban. Agresszív játékos volt, előszeretettel pocskondiázta ellenfeleit és ment neki a legkeményebbeknek is. Nem maradt alul a csetepatékban, sem a sportban, sem azon kívül. Amúgy szófukar volt és visszahúzódó. Leszámítva néhány derűs szombatot, amikor a háza előtti füvet nyírta, ritkán mutatkozott a pályán kívül.

Magic, vele ellentétben, fenékig kiélvezte a napsütötte Los Angelest. Az apró, hétköznapi győzelmeket is úgy ünnepelte, mintha bajnokságon nyert volna, és gyakran ejtőzött a Playboy-villában. „Egy nagy buli az egész – vélekedett –, látványos műsor, móka, kacagás.”

Bird és Magic játékstílusa ugyanakkor annyira hasonlított, hogy egy bostoni sportújságíró, Charles Pierce „egyazon agy két féltekéjének” nevezte őket. A pályán hajlamosak voltak feltűnősködni, de nagyon odafigyeltek, hogy más játékosok is érvényesülhessenek, és lelkesen buzdították a csapatukat. Mindkettőjüket gyakran jellemezték önzetlenként. „Ezért utáltuk egymást – mondta Magic –: ha a másikra néztünk, mintha tükörbe néztünk volna.”

„Nyaranta, mindig ugyanaz járt a fejemben – emlékezett Bird 2012-ben, egy Magickel közös interjúban. – Lementem a pályára, megcsináltam hétszáz kosárra dobást. Indultam volna hazafelé, de eszembe jutott, hogy »ő biztosan nyolcszázat csinált«. Már mentem is vissza.” „Szálka voltam a szemében – mondta Magic, de ez persze fordítva is igaz. – Larry miatt nem tudtam aludni; kikészített a gondolat, hogy meg tud verni. Ilyen az, amikor egy nagy játékossal állsz szemben.”

Larry Bird 1989-ben kiadta az emlékiratait; a bevezetőt Magic Johnson írta: „Olyan ez, mint a házasság – jellemezte a kettejük közötti köteléket –, csak mi soha nem válhatunk el.”

A másik nélkül nem megy

Az 1980-as évek végén Birdöt már csak a Magickel való verseny tartotta a pályán. 1985-ben súlyosan megsérült a háta, amikor kocsifeljárót épített édesanyjának. Orvosa hasonlata szerint olyan erős fájdalmai voltak, mint amikor az ember ujjára rácsapják, „és valaki továbbra is nyomja a kocsiajtót”. Bird attól tartott, hogy kerekes székben végzi. „Valószínűleg már ’88–89-ben vissza kellett volna vonulnom – mondta –, de a verseny nem engedte. Azt reméltem, hátha még egyszer utoljára összekerülünk a döntőben.”

Ami ezután következett, arra senki sem számított. 1991 őszén, mindössze néhány héttel tizenharmadik idényének kezdete után, Magic Johnson bejelentette, hogy HIV-pozitív, és visszavonul a kosárlabdától. A kezelés akkori lehetőségeit figyelembe véve a diagnózis felért egy halálos ítélettel.

Bird azt mondta az újságíróknak, hogy „le van sújtva”. Játszott aznap este, de később így nyilatkozott: „Semmi kedvem nem volt ott lenni. Életemben először […] nem éreztem a játékot.”

Az idény végén Bird bejelentette, hogy ő is visszavonul. Harminchét meccset volt kénytelen kihagyni a háta miatt, de döntését nem ezzel, hanem riválisa hiányával indokolta: „Így, hogy tudom, nem lesz ott, nem lenne helyénvaló.”

A fenti cikk Joshua Wolf Shenk Kreatív párosok című könyvének szerkesztett részlete. Hogyan kovácsolnak tőkét a konfliktusokból a legsikeresebbek? Kit akart túlszárnyalni Picasso az Avignoni kisasszonyokkal? Miért alszik ki a tűz egyes párosok között, és miért marad meg másoknál? Joshua Wolf Shenk író-esszéista könyvében lerombolja a magányos zseni mítoszát, és rámutat, hogy az emberi kreativitás legnagyobb eredményei együttműködés gyümölcsei. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.