Nem mondhatnám, hogy sok Coca-Colát innék. De néha egy-egy forró nyári délutánon még én is azt vallom, nincs jobb egy jéghideg Coca-Colánál. Csak jó sok jégkocka legyen benne, mert magában nekem túl édes. Milliárdok élnek a bolygón, akik nem értenek velem egyet, és imádják a Coca-Cola számomra túl tömény ízét.

Az Egyesült Államok talán leghíresebb termékeként a Coca-Cola az amerikai kapitalizmus szimbólumává vált – egyszerre képviseli annak jó és árnyoldalát. Egyeseknek, mint a Szovjetunió lázadó fiataljainak, a Coca-Cola a szabadságot jelképezte. Mások, például az 1980-as években az indiai baloldal számára az amerikai kapitalizmus hátulütőit testesítette meg: a konzumizmust, és ami még rosszabb, a fogyasztói ízlés vállalati manipulációját.

A kezdetek...

A Coca-Colát az atlantai John Pemberton alkotta meg az Egyesült Államokban. Első italát, amelynek a Pemberton French Wine Coca nevet adta, 1885-ben dobta piacra. Fő összetevői a kokalevél, kóladió és bor voltak. Miután az alkoholt 1886-ban betiltották a Pemberton italának fő piacát jelentő Atlantában, Pemberton kivette a bort a receptből, és cukorral helyettesítette, valamint citrusolajokat adott hozzá. Az új, immár alkoholmentes italt Coca-Colának nevezte el.

A Coca-Colát kezdetben gyógyszertárakban forgalmazták, talán azért, hogy gyógyhatását hangsúlyozzák. Palackozni 1894-ben kezdték, hogy messzebbre szállíthassák, ami jelentősen megnövelte a termék potenciális felvevőpiacát. Cola exportja az 1920-as években indult. Az 1930-as évekre nemzeti jelképpé vált: 1938-ban „Amerika tiszta esszenciájának” nevezték.

A Coca-Cola nevet Pemberton egyik üzlettársa, Frank Robinson találta ki, aki a két fő összetevő, a kokalevél és a kóladió nevéből alkotta meg a szóösszetételt. A kóladió Nyugat-Afrikából származik. Élénkítő hatású: koffeint tartalmaz (többet, mint a kávé és a legtöbb tea) és teobromint (mint a csokoládé). A nyugat-afrikaiak azért rágcsálták, hogy felélénküljenek, és elnyomják az éhségérzetet. A Coca-Colában a kóladiót 2016 óta mesterséges vegyülettel helyettesítik. Az üdítő mára olyan lett, mint azok az öregedő rockegyüttesek, amelyekben az évek során már annyi változás történt, hogy az eredeti tagok közül egy sem maradt.

A Coca-Cola másik „alapító tagja”, a kokalevél, amelytől a koffein és teobromin mellé kokain is került az italba, már a 20. század elején „kilépett a bandából”. A vállalat ugyanis elhagyta ezt az összetevőt, amikor igazolást nyert a kokain függőséget okozó hatása. A kokaint a Dél-Amerika nyugati részén őshonos kokacserjéből nyerik. Különösen az Andok magaslatain élő őslakosok rágták előszeretettel a levelét, vagy főztek teát belőle, hogy csillapítsák fájdalmaikat a ritka levegőn végzett munka során, és tovább bírják evés nélkül. A kokalevél fogyasztása ebben a formában nem okoz függőséget, ugyanakkor a kóladió rágásához hasonlóan fontos kulturális és vallási szerepet tölt be az Andokban élő és más latin-amerikai bennszülött közösségekben.

Rózsaszín dagály

Evo Morales, aki 2006 és 2019 között volt Bolívia elnöke maga is kokacserje-termesztő volt. Azzal nyerte meg a választásokat, hogy a kokacserje termesztésének erőszakos felszámolása ellen kampányolt, amit a bolíviai kormány az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején az Egyesült Államok befolyására, a „drogellenes háború” jegyében szorgalmazott. Moralest 2005-ben választották meg, amikor szót emelt a hazája számára hátrányos washingtoni konszenzus ellen, amely költségvetési megszorításokat, kereskedelmi liberalizációt, deregulációt és privatizációt szorgalmazott.

Hivatalba lépése után Morales államosította a földgázipart, az ország legfontosabb exportágazatát. Ezt követte a közművek államosítása; a (többnyire külföldi) bányatársaságok bányajáradékának emelése (amelyet az államnak mint a hazai ásványkincsek őrzőjének kellett befizetni); és a jóléti kiadások növelése. Több közgazdász is azt jósolta, hogy ennek katasztrófa lesz a vége – a washingtoni konszenzus szerint ugyanis gazdaságilag nincs károsabb, mint az államosítás, a külföldi befektetőkkel szembeni ellenséges hozzáállás, és a „lefelé” irányuló jövedelem-újraelosztás. Bolívia azonban rácáfolt a kétkedőkre. Morales intézkedéseinek következményeként csökkentek a jövedelmi egyenlőtlenségek, de a gazdasági növekedés is felgyorsult.

Bolívia nem az egyetlen latin-amerikai ország, amely szembeszállt a washingtoni konszenzussal, és javította gazdasági teljesítményét. Az 1990-es évek vége és a 2000-es évek közepe között az úgynevezett rózsaszín dagály során több országban is baloldali vagy balra hajló kormányok kerültek hatalomra: Argentínában, Ecuadorban, Uruguayban és Venezuelában. Egyikük sem ment olyan messzire, mint Bolívia, de a rózsaszín dagály kormányai a washingtoni konszenzus nem egy neoliberális intézkedését visszavonták. Növelték a szegényeknek juttatott jóléti kiadásokat; néhányan a minimálbért is megemelték, és megerősítették a szakszervezeteket, így a nemzeti jövedelem nagyobb része került a munkásosztályhoz. Egyes országokban a kereskedelem liberalizációjának folyamatát is részben visszafordították, növelték bizonyos iparágak támogatását, és szigorúbban szabályozták a külföldi befektetéseket.

Intézkedéseik eredményei rácáfoltak a neoliberális tanokra: nagyobb lett az egyenlőség és felgyorsult a növekedés. Az egyetlen kivétel Venezuela, ahol Nicolás Maduro elnöksége egyedülállóan katasztrofálisra sikeredett. A gazdaság összeomlott, jóllehet Maduro elődje, Hugo Chávez alatt, ha Venezuela nem is nyújtott olyan teljesítményt, mint a rózsaszín dagály más országai, még mindig jobb volt a helyzet, mint a neoliberális gazdaságpolitika idején.

Nem állítom, hogy a rózsaszín dagály idején kolbászból volt a kerítés. Bár az egyenlőtlenség a legtöbb országban csökkent, nemzetközi mércével még mindig igen magasnak számított. Ami még fontosabb, hogy a rózsaszín dagály idején a kormányok nem tettek eleget a fenntartható növekedés feltételeinek megteremtéséért – nem fektettek be a magas termelékenységű iparágak fejlesztésébe, amelyek átvehették volna a korlátozott hosszú távú lehetőségeket tartogató hagyományos, természeti erőforrásokra építő ágazatok, mint a bányászat és a mezőgazdaság vezető szerepét.

Ebben a tekintetben Brazília vallott leginkább kudarcot. A rózsaszín dagály idején kormányzó „Lula” da Silva és Dilma Rousseff az iparban és a kereskedelemben nagyrészt megtartották a neoliberális elemeket, és hagyták, hogy a valaha erős gyártószektor menthetetlenül tönkremenjen. A rózsaszín dagály éveinek végére Brazília jobban függött a természeti erőforrások (például vasérc, szójabab, marhahús) exportjától, mint a neoliberális korszak csúcspontján.

Mivel nem sikerült csökkenteni függőségüket a nyersanyagtermeléstől, a rózsaszín dagály országait különösen érzékenyen érintette, amikor a 2000-es évek globális nyersanyagár-növekedésének, amelyet Kína ugrásszerű fejlődése hajtott, 2012–13-ban vége szakadt. Ennek következtében a baloldali vezetés a 2010-es évek második felében minden érintett országban megbukott a választásokon (kivéve Venezuelában, ahol Nicolás Maduro önkényuralma alatt a szocializmus bizarr karikatúrája jött létre), illetve Bolíviában, puccs következtében.

A fejlődő világ más tájain

HVG Könyvek

Afrikában és Ázsiában kevésbé volt látványos a neoliberális washingtoni konszenzus elutasítása. Ázsiában elsősorban azért, mert országai már eleve nem követték olyan mereven a konszenzust, mint Latin-Amerika. Mivel általában jó gazdasági teljesítménnyel büszkélkedhettek, kevés olyan ázsiai ország akadt, amelynek nagyobb kölcsönöket kellett felvennie a washingtoni intézményektől, így nem volt muszáj hűségesküt tenniük a neoliberális gazdaságpolitika mellett.

Az afrikai országok, bár még jobban szenvedtek a neoliberális gazdaságpolitika miatt, mint Latin-Amerika, nehezebben tudták nyíltan elutasítani, mert jobban függtek a washingtoni intézmények pénzügyi segítségétől. Ennek ellenére az utóbbi mintegy tíz évben az afrikai kontinensen egyre inkább felismerik, hogy nagyobb állami szerepvállalásra van szükség annál, amit a washingtoni konszenzus javasol.

A neoliberális gazdaságpolitika még a gazdag országokban sem igazán vált be. Az 1980-as évek óta tartó neoliberális korszakban lassult a növekedés, nőtt az egyenlőtlenség, és gyakrabban következtek be gazdasági válságok, mint az előző évtizedekben, a „vegyes gazdaság” idején, amikor erősebb volt az állami szerepvállalás – vagyis a piaci erők szabályozása és korlátozása.

A fejlődő országokban viszont egyértelműen katasztrofális eredményekkel járt a neoliberalizmus, mert egyáltalán nem illeszkedett a szükségleteikhez. Először is, a neoliberalizmus tagadja, hogy a szegény országok gazdasága csak akkor tud fejlődni, ha piacvédelemmel, állami támogatásokkal és a külföldi befektetések szabályozásával „teret” biztosítanak a hazai gyártóknak, hogy „felnőhessenek”, és képessé váljanak a magas termelékenységű iparágakban is teljesíteni. Tovább rontotta a helyzetet, hogy - főleg az 1980-as és 1990-es években - a washingtoni intézmények uniformizált megközelítést alkalmaztak ajánlásaiknál, azaz ugyanazt javasolták minden országnak, tekintet nélkül az eltérő gazdasági feltételekre és a társadalmi-politikai környezetre.

A Coca-Cola töretlen népszerűsége mutatja, hogy egy termék sikeréhez elengedhetetlen a vásárlók elégedettsége, még ha van is egy kisebbség, amely nem teljesen elégedett (például én). A washingtoni konszenzus nem tette boldoggá „vásárlóit”, és hiába uralkodott a fejlődő világban, úgy tűnik, lassan eltűnik a történelem süllyesztőjében.

A fenti cikk Ha-Joon Chang közgazdász Emészthető közgazdaságtan című könyvének szerkesztett részlete.

Miért lett a répa narancssárga, és mit tanít ez az innovációról? Miként válhat manapság is „banán-köztársasággá” egy multinacionális vállalatoknak szabályozás nélkül teret adó ország? Hogyan alapozta meg a rozs a világ első jóléti államának kialakulását? Évtizedek óta a szabadpiacot tartjuk ideális gazdasági berendezkedésnek – az egysíkúság azonban, ahogy az étkezésben, úgy a gondolkodásban sem egészséges. Könyvében Ha-Joon Chang közgazdász az összetett történelmi, gazdasági és társadalmi folyamatok összefüggéseit úgy elemzi és teszi „fogyaszthatóvá”, hogy a világ minden tájáról származó ételekről szóló történetekkel fűszerezi. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.