Emberkovácsolás (világító dekorcső, 130 cm, videoloop, 2'05") Csontó Lajos munkája © Műértő

Csontó Lajos: Nem tudok róla, hogy a családomban lett volna művészettel foglalkozó ember. Apai nagyapám irodalombarát volt, három-négy nyelven beszélt, az ő hatása a könyvein, levelein és persze apámon keresztül a mai napig érezhető. Pénzügyekkel foglalkozott, apám is közgazdászként kereste a kenyerét. A család a Csallóközből származik, ahol generációkon keresztül református papok voltak az ősök, de a XX. század szétzilálta a tradíciókat. Így lett a szépapám dunai hajós, a dédapám színházi szabó, a nagyapám pedig állami hivatalnok. Anyai nagyapámnak a háború előtt nagy kovácsműhelye volt Székesfehérváron, de aztán szerencsétlenebb esztendők következtek mindkét famíliára. Sok érdekes történetet hallhattam felmenőim viselt dolgairól, egyikük csodálatos meneküléséről a hadifogságból vagy a szépapámról, aki hét gyermekével hajózgatott föl s alá, végig a Dunán, miközben minden pénzüket felemésztette a kártyaszenvedélye. Ezeket aztán tovább rágja magában az ember, ha van egy kis regényességre való hajlam benne, s közben kialakulhat valamilyen módszere az emberi viszonyok elemzésére is.

A főiskola sokszorosító grafika szakára jártál, majd Szentendrén bekerültél a Vajda Lajos Stúdióba.

A Vajda nagy korszaka idején, a nyolcvanas évek elején jártam Szentendrén gimnáziumba, és ekkor lépten-nyomon beleütközhettem egy-egy megnyitóba, akcióba, és persze a Bizottság együttesbe, aminek iszonyú ereje volt egy kékköpenyes késő kádári korból nézve. Ez a független, önmagából építkező, sodró lendületű világ példát mutatott az élet egy más típusú megközelítésére. Nem a külsőségekre gondolok, hanem arra a bátorságra, ahogy a különböző anyagokhoz, témákhoz közelítettek, például a személyességhez vagy a dolgok totális megéléséhez.

Hogyan jutottál el a sokszorosító grafikától a fotóig és a videóig?

Érettségi után a Práter utcában ötvösnek tanultam, és a szomszédban volt a fotósiskola, oda is át-átjártam. Már amikor a főiskolára jelentkeztem, tudtam, hogy én fotózni akarok, nem rajzolni vagy festeni. Aztán persze mégis rendesen próbáltam rajzolni, meg a grafikai technikákat elsajátítani, de nem igazán tudtam az aprólékos műfajokkal mit kezdeni, egyedül a litográfia állt közel hozzám.  Grafikusként diplomáztam, de egyre kevésbé értettem, miért kellene egy rajzból tíz, húsz vagy még több ugyanolyan változatot készíteni. A Derkovits-ösztöndíj után hosszabb szünet következett, amikor családi és létfenntartási problémák foglaltak el. Viszont ez jó volt arra, hogy biztos legyek abban: nem akarom ott folytatni, ahol abbahagytam. Ekkor születtek a fotók és az ezekhez társított szövegek, amelyek először nem is művészi szándékkal kerültek egymás mellé, hanem inkább terápiás, önmeghatározó céllal. Az így létrejött szöveg-kép együtteseket magamban zanzásított filmeknek hívtam, mert a sokszor buta, banális képek a sokszor szintén közhelyes, ironizáló vagy önellentmondásokat hordozó szövegekkel valamiféle kitágított teret hoznak létre, amelyben már lehetett mozogni az időben előre vagy hátra. Innen már csak egy lépés a mozgókép, a videó, amely szerintem inkább csak egy állókép, ahol mozogásokat is láthatunk.

(Műértő) Már a korai munkáidban is megjelentek a betűk és a feliratok, értelmezve, átírva a kép elsődleges értelmét. Mi a munka elindítója, a kép vagy a szöveg? A talált képekhez saját vagy talált szövegek társulnak?


(Csontó Lajos) Általában a szöveg az első, helyesebben a szövegben megfogalmazott, mondhatni költői kép, ehhez keresem meg aztán a valódi képet, amely nem feltétlenül illusztráció, sőt a szándék inkább az, hogy valami többlet tudjon létrejönni a kétféle közlési módból. A látvány vagy talált, vagy más által készített, „újrahasznosított” kép, vagy olyan fénykép, mint egy riportfotó - vagy megrendezem és a célnak megfelelően, akár számítógéppel is átalakítom. A szövegek, a „szövegképek” pedig sajátok. Olyan emblematikus és archetipikus képeket próbálok keresni, amelyek mindenkiben ott lehetnek, és hasonló hatást válthatnak ki sokunkban.

Ezeknek azonban megvan az a veszélye, hogy banálissá válnak vagy túlbeszéltek lesznek.

Lecsúszhatnak balra vagy jobbra is, ám jó esetben végig lehet menni a penge élén.

Rómában volt alkalmam látni, milyen óriási mennyiségű képet készítesz egy nap. Hogyan szelektálsz közöttük?

Nem célom, hogy utólag jól átlátható és katalogizált gyűjtemény jöjjön létre a világ dolgairól. A fényképezésben a kiválasztás aktusa a lényeg. Amikor lenyomom a gombot a gépen, akkor nem feltétlenül a kép készítése a cél, inkább a lét megélése, ha ezek nem túl nagy szavak. És ez Rómában is így volt. Ahol lefényképeztem valamit, oda könnyedén visszataláltam bármikor, ahol nem találtam magamnak semmit, ott csak tévelyegtem.

Mi a különbség a videó és a film között? Számos olyan videoművész van ma - például az Amerikában élő, iráni Shirin Neshat -, aki narratív filmet csinál, teljes stábbal, profi operatőrrel, színészekkel. A te videóid tömörebbek, ikonszerűbbek.

Ha újrakezdhetném, csak filmet rendeznék. Nagyon szeretem Tarkovszkijt, Bressont, Bunuelt, vagy egészen másért Almodóvart, vagy Thomas Anderson Magnóliáját - de hosszan sorolhatnám. Engem lenyűgöz a már-már öncélúvá növelt profizmus. Én is szívesen készítenék ilyen „elbeszélő” filmeket, de ehhez szétszórtnak és csapongónak érzem magam, és az ilyesmit mindig is csak messziről, irigykedve néztem.

Az Egy illúzió áldozata lettél című munkád képzőművészek és művészettörténészek sora, akiknek a bőrére van „tetoválva” a címbeli felirat. Ez ironikusan utal a hazai szellemi klímára, vagy inkább az összetartozást értetted alatta?

A munka a Klíma című kiállításra készült, és valóban, a fogalmat a szűkebb képzőművészeti közegre gondolva próbáltam értelmezni. A számomra fontos, jellemző vagy baráti csoportot próbáltam bemutatni szeretetteljes, de ironikus gesztussal, mert valóban áldozatai vagyunk vagy lehetünk az önmagunk által vállalt szerepünkből adódó helyzetünknek, helyzeteinknek. Hiszen ha fontosak is vagyunk magunknak és egymásnak, egy tágabb nézőpontból értelmezve lehetünk vesztesek is.

(Műértő) Számos munkádban a zene is lényeges elem. Kiegészíti, továbblöki a munkát, vagy épp narratívvá teszi - itt például a fájdalmasan szép örmény népzenére gondolok

(Csontó Lajos) Nagy segítség, még egy réteget ad a művekhez, újabb asszociációs kört indíthat be. És van, amikor a zene olyan hangulati többletet nyújt, amely miatt nehéz a hatás alól szabadulni, és magam is kénytelen vagyok több időt tölteni a térben.

A korai írógépbetűket mostanában felváltják a neonfeliratok, fényreklámok betűi, mint például az Emberkovácsolás című munkádnál.

Sokszor technikai problémából adódik a formai változás. Az Emberkovácsolás esetében egyszerűen azt szerettem volna, hogy látszódjon a felirat a sötétben, és kapóra jött egy könnyedén alakítható dekorációs anyag, a vékony világítócső. De valóban, ettől a megoldástól kapott egy retró vagy vásári hangulatot a munka. Különben az írógépbetűnek családi vonatkozása van. Volt a nagyapámnak egy régi, húszas években gyártott gyönyörű írógépe, amelyen az apámat rengeteget láttam írni, szinte mindig mindent ezen írt. Rengeteg írás és levél maradt, mind ezzel a betűtípussal. Reflexszerűen dokumentumhatást vált ki belőlem, valószínűleg így próbáltam legalizálni a saját történeteimet.

Számos művedben vallásos elemek szerepelnek. Számomra ez is a pengeélen járást jelenti, mivel szintén a banalitás veszélyét rejti magában.

Igen, ami nagyon egyenes, az nagyon buta is tud lenni. A Zene szép című munkámban szerepel egy Krisztus-fej meg egy stigmatizált kéz, de ezekre a képekre inkább az ikonszerűségük miatt volt szükségem. Tény, hogy a szakralitás hiányzik a világból. De ha létrejöhet - akár csak pár másodpercre - egy olyan tér vagy helyzet, amelyet szakrálisnak vagy meditatívnak nevezhetünk, az a benne lévőknek, az ezt átélőknek jó és hasznos, függetlenül attól, hogy ezt az eseményt, képet vagy érzetet vallásosnak nevezzük-e, vagy sem.

Talán épp ennek a térnek a létrehozása miatt egyik munkád sem kijelentő. Inkább lebegtetése a mondatnak, mint állítása. Ez a tér sokfelé tágítható, és bárki belefér, aki közel tud hozzá kerülni.

A világ menthetetlenül kétpólusú, de ezek a pólusok folyamatos mozgásban vannak, és hol nyitnak egymás felé, hol zárnak egymás ellen. Épp ezért nem lehet pro és kontra kijelentéseket tenni, hiszen mihelyst átmozdulunk az egyik lábunkról a másikra, már teljesen más nézőpontba kerülünk.

Nagy Barbara

(Az interjú a Műértő című folyóirat decemberi számában olvasható.)