Az 1998-ban a bécsi Természetrajzi Múzeumban megtalált náci fajbiológiai kutatási anyag – Josef Wastl fényképei, filmfelvételei, mérései, gipszmaszkok – képezi a 2009. évi Velencei Biennále magyar pavilonjában Forgács Péter installációjának (Col Tempo. A W.-projekt, kurátor: Rényi András) alapját. A több tízezernyi tételt kitevő anyagban hadifoglyok, zsidók és nem zsidók képei, mérési adatai szerepelnek. Az anyagból 1939-ben Wastl maga is „tudományos” kiállítást rendezett. Ennek a dokumentumegyüttesnek a művészi feldolgozására hívták meg bécsi szakemberek Forgács Pétert. A meghívást Forgács – aki filmjeiben a dokumentum, a talált fényképek és filmek felhasználásának egyéni felfogását dolgozta ki – nemzetközi ismertségének és elismertségének köszönheti. Egymás mellé szerkeszti a mikro- és makrotörténelem képeit, nem tünteti el a szerkesztettség nyomait sem, s mindehhez Szemző Tibor minimalista zenéje járul.

Forgács ismertsége a világban Esterházyéhoz, Nádaséhoz hasonlítható. A magyar pavilon kiállítását nagy várakozás előzte meg, Forgács Péter és a téma, az újonnan megtalált dokumentumanyag egyaránt fokozta ezt az izgalmat. Ráadásul faji, etnikai előítéletekkel foglalkozni manapság sajnálatosan időszerű. Hasonló problémákat vet fel Krzysztof Wodiczko a lengyel és Fiona Tan a holland pavilonban is, hogy csak az idei biennálénál maradjunk. Wodiczko és Tan saját bőrükön megtapasztalva tudják, mit jelent idegennek, másnak lenni.

Forgács Péter: Col Tempo - A W.-projekt; 2009 Részlet az installációból © Műértő

Pergőtűzben

A velencei kortárs művészeti seregszemlén a videóé lett a főszerep – tapasztalta meg a helyszínen a HVG munkatársa. A mozgóképesítő trendet diktáló alkotók közé tartozik a magyar Forgács Péter is. A HVG beszámolója a Velencei Biennále nyitányáról itt!

A magyar pavilon épületét kisebb részekre felosztó tárlaton különböző terekbe lépünk. Egy kis előszobába, ahol Giorgione Vecchiája, idős asszonya néz ránk, és egy Rembrandt önarcképeiből egymásba alakuló, öregedését kísérő sorozat, majd tovább a „múzeumba”, „archívumba”, „kutatóintézetbe”. Josef Wastl fényképeit, filmfelvételeit „múzeumi tárggyá” alakítja az installáció. Szándéka többet mondani annál, hogy a náci ideológia, az emberek megkülönböztetése szörnyű volt és szörnyűségekhez vezetett; többet akart, mint lekötni ezt az anyagot egy konkrét történelmi szituációhoz, és több kívánt lenni, mint egy sokadik holokausztkiállítás.

Nem kockázatmentes vállalkozás. Az egyetemes értékek lelepleződtek, kiderült, hogy bármilyen szépek is az elvek, valójában szűk értékrendet reprezentálnak. A magasabb, általánosabb szintre emelés jelen esetben az átesztétizálás, az esztétikai keretbe helyezés. Az arcképek, a foglyok és az „ellencsoport”, az őrök vagy helybeliek a „múzeumban” megfosztatnak korábbi kontextusuktól, az új kontextusra viszont semmilyen kritikai reflexió nem utal.

Belépünk a Galériának nevezett térbe, és Szemző Tibor zenéje máris arra invitál, érezzük a magasztos múzeumi, mauzóleumi hangulatot. Hiába oly nagyszerű Szemző, itt nem helyénvaló, sőt kimondottan zavaró, parancsoló a zene. Nem engedi, hogy a képek megszólítsanak. Vagyis a kiállítás maga is úgy tesz, ahogyan az oly sok kritika alá vont múzeum: kiveszi tárgyát eredeti közegéből, lecsupaszítja, megfosztja eredeti funkciójától, s egy másik összefüggésrendszerbe, a tradicionális múzeumfunkcióba kényszeríti bele. Az új kontextusba helyezés akkor izgalmas, ha nem megfosztást jelent, hanem újra értelmezést, az értelmezés kiterjesztését. Innen nézve hiábavaló Giorgione és Rembrandt behozatala is ebbe a közegbe – ugyanúgy, ahogy a másik emberi arcba pillantással töltött időről, az emberi arcról és az így megtapasztalt időről általánosságban, kliséink mozgósításával beszélni. Ismét csak kínálkozik a Fiona Tannal való összevetés, az ő portrésorozatában is „mozgó fényképeket” nézhetünk, de ő magára a műfajra is rákérdez: mi is történik, amikor egy arcot láttatunk.

© Műértő

A kiállítás Archívum-terében a megmozduló, tablósított fejek felidézik a táborok nyilvántartását, és itt valóban megdöbbentő hatást kelt a mozgás, és kényelmetlen, frusztráló érzést az áttekinthetetlenség, azonosság és különbözőség, az értelmezhetetlenség. Ez az a rész, amely meggyőzően szól az archívum destabilizálásáról, az archiválási elvek önkényességéről, értelmetlenségéről.

Sajnálom, hogy szinte elsikkad annak a fiúnak a története, aki ott volt a hadifogolytáborban, aki túlélőként saját maszkját tarthatja kezében, s most Forgács interjújában visszaemlékezik. Az idős férfival készült interjút alig tudjuk meghallgatni. Egy korábbi kiállításról már ismert, perspektivikusan torzított székek és a kis doboztér ugyanis nem engedik, hogy hozzáférjünk. Lehet, hogy ezek a székek a történelmi tudáshoz való hozzáférés nehézségeit, akadályait, a közvetlen, direkt tudás megszerzésének lehetetlenségét jelképezik, de sután konkretizálják ezt a valójában mentális akadályt. Ez történik azzal a résszel is, ahol három egymás felé fordított felületen megy – a kiállítás talán legérdekesebb része – három dokumentumfilm-töredék Wolsbergből, az áldozatok, a bűnösök és be nem avatkozók háromszögéről, a foglyokról, az őrökről és a „kutatókról”, illetve a helyi lakosokról. Érzékeljük ezt a kapcsolatot, de alig látunk valamit abból, ami pedig ma a legtöbbet mondja nekünk.

© Műértő

A kortárs nézőt gondolkodásra kell serkenteni, megfelelő információkat adni számára, hogy mozgósítani tudja a saját tudását is, és hozzátegye a látottakhoz. Felületet felkínálni számára, amelyre saját gondolatait vetítheti. Csak akkor jön ki kérdésekkel és kétségekkel gazdagodva. Sem Wodiczko, sem Fiona Tan nem szakad el a konkrét, lokális történettől, hangtól, nem egy „magasabb”, általános szinten beszélnek, a kortárs művészet mai nyelve nem ez. Egyébként Forgács Péter filmjeinek a nyelve sem. Az installáció zsúfolt, túlcizellált, túlságosan kitölt minden felületet, nem hagy szabadon semmit a néző számára. A korszerű installálás (amelyre Wodiczko és Fiona Tan munkája is példa), a lemondás akár több felvetésről, díszítőelemről (aranykeretről, tüllfüggönyről, kitömött menyétről és művészi maszkokról) annak szellemében, ahogyan korábban a Dunai Exodust láttuk a Ludwig Múzeumban, valódi hozzászólást eredményezhetett volna a Másikról, a kirekesztésről, megbélyegzésről szóló közbeszédhez, nem pedig a múló időről szóló gondolatokhoz. Arra már volt példa, hogy Forgács Péter egy filmjéből installációt készített. Lehet, hogy most fordítva kellene tennie, és megcsinálnia ebből a rendkívüli alapanyagból – az új interjút is felhasználva – egy kevésbé esztétizált filmet.

Turai Hedvig