A cikksorozat megjelenése alatt folyamatosan változott a kép. Csak kapásból: az MMA-é lett a Műcsarnok, de a bevonulást is elhomályosította a múzeumnegyeddel kapcsolatos, a Városliget egészét is érintő kormányhatározat. Ez idő alatt hallatszott az első szervezett tiltakozás közintézményi dolgozóktól, épp a Műcsarnokból. Ekkor szűnt meg az Ernst Múzeum és startolt a Capa Központ, amelyet a kormányfő környezetén kívül nem sokan akartak. Eközben lépett életbe a Lex Fertőd, a teljes hazai közgyűjteményi vagyon átrendezésére adva magyarázhatatlan és kiszámíthatatlan jogköröket momentán Balog Zoltán kormánytagnak. Ekkor távozott viharosan az Iparművészeti Múzeum igazgatója. Ebben az időszakban döntött a kormány egy minden szempontból vállalhatatlan köztéri emlékmű felállításáról, és tört ki ennek nyomán a nemzetközi botrány. Hatályba lépett az alaposan átírt örökségvédelmi törvény. Ez idő alatt telepedett síri csönd az egykori megyei múzeumi hálózatra. Szinte teljes egészében monopolizálták az utcai vizualitást, egy szál kritikus stencil nem sok, annyi sincs ma az utcákon. Alaposan átrajzolódott az NKA profilja, egyre világosabb: alkotói projekt-pályázatok elnyeréséért előbb-utóbb majd az MMA-hoz kell járulni. Pénz ugyanis továbbra is van, csakhogy a kormányzat mondja meg, hol és kiknek. Radikálisan megváltoztak a restitúciós szabályok. 30 milliárdos alapot állított fel a Magyar Nemzeti Bank, hogy egy bizottság a közgyűjteményi szféra számára egyelőre nem áttekinthető módon műkincseket vásároljon – vissza. Honnan? Miért? Kinek?

Sorolhatnánk tovább: több tucat fejlemény, amely mind átírja a disputát. Az a mondat, amely ősszel még érvényes volt, januárra csaknem értelmezhetetlenné válik. Miről beszéljünk? Miről van még értelme beszélni?

Ha kőkemény vita nem is volt, jól kirajzolódó álláspontok azért látszottak itt, a Műértő hasábjain. Értelmezésem szerint Kertész László cikkében (Ugyanabba a folyóba, 2013. szeptember) a hagyományos és provinciális bal–jobb kettéosztottságot, a demokratikus tradíció hiányát okolja a dolgok – mit is mondjunk? – elfajulásáért. A művészeti szakmák önvizsgálatát sürgeti, miközben a kormányzati szándékokhoz való alkalmazkodásra szólít fel az állampolgári hűség nevében. Egyben a szcéna „40 fölötti véleményformálóiról” kijelenti, hogy „morális hitelüket vesztették”. Idetartozónak érzem a különös tanmesét leíró Farkas Viola sarkos megállapítását is (Q jelentése a Q univerzumnak, 2014. január–február): „...vannak az ún. liberálisok, akik még annyira sem liberálisok, mint amennyire a másik tábor nem konzervatív, ugyanis ezek az ún. liberálisok ki nem állhatják a másképp gondolkodókat.” Farkas szerint a vita a pénzről folyik. Nem hinném. Kertészre egy „negyvenes véleményformáló”, Mélyi József reagált 2013 novemberében (A szakma és az intézményi autonómia), értelmetlennek nevezve a közkeletű ballib–jobbos felosztást, és rámutatva: a hatvanas évek köszöntek vissza az MMA, a MAOE térhódításában, az állam ismét a művészek eltartója kíván lenni, és ki is jelöli, mi a számára elfogadható művészet. Az autonómia kulcskérdés Mélyi és Nemes Csaba cikkében is (Elmaradt viták mérgezik a közeget, 2013. október). A Ludwig botrányos igazgatóváltása és az azt követő múzeumfoglalási akció óta egyértelmű: autonómia és transzparencia lesöpörve az asztalról, nincs szervezet vagy személy, akit a kulturális kormányzat tárgyalóképesnek tekint. Az MMA az autonómia paródiája, a felülről hivatásrendekbe szervezett társadalom egyik lojális kamarája, semmi egyéb. És most már a szakmák oldaláról sem akaródzik senkinek beszédbe elegyedni a hatalmon levőkkel. Minek? Kerényi kormánybiztosnak nagyobb szava van itt, mint a teljes hazai művészetnek. Ebben az operettben a szakemberek csak statisztának jók: cikkem írásakor az EMMI megküldte a muzeológia egyes képviselőinek a következményeiben beláthatatlan múzeumi törvény részletszabályait: tessék véleményezni, van rá két egész nap. Nemes Csaba alapállása: az antidemokratikus döntések elfogadhatatlanok, az autoriter politikára nincs szakmai válasz, tiltakozni és alternatívát mutatni, ez a fő feladat. Bátorfy Attila cikke (Chilling Effect Art, 2013. december) találó nevet is ad a rendszernek: nemzetarcú szocializmus. Egyben pedig a független művészet esélyeit latolgatja. Szerintem helyesen látja: a körülmények most már a szólás és önkifejezés szabadságát gátolják. Bátorfy szerint aki mégis szabadon cselekszik, azonnal besorolódik a kultúrharc valamelyik hadtestébe. Döbbenetes, hogy 2014-ben azért kelljen küzdeni, ami a létezés egyik alapja: a szabad önkifejezésért, az öndefiníció szabadságáért. Azon viszont lépjünk túl, hogy aki a mostani állapotokat kritizálja, azt rögtön beutalják a korábbi kormányzatot visszasírók közé. Szögezzük le: a Hiller-féle minisztérium is kellemetlen volt, terepismeret nélküli döntései gyakran vihart kavartak. De vitába lehetett vele szállni, hajlandó volt válaszolni a kérdésekre és olykor belátni a tévedéseit. Ma erre gondolni is nevetséges. A mai kultúrpolitika, miközben széles horizontot hazudik, megoszt és gettókat hoz létre, amelyek az eddigi karámoknál hermetikusabban zárulnak. Az innovatív, kritikus, gondolkodó, cselekvő művészet körül bezárult a kerítés. Kevésbé drámaian: a közpénz elhagyta ezt a terepet, az állam lemondott arról, amit ez a művészet és intézményei a társadalomért tenni tudnak.

És ezzel érkezünk el a kitörési pontok kérdéséhez. Aki mégis itt szeretne működni, annak módozatokat kell találnia a túlélésre. A „miért hagytuk, hogy így legyen?” jogos, bár kissé patetikus felvetésén most már túl kell lépni. Kiutakat kell találni az elzártságból, esélyt teremteni a működésre. Tesztidőszak következik: elég erős-e a maradék független színtér, elég egységesek-e a még aktív szakmai szervezetek, elég felelős és potens-e a magánszféra, hogy új intézményeket hozzon létre? Közpénz nélkül, állam nélkül, NKA nélkül. Képesek-e együttműködni? Talál-e közös célokat a forprofit és nonprofit színtér? Mecénások válnak-e a tehetősebb gyűjtőkből? A „szabadság kis körei”, mint amilyen a tranzit.hu akciónapok sorozata, a művészettörténész szakma némely fóruma, a kritikus művészeti sajtó, a néhány egyesület és szakszervezet, a közcélokat is vállaló kereskedelmi galériák, létre tudják-e hozni a hazai művészet új intézményi hálózatát? Muszáj, elkerülhetetlen.

Hogy a közintézményekkel mi lesz? E percben elgondolni sem lehet. De ha lesz erős független színtér, a szabad levegő talán beszivároghat a vastag, néma falak mögé is. Újra kell kezdeni mindent.

Nagy Gergely