Az Ermitázs felújított része

A kettős jubileum (a Manifesta 20. és az Ermitázs alapításának 250. évfordulója) évében, 2014-ben Szentpéterváron rendezendő Manifesta 10 kontextusát is alaposan átírják a politikai események. Már a helyszín kiválasztásakor is hallatszottak olyan hangok, melyek az orosz belpolitikai helyzet radikalizálódása, az antidemokratikus intézkedések, a homoszexuálisok jogainak korlátozása miatt nem tartották megfelelő helyszínnek Oroszországot, pedig a szervezők komoly „nyitásként” értékelték, hogy másodjára rendezik meg a Manifestát az egykori vasfüggönyön túli országban.

Az ukrajnai válság újabb lökést adott a Manifesta elleni tiltakozási akcióknak. A holland és német alkotók bojkottra szólító felhívásához orosz művészek, művészcsoportok is csatlakoztak (Sto gyelaty?, Marija Alekina – Pussy Riot), tiltakozásul az Ukrajna elleni orosz agresszió miatt. Március elején a change.org oldalon gyűjtöttek aláírást aktivisták a Manifesta befagyasztásáról addig, amíg az orosz hadsereg ki nem vonul Ukrajna területéről.

A politika és a művészeti szcéna szintjén is kiderült azonban, hogy a problémát elsősorban a kultúrák közötti különbség és meg nem értés okozza. Határoljuk most ezt le a művészeti színtérre.

A Manifesta 10 kurátorságát merészen felvállaló Kasper König olyan terepre lépett, ahol a problémákat sokoldalú és impozáns elméleti és gyakorlati felkészültségével nem tudja megoldani. Minden gesztusa és nyilatkozata azt mutatja, hogy szándékai és az orosz kultúrafelfogás között áthatolhatatlan fal húzódik, amelyet a helyi stáb segítségével sem képes áttörni. Bár a kiállítások és a programok megvalósításában rendíthetetlenül halad előre a kiszámíthatatlan, bürokratikus orosz közegben – ignorálva és bagatellizálva a politikai tényezőket, valamint a cenzúra sunyi működését –, munkája egyre inkább zárvánnyá válik. Teljesen eltávolodik az „utazó biennále” eredeti céljaitól, vagyis egy-egy kevésbé ismert régió felfedezésétől és a helyi sajátosságok bemutatásától. A Manifesta nyitott szelleméből fakadóan elvárható lenne, hogy az aktuális és lokális szociális, politikai problémákra, helyzetekre is konszenzuson alapuló választ adjon.

E ponton kapcsolódnak be az orosz színtér azon szereplői (a közvetlenül megkérdezettek közül Marina Koldobszkaja képzőművész, kritikus; Pavel Geraszimenko művészettörténész, kritikus; Alekszandr Dasevszkij képzőművész), akik elsősorban nem a politikai helyzetre reflektálnak, hanem szigorú intézménykritikával lépnek fel: a Manifesta és a biennálék rendszerének létjogosultságát és jelentőségét kérdőjelezik meg. A kölcsönös meg nem értettség mögött a lokális-globális ellentétek, a művészet eszközrendszerének és céljainak kibeszéletlensége és félreértése áll. A szentpétervári (művész) értelmiségiek közül néhányan igen szkeptikusan látják a Manifesta szerepét a lokális szcénában és saját helyzetüket a globális környezetben. Minden naiv és idealista propaganda ellenére szerintük a Manifesta semmilyen befolyással nem lesz a helyi művészeti életre; egy pompás kiállítás csupán, amely nyomtalanul múlik el az orosz kulturális életből. A biennále először lépte át az Európai Unió határait, ezzel új közegbe került, ahol Nyugat-centrikussággal, az éppen felkapott tendenciák, gondolatok mentén és eszközökkel hozza létre a programokat, teljességgel figyelmen kívül hagyva a helyi, jórészt a belpolitikai konfliktusok miatt atomizált művészeti szcénát és a lokális problémákat. Kizárólag elvont, akadémikus kérdésekkel foglalkozik (bírálatuk itt ér össze a bojkottáló művészek politikai kritikájával, amely szerint a Manifesta nem reflektál az ukrajnai konfliktusra), esztétikai lepel mögé rejtve az európai modell működésképtelenségét és rigid voltát Oroszországban. A bírálók és a Manifesta stábjában dolgozó Dmitrij Ozerkov (az Ermitázs újonnan megnyitott XX–XXI. századi részlegének vezetője) között egyetlen ponton van egyetértés: a szervetlen, de nagyszabású kiállítás segíti az Ermitázs új szárnyakkal bővült együttesének újrapozicionálását, így a múzeum a kortárs művészetnek is gyűjtőhelyévé válhat.

Az elmúlt években a nemzetközi színtéren megerősödő, a politikai és gazdasági hatalom vonatkozásában megfogalmazódó biennále-kritikák (Isztambul, Sidney) már felvetették a bojkott-stratégiák lehetséges módjait és a belőlük következő morális-egzisztenciális problémákat. De az is kérdés, hogy a kilépés, az elhatárolódás-e a megfelelő lépés (a Magyar Művészeti Akadémia térnyerése következtében mindez itthon is, több fórumon is felmerült). Úgy tűnik, a bojkottáló művészek és szakemberek sem azonos indíttatásból utasítják el biennálét. Jurij Leiderman, az első Manifestán is szereplő ukrán művész – akinek bojkottfelhívása e-mailben jutott el sok szakmabelihez – kérdésünkre azt válaszolta, hogy szervezett bojkottról nem tud, és a felhívásban nem művészként, hanem ukrán emberként lépett fel. Az ukrán területek annektálására Leiderman számára egy nemzetközi, teljes Oroszországot érintő – gazdasági, katonai és kulturális – bojkott az egyetlen lehetséges reakció. A Krím bekebelezését követően – alternatívaként – felmerült a koncepció radikális megváltoztatása, illetve a biennále más helyszínen történő megrendezése (Marija Alekina közösségi oldalon javasolta a Manifesta Ukrajnába költöztetését), vagy hogy kizárólag ukrán művészeket hívjanak meg. Az ukrán művészek meghívásával a Manifesta a két ország közötti konszolidációs platformmá válhatott volna, növelve annak kockázatát, hogy a város eláll a projekttől. Leiderman azonban elképzelhetetlennek tartja, hogy a megszálló országban kiállítson (május végén viszont a berlini DAAD galériában a kurrens politikai eseményekre reflektáló The Ukrainians című tárlaton részt vesz).

Dmitrij Vilenszkij rendező, aktivista, a Sto gyelaty? csoport tagja megkeresésünkre hozzánk eljuttatott írásában úgy látja, hogy az események eszkalációja következtében most a posztszovjet állapotból a „második hidegháborúba” való átmenet zajlik. Az elutasítás „disszidens pozíciója” vagy a „kollaboráció” között kell választaniuk. Vilenszkij szerint a kurátor eredetileg úgy tekintett az Ermitázsra, mint Oroszország és a Nyugat kapcsolatának ideális laboratóriumára, ám a krími események új kontextust teremtettek, hiszen a múzeumot Katalin cárnő alapította, aki egyúttal a Krím meghódítója is volt. A művészcsoport most egy orosz–ukrán projekten dolgozik, melyet a biennálén terveztek megvalósítani, de az ukránok visszautasították az együttműködést a Manifestával.

A Manifesta stábja több ízben is reagált a kialakult helyzetre. Hedwig Fijen, a Manifesta Alapítvány elnöke a bojkottól eltérő megoldást preferál: a biennále idején különböző nézőpontokra nyitott beszélgetések során járná körül annak indokait, hogy egy kortárs képzőművészeti biennále miképp tudott elköteleződni egy olyan ország mellett, ahol lábbal tiporják az emberi jogokat és a kritikai nézőpontot sem támogatják. König megérti, de nem osztja a részvételtől visszalépő művészek álláspontját, a koncepció megváltoztatását azonban a hátralévő három hónap alatt nem látja lehetségesnek.

A Manifesta és Szentpétervár elválásának lehetősége még mindig fennáll. Számos alkotó alternatív akciókkal készül a biennáléra, amely intézményi szinten is megmutathatja a művészet létjogosultságát a globális-lokális konfliktusok medializációs eszközeként.

Boros Lili–Uhl Gabriella