Vészjóslóan bizarr világ
David Lynch körül az utóbbi időben felpörögtek az események. Az októberi hír, miszerint negyedszázad elteltével – Laura Palmer Dale Cooper ügynöknek tett többértelmű ígéretéhez igazítva 2016-ban – tényleg folytatódik a Twin Peaks-sorozat, világszerte felizzította Lynch rajongótáborát. Az M1 véletlen, ám jól sikerült időzítéssel vetítette újra idén nyáron a harmincrészes alkotást. Lynchből tehát képben vagyunk, illetve mégsem, mert az életműnek van egy olyan szegmense, amely nem letölthető, és csak a helyszínen élvezhető igazán. Lynch ugyanis festő, pontosabban festőnek készült, képei az elmúlt öt évtized alatt filmes tevékenységével párhuzamosan készültek.
Az 1946-os születésű David Lynch első igazi nagy retrospektív kiállítására The Unified Field (Egyesített erőtér) címmel, a philadelphiai képzőművészeti akadémián (PAFA), közel száz mű (festmények, grafikák és egy videoinstalláció) bemutatásával került sor. Lynch 1966-tól ebben az intézményben tanult, és noha három félév után otthagyta, még néhány évig a városban élt. Philadelphia tehát visszatérés a gyökerekhez. Ami ennél is fontosabb, hogy itt talált rá sajátosan kifinomult hangjára, melyben a szürrealizmus lényege mutatkozik meg az érzékiség, az erőszak, a fekete humor és a fantázia nyelvén. Ehhez a város „megrázóan fontos” élménye is kellett, azé a veszélyes, mocskos és ijesztő városé, amely termékennyé tette fantáziáját.
A tárlat bevezető részét a Philadelphiához köthető korai munkák, finom művű rajzok és nagyméretű festmények alkotják. A szürrealizmus átszűrt tapasztalata mellett e vásznak Francis Bacon művészetének hatását mutatják: a geometrikusan tagolt, sötét képháttér előtt elmosódott, torzított, erős érzelmi élmények hatására kifacsart figurákat látunk (Nő sikító fejjel és Nő faággal, 1968). Eredetibb, változatosabb látásmódot közvetítenek az 1960-as évek végén készült érzékeny rajzok, amelyeknek visszatérő motívumai a színpadszerű, építészeti keretbe ágyazott emberi testrészek és hibridszerű lények.
Lynch festői karrierjét egy revelációszerű élmény terelte filmes irányba. A történet – amely ma az interjúk, kritikák és tanulmányok elmaradhatatlan életrajzi momentuma, és a majdani Lynch-legenda kanonizált, sorsfordító elemévé válik majd – itt, a PAFA egyik műtermében esett meg. A fiatal művész egy kertet ábrázoló képén dolgozott, amikor egy éjjel arra lett figyelmes, hogy megmozdul a levegő. A feltámadt szellő megmozgatta a festett kert növényeit – és ekkor Lynch fejében megformálódott a szó: mozgó festmény. A mozgó festmény ideája a korai időszak emblematikus munkájában, a Hat férfit a rosszullét kerülget című 1967-es műben öltött testet: az üveggyapot-táblán látható három domborművű férfifej mellé egy rövidfilmben felvetített másik három figura színes festéket öklendezik fel. Ennek az egyszerre szobrászi, festői és mozgóképes munkának a sikere vezette első filmjei készítéséhez.
Az ezt követő három évtized Lynch nagy filmes korszaka: az 1977-es Radírfej, majd a Kék bársony (1986) és a Veszett a világ (1990) után jött a Twin Peaks – Tűz, jöjj velem! (1990–1991), amely radikálisan átírta a tévésorozatokról alkotott fogalmainkat, és amelynek révén kultuszrendezővé avanzsált. A nem lineáris történetkezelés mestermunkáit (Lost Highway, 1997, Mulholland Drive, 2001) az utolsó nagy mozi, a 2006-os Inland Empire követte. Lynch energiáját és fantáziáját vélhetően e nagyszabású projektek kötötték le, így a két évtizedből a kiállításon elvétve akad csak néhány munka. Ezek azonban jelzik, hogy a festő Lynch is rátalált saját hangjára: új művei expresszív, pasztózus és sötét vásznak, amelyek felületkezelésük révén az art brut, felfogásuk szerint a Bad Painting irányzatához köthetők. A képfelületet tárgy- és szövegapplikációk gazdagítják, és megjelenik a később fontos motívummá váló ház is, mint a fenyegetettség materializálódó helyszíne (Egy kificamodott kéz árnyéka a házam fölött, 1988).
A kiállítás zömét a 2000-es évek munkái alkotják, ezek nagyobbik része gyárépületeket, repülőket, beszélő fejeket vagy különös dolgokat művelő embereket ábrázoló fekete-fehér grafika. Lynch legerősebb munkái azonban egyértelműen az utóbbi évtized egyszerű, barna kartonra készült, leginkább Jan Svankmajer groteszk figuráival rokonítható karakterekkel benépesített nagyméretű narratív tablói. A rajtuk megjelenő, fenyegető történetek magját három szóval lehetne jellemezni: tűz, ház, balsejtelem. A Fiú tüzet gyújt (2010) című munkán például egy zakkant fiú látható alsónadrágban, aki extrém hosszú pálcikakarjaival túlméretezett, a képre applikált gyufásdobozt tart. A beépített izzók felvillanó „lángjai” a háttér mezítelen, bábszerű, pisztolyos nőalakjának házához közelítenek. Lynch termékeny tudatalattijában a ház, azaz az otthon nem a védettség, hanem éppen a végletes fenyegetettség jelképe: a tér, ahol az emberek valódi énje kiütközik, és ahol alapjaikban romlanak el a dolgok.
Piromániás karakterei nemcsak a filmekben, hanem e táblaképeken is a bosszúálló szerepét játsszák (Tobozt gyújtok és rádobom a házadra, 2009). Lynch képi történeteiben sincs értelme feltenni a kérdést, hogy „ki ölte meg Laura Palmert”, hiszen e narratívák mindvégig nyitottak, és noha gyakran látni dialógusokat vagy szituációt értelmező, ziláltan felkarcolt mondatokat a képfelületen, az okok és a kerettörténetek a néző asszociációinak függvényében kontextualizálódhatnak. Így a kezében pisztolyt szorongató alak (Peti a barátnője házához megy, 2009) akár ahhoz a bizonyos tatárszentgyörgyi házhoz is közelíthetne, amely hasonló erőszak színtere volt. David Lynch az interjúkban nem győzi ismételgetni, hogy filmjei és képei nem saját életének élményein alapulnak, és hogy e baljóslatú történésekben nem az egyedi esetek, hanem általánosságban az emberi természet, annak kettőssége, a jó és a rossz konfrontációja és a végletek összeegyeztethetősége foglalkoztatja.
A kiállítást bejárva óhatatlanul is felmerül a kérdés, vajon a filmes vagy a festő Lynch alkotott-e maradandóbb, kifejezőbb műveket. Filmjeiben erőteljesen érezhető a vizualitásra (színre, formára, kompozícióra) való érzékenység, ám a képzőművész Lynch is összetéveszthetetlenül egyedülálló világot teremtett. Vérbeli történetmesélő, és ez számos, festőből filmkészítővé igazolt művésztársával rokonítja – elég Wim Wenders, Derek Jarman, Peter Greenaway, Kuroszava, Gus van Sant, vagy akár Jean Cocteau nevét felidézni. Lynch sokszor kibogozhatatlan filmes történeteiben összefonódik az erőszak és az érzékiség, és elkerülhetetlen közelségbe kerül a misztikum. Képein nem kevésbé izgalmas történeteket bont ki, ám ezek – a kimértebb és lényegre törőbb közlés révén – megadják azt a felszabadító érzést, hogy a véglegesnek és sokszor végzetesnek tűnő filmes elbeszéléssel szemben bár szintén nyomasztónak indulnak, akár még jóra is fordulhatnak. Mostantól a képzőművész Lynch életművével is számolnunk kell.
(Academy of the Fine Arts, Philadelphia, megtekinthető 2015. január 11-ig.)
Horváth Gyöngyvér
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
