Chaw Ei Thein: Történelemóra a műtermemben, 2016, videoinstalláció, 8 perc, Body Luggage, Kunsthaus

Műértő

A hagyományos tárlatformát egyre inkább a performatív műfajok, a látogatók részvételét feltételező műtípusok (participatory art) és események (eventek) – beszélgetések, viták, prezentációk, konferenciák –, illetve a galériateret maguk mögött hagyó köztéri akciók váltják fel. Közös bennük, hogy a magányos tárlatlátogató helyett aktív, közreműködő közönséggel, sőt – mivel az esetek többségében társadalmilag érzékeny, politikus témákról van szó – egyfajta véleményközösséggel is számolnak. Ellenállás és reakció ez a globális színteret domináló kommerciális idiotizmus, az irracionális árverseny és a manipulált fogyasztói tömegeket „a kulturális értékek széles körű hozzáférésének” demagógiájával mozgató kiállításipar termékeivel szemben.

(Mielőtt illúzióink támadnának e szubverzív stratégia hatékonyságát illetően, megjegyzendő, hogy a vezető kortárs műkereskedelmi vásárok kínálatában már évek óta jelen vannak a performanszok, és e tárgyban számtalan sikeres adásvétel is köttetett már.)

A kiállítóhelyek működtetői is felfigyeltek arra, hogy az „események” sikeresek: látogatószám- és bevételnövelő potenciált rejtenek. A pénzzel kitömött, nagy intézményholdingok ezt társadalmilag érzéketlen, indifferens, blockbusterekre áhítozó kiállításpolitikájukhoz illeszkedő módon, celebek és „népszerű”, konfliktuskerülő tematika alkalmazásával, valamint költséges marketinggel művelik, belépődíjat szedve. A fent ismertetett jelenség nálunk a kisebb – progresszív, társadalomra reflektált irányultságú – low budget intézményekre jellemző, ahol persze tömegekről és üzleti megfontolásokról aligha lehet beszélni. Ezeken a helyeken gyűlnek össze alkalomról alkalomra azok az emberek – zömmel szakmai vagy a kortárs művészetben járatos közönség –, akik egyébként egyedül talán el sem mennének megnézni az ott látható aktuális kiállítást. De a megnyitóra, egy beszélgetésre, vitára, tárlatvezetésre, vetítésre, performanszra, finisszázsra újra és újra összegyűlnek éppúgy, ahogyan az a kortárs „artscape” bármely lokális színterén tapasztalható. Nem pusztán az azonos érdeklődés tereli őket ismételten egybe, hanem annak a riasztó változásnak a közös tapasztalata, amely globális folyamatként is érzékelhető, de a kisebb régiókban a mindennapi életet átható módon is jelentkezik: a liberális-demokratikus kapitalizmus és a hozzá kapcsolódó rendszerkritikai és reformgondolkodás alapjainak megrendülése, a végtelenségig lebutított retrográd ideológiák iránti tömeges fogékonyság, a citoyen polgárok közösségének hitt társadalmak kiábrándító valósága, az erőszak és a szolidaritás elutasításának új kultusza – ezek és a többi, egyszerre elveszni látszó illúzió. A fragmentált ellennyilvánosság fizikailag elszigetelt résztvevői – az FB-csoportok tagjai, a kritikus website-ok látogatói, a még könyveket forgató réteg – látni akarják egymást, a személyes-valóságos, valamilyen „rituális” alkalomból kialakuló együttlétben megtapasztalni, hogy igen: még léteznek.

Mindezek tükrében a 2016-os Stájer Ősz főmotívumának választott, a menekülthullám megoldására vonatkozó nevezetes Angela Merkel-tőmondat – „Wir schaffen das” (mely Barack Obama „We can do this” szlogenjén alapult) – meglehetős optimizmusról tanúskodik, hiszen elhangzása óta a xenofób-antidemokratikus erők kontinensszerte egyre csak erősödnek – paradox módon, hiszen az Európára nehezedő nyomás időközben csökkenni látszik. Rövid programadó írásában a fesztivál művészeti igazgatója, Veronica Kaup-Hasler maga is „naiv és végzetes” kijelentésnek tartja, mindenesetre „Európa potenciális utópikus tartalmát” látja benne. Az alcím – A kulturális földrajz változásáról – már kellően teoretikus és nyitott is ahhoz, hogy nagyon különböző művészi aktivitások épülhessenek rá. Ezek után aztán – mint minden évben – a fesztiválszereplők szabadon, hol szorosan, hol lazábban kapcsolódnak a fő gondolathoz: Európa megváltozott geopolitikai helyzetéhez, amelyben – a kolonialista és posztkolonialista politika következményeképpen – a világ többi része politikai, gazdasági, kulturális és etnikai téren is súlyos nyomás alatt tartja az „öreg kontinenst”. A dekolonializáció témáját járta körül a Stájer Ősz idei kétnapos nemzetközi konferenciája is, melynek az önironikus Welcome to the former West (Üdvözüljük az egykori Nyugaton) címet adták.

„Az egyetlen poggyász, amit mindig magunkkal cipelünk, a testünk” – erre az evidenciára épül a fesztivál központi kiállítása, a Body Luggage – Migration of Gestures (Testpoggyász – Gesztusok vándorlása) a Kunsthausban. Tíz művész munkáit és részben hozzájuk kapcsolódó archív dokumentumokat látunk, két értelmezési tartomány köré felsorakoztatva: az egyik a migráció mint határátlépő társadalmi mozgás, a másik a tánc és a testnyelv mint kulturális kifejezési forma. Az indiai származású kurátor, Zasha Colah olyan „szövetet” készített a művekből, amely helyenként érdes, tenyérsértő kenderkötél, máshol költői, érzékeny selyemszálak hatását kelti. Mert nem pusztán a test van kitéve a kényszerű helyváltoztatás okozta sérüléseknek, hanem a lélek is: nemcsak a testünket visszük magunkkal, ha menni kell, hanem a szokásainkat és az emlékeinket is. Az új környezet és kultúra kikezdi, majd felülírja identitásunkat – de csak részben. Másokká leszünk, és ugyanazok is maradunk, mert amit magunkkal hoztunk, nem veszítjük el teljesen. Colah az avantgárd mozdulatművészet és a mai performanszok testbeszédét egy kontinuus nyelv dialektusaiként értelmezi. A kiállításra e „beszéd” olyan példáit kutatta fel, amelyek közös kontextusa a kényszerítő körülmények előidézte migráció. Így kerülhet közös térbe a nácik elől Indiába emigrált osztrák modern táncművésznő és a katonai diktatúra által üldözött burmai performer. A két világháború közötti európai művészexodus emlékeit őrző archívumok dokumentumaihoz ezért társíthatók a napjainkban Lampedusán partot értek körében gyűjtött kép- és hanganyagok. Ezek az időn átívelő megfelelések – a teoretikus ihletettségű vezető szerint – egy új művészettörténet lehetőségét is felvillantják: „Tágasabb perspektívára van szükségünk, olyanra, amely globális, amennyire lehetséges, képes átfogni a művészetet meghatározó számtalan összefüggés kapcsolatrendszerét, s közben felismeri a nemzeti határokon túlmutató folytonosságokat.”

A másik kiállításról (Kneaded Knowledge, kb. Gyúrt tudás, a kézzel mintázásra utal), melyet a kerámiában is jeleskedő Ai Weiwei és az angol mester, Edmund de Waal állított össze a műfaj sok ezer éves történetéről, túl sokat nem tudok mondani. Szemet gyönyörködtető, a Föld különböző kultúráit képviselő tárgyak a vitrinekben; ősi kínai emlékektől a XX. századi avantgárd klasszikusokon (Picasso, Malevics, Miró) és a közelmúlt mesterein át (Noguchi, Fontana, Jorn) a kortárs kerámiákig, Ai és De Waal installatív munkáival bezárólag. Utóbbi japán hatást mutató, hajszálvékony csőedényeiből jó néhány a művek érzékenységét brutálisan ellenpontozó, óriási, sötét szekrénymonstrum réseibe került. De hogy miért épp a kerámia, miért most és miért itt kerül elénk? A lassan mindenben illetékes, aktivistából celebbé szelídülő kínai sztár húzóneve lehetett a legfontosabb érv, amikor a Kunsthaus e tárlat megrendezése mellett döntött.

A Künstlerhaus – Halle für Kunst & Medien idei programja az írásom elején álló jelenség példájaként kizárólag performanszokból állt. Az események közötti huzamos időben a szerdánként megrendezett (többek között VALIE EXPORT, Joan Jonas, Alex Mlynárcik, Regina José Galindo és Ladik Katalin részvételével zajló) programsorozat alkalmai után a térben hagyott kellékek és rekvizitumok alkotják a látnivalót, a „tárlatot”.

A Camera Austria Markus Krottendorfer fotóit találta kellően érdekesnek ahhoz, hogy velük szerepeljen a fesztivál programjában. A náluk sokkal eredetibb, a világ Európa-centrikus (földrajzi) leírásának hagyományát megkérdőjelező gondolatokat felvető kísérő szöveg azonban aligha kárpótol a vérszegény képélményért. A Grazer Kunstverein a brit Beatrice Gibson utóbbi tíz évben forgatott műveiből és általa válogatott további filmekből mutat be – némiképp udvariatlan időtartamú – összeállítást. Az intézmény konzekvens, a politikai aktivizmus vagy a társadalmi problémafelvetések helyett áttételesebb, összetett, filozofikus, érzéki-konceptuális művészetet képviselő programjához tökéletesen illenek Gibson munkái.

A New Graz című, ezúttal a szokásosnál rövidebb kiállítása viszont szorosan kapcsolódik a Stájer Ősz hívószavához. A galéria az Annenviertel nevű negyedben van, és ez az a hely, ahol a városba érkező új lakosok és menekültek a legtöbb olyan intézményt és civil szerveződést találják, amely itteni életük megkezdésében segítségükre lehet. A művek beilleszkedési folyamatokat, személyes élményeket mondanak el, erre utal a tárlat alcíme is: Történetek a Megérkezés Városából. A közeli park sarkán álló, időlegesen Nyitott kapuk házának elnevezett Volksgarten Pavilonban és az előtte, erre az alkalomra két, Londonban élő művész által kialakított nyitott építményben pedig a szervezésében, a fesztivál Érkezési zóna programja részeként minden csütörtöktől vasárnapig délutánonként a legkülönbözőbb, díjtalanul látogatható események követték egymást. A kiállítás témájához és a város mindennapi életéhez egyaránt kapcsolódó viták és kerekasztal-beszélgetések, felolvasások, workshopok, koncertek a régi és az új polgárok egyetértő aktivitására épültek, és szembeszegültek a bevándorlóellenes propagandával. A pavilon és a kert kapacitása azonban sejteti, hogy bármennyire húsbavágó témák kerültek is ott napirendre, ezeket a délutánokat még a Megérkezés Városában sem tömegrendezvényekként képzelték el. (Kunsthaus, 2017. január 8-ig, ill. február 19-ig; Künstlerhaus és Camera Austria november 20-ig; Grazer Kunstverein, november 27-ig.)

Andrási Gábor

Megjelent a Műértő 2016. novemberi lapszámában.