szerző:
Műértő

Nincsenek könnyű helyzetben a párizsi múzeumok: a tavalyi merényletek és a jelenlegi terrorfenyegetettség sokakat eltérít a párizsi utazástól, ugyanakkor a kevesebb látogatón egyre több intézmény osztozik, s az alapítási láznak sincs vége.

A látogatószám csökkenése jelentős, a zászlóshajónak számító Louvre tavaly például „csak” 8,6 millió látogatót fogadott az egy évvel korábbi 9,26 millióval szemben, s az idei első félévi számok is 20 százalékos visszaesést mutatnak a múlt esztendő azonos időszakához képest.

Ilyen körülmények között a kiállítóhelyek rákényszerülnek a blockbuster tárlatokra. Még ezek sorából is kiemelkedik az Icônes de l’Art Moderne (A modern művészet ikonjai) című kiállítás, amely október 22-én nyílt meg Bernard Arnault két éve felavatott, Fondation Louis Vuitton nevű múzeumában. A nagyszabású show közel 70 év után egyesíti először újra a XX. század elejének egyik legfontosabb magángyűjteményének, Szergej Scsukin orosz textilmágnás kollekciójának felbecsülhetetlen értékű darabjait.

Arnault-nak, a Louis Vuitton luxusmárka-birodalom fejének már hosszabb ideje szívügye volt ez a tárlat, amellyel azt is akarja sugallni, hogy a XXI. század elejének ő az egyik olyan meghatározó jelentőségű műgyűjtője, mint amilyen száz évvel korábban az orosz iparbáró volt. De felfogható a tárlat főhajtásként is a nagy előd előtt, aki a maga idejében kulturális hidat épített Moszkva és Párizs között. Arnault tudatosan alakította oroszországi kapcsolatait, amelyek egyidejűleg szolgálják üzleti és gyűjtői ambícióit. Mihail Pjotrovszkijjal, az Ermitázs főigazgatójával már 2014-ben együttműködési megállapodást kötött, s bár ennek részletei nem kerültek nyilvánosságra, mindkét fél kölcsönösen előnyösnek értékelte. Talán az sem véletlen, hogy a múzeum honlapja a francia, az angol, a japán és a kínai mellett orosz nyelven is elérhető.

Most pedig Arnault-nak sikerült – persze csak átmeneti időre – az, ami a moszkvai Puskin Múzeumot 52 éven át igazgató és ma 94 évesen is elnöklő Irina Antonovának nem: ő 2013-ban indított offenzívát azért, hogy a Scsukin-kollekciót ismét egyesítsék – természetesen Moszkvában. Bár ehhez sikerült politikai szövetségeseket is megnyernie, a szentpétervári lobby elég erős volt a terv megakadályozásához. Pjotrovszkij a megnyert ütközet után csak arra tett ígéretet, hogy a Scsukin-gyűjtemény egyes darabjait az Ermitázsnak a ZiL autógyár egykori területén tervezett moszkvai fiókintézményében fogják kiállítani.

Scsukin a műgyűjtés megszállottja volt, és e téren is kiválóan kamatoztatta azokat a tulajdonságait, amelyek szakmájában is sikere zálogául szolgáltak – mindenekelőtt azt a képességét, hogy felmérje, megjósolja azt, mi tetszik majd az embereknek néhány év múlva. Rendkívül választékos volt az ízlése, és a legjobb tanácsadókkal vette körül magát; rendszeres párizsi útjai során a kor vezető műkereskedőivel és művészeivel kötött barátságot; legközelebb talán Matisse állt hozzá. Szinte magát is művésznek tartotta, akinek „festményekkel festett” fő műve a saját palotája volt, amelybe nemcsak vásárolt, hanem – ahogy ma mondanánk – helyspecifikus munkákat is rendelt Matisse-tól, akit 1911-ben hívott meg Moszkvába. A Zene és a Tánc a festő fő művei közé tartozik, utóbbi tavaly már vendégszerepelt a párizsi alapítványi múzeumban, ahol tavaly az első igazán nagyszabású, Kulcsok egy szenvedélyhez című időszaki tárlatot ezzel az alkotással hirdették.

Az orosz gyűjtő a XIX. század utolsó éveiben kezdte építeni kollekcióját, melynek gyorsan gyarapodó anyagát tíz évvel később a nagyközönség előtt is megnyitotta, palotája hetente egyszer – díjmentesen – látogatható volt. Fontos volt számára, hogy gyűjteménye közkinccsé váljon – persze nyilván nem úgy, ahogy ez 1917 októbere után történt. A forradalmat követően egy Lenin által aláírt dekrétum sajátította ki a több mint 250 darabosra bővült kollekciót, melyben az impresszionista, a posztimpresszionista és a modern művészet legnagyobb alkotóit tekintélyes méretű műcsoportok képviselték. Picassótól 50, Matisse-tól 38, Gauguintől és Deraintől 16, Monet-tól 13, Cézanne-tól 8, míg Van Goghtól 4 festmény szerepelt benne, de nem hiányoztak többek közt Degas, Renoir, Rousseau, Marquet és Braque munkái sem. Az anyag egy ideig még egyben maradt, sőt egyesült a másik nagy nevű orosz műgyűjtő, Ivan Morozov kollekciójával, és alapját képezte az 1923-ban megnyitott Új Nyugati Művészet Állami Múzeuma gyűjteményének. Az emigrációba kényszerült Scsukin ezt egyébként még a kisebbik rossznak tartotta, mert garanciát látott benne arra, hogy kollekcióját a zűrzavaros időkben nem fenyegeti majd a felbomlás vagy a megsemmisülés veszélye. Ráadásul a múzeum első kurátora a lánya, Jekatyerina Keller lett. Sztálinnak azonban sok volt az addigra „burzsoának és kozmopolitának” bélyegzett művészet, ezért 1948-ban megszüntette a háború eleje óta már amúgy is zárva tartó múzeumot, és a műtárgyakat felosztotta Moszkva és Leningrád között úgy, hogy az „ártalmatlanabbnak” ítélt darabok maradtak a fővárosban, és a „vadabbak” kerültek a Néva partjára.

Scsukin 1936-ban halt meg Párizsban; ott élő, most 74 éves unokája, André-Marc Delocque-Fourcaud hosszabb ideje foglalkozik azzal, hogy tető alá hozzon a Szajna partján egy kiállítást nagyapja egykori gyűjteményéből. Arnault mellett ő ennek a történetnek a másik kulcsfigurája, aki időközben megbékélt azzal, hogy a kollekció örökre Oroszországban marad, az anyagi kártérítésről viszont továbbra sem mond le, ám az utóbbi időben a kiállításra koncentrált. Négy éve, 2012-ben járt Pjotrovszkijnál, akitől mindössze 7 perc után megkapta az „igen”-t. Ezt követően a többi beleegyezés begyűjtése – köztük az állami szerveké – már könnyebben ment. Talán azért is, mert a politika, mint a múltban már többször, a jelenlegi helyzetben is jó esélyt látott a feszültségnek a kulturális diplomácia segítségével történő enyhítésére. A tárlatot a két elnök, François Hollande és Vlagyimir Putyin közösen nyitotta volna meg, ám Putyin néhány nappal a megnyitó előtt lemondta párizsi útját, miután a francia elnök nyíltan bírálta Szíria-politikáját. „Igen”-ekre francia részről is szükség volt; a francia államnak mindenekelőtt azt kellett garantálnia, hogy a kiállított művek bármilyen körülmények között – restitúciós igények felmerülése esetén is – akadálytalanul visszatérhetnek Oroszországba. Mindehhez képest már gyerekjáték volt a megállapodás megkötése a tárlatot ambicionáló Louis Vuitton-alapítvánnyal. Miután az utolsó akadályok is elhárultak, Delocque-Fourcaud úgy nyilatkozott, hogy a korábbi jogsértés nagyobb részét sikerült jóvátenni – Scsukin emléke visszatért. Mint mondta: „Nem tudtuk visszaszerezni a gyűjteményt, de a nevét vissza tudtuk hozni a köztudatba.”

Az Ermitázs és a Puskin Múzeum együtt 130 műalkotást kölcsönöz a tárlatra, de nem marad ki a Tretyakov Képtár és az Orosz Múzeum sem. A kiállítás utolsó fejezete zömmel e két intézményből kölcsönzött mintegy 30 szuprematista és konstruktivista mű, köztük Malevics és Tatlin munkái segítségével a franciaországi modern művészetnek az orosz avantgárd születésére és fejlődésére gyakorolt hatását mutatja be. Ezt a szélesebb kontextusba helyezést nemcsak a ma már szinte kötelezőnek tekintő kurátori felfogás indokolja, hanem az is, hogy az orosz avantgárd odahaza élő mesterei Scsukin moszkvai palotájában találkoztak először a progresszív nyugati művészet kiemelkedő alkotásaival, amelyek valóban döntő hatást gyakoroltak munkásságukra.

A kiállítás főkurátorának az egyik legismertebb francia szakembert, a Musée Picasso élén két éve kegyvesztetté vált Anne Baldessarit sikerült megnyerni. A Francia–Orosz Kulturális Turizmus Évének egyik kiemelkedő eseményeként is beharangozott tárlathoz – Matisse képei szellemében a zenére és a táncra koncentráló – számos színházi program és egy tudományos konferencia is kapcsolódik. Utóbbi a nagy magángyűjtők szerepét vizsgálja majd a modern művészet történetében. (Megtekinthető 2017. február 20-ig.)

Emőd Péter

Megjelent a Műértő 2016. novemberi lapszámában

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!