A látogatószám csökkenése jelentős, a zászlóshajónak számító Louvre tavaly például „csak” 8,6 millió látogatót fogadott az egy évvel korábbi 9,26 millióval szemben, s az idei első félévi számok is 20 százalékos visszaesést mutatnak a múlt esztendő azonos időszakához képest.

Ilyen körülmények között a kiállítóhelyek rákényszerülnek a blockbuster tárlatokra. Még ezek sorából is kiemelkedik az Icônes de l’Art Moderne (A modern művészet ikonjai) című kiállítás, amely október 22-én nyílt meg Bernard Arnault két éve felavatott, Fondation Louis Vuitton nevű múzeumában. A nagyszabású show közel 70 év után egyesíti először újra a XX. század elejének egyik legfontosabb magángyűjteményének, Szergej Scsukin orosz textilmágnás kollekciójának felbecsülhetetlen értékű darabjait.

Arnault-nak, a Louis Vuitton luxusmárka-birodalom fejének már hosszabb ideje szívügye volt ez a tárlat, amellyel azt is akarja sugallni, hogy a XXI. század elejének ő az egyik olyan meghatározó jelentőségű műgyűjtője, mint amilyen száz évvel korábban az orosz iparbáró volt. De felfogható a tárlat főhajtásként is a nagy előd előtt, aki a maga idejében kulturális hidat épített Moszkva és Párizs között. Arnault tudatosan alakította oroszországi kapcsolatait, amelyek egyidejűleg szolgálják üzleti és gyűjtői ambícióit. Mihail Pjotrovszkijjal, az Ermitázs főigazgatójával már 2014-ben együttműködési megállapodást kötött, s bár ennek részletei nem kerültek nyilvánosságra, mindkét fél kölcsönösen előnyösnek értékelte. Talán az sem véletlen, hogy a múzeum honlapja a francia, az angol, a japán és a kínai mellett orosz nyelven is elérhető.

Most pedig Arnault-nak sikerült – persze csak átmeneti időre – az, ami a moszkvai Puskin Múzeumot 52 éven át igazgató és ma 94 évesen is elnöklő Irina Antonovának nem: ő 2013-ban indított offenzívát azért, hogy a Scsukin-kollekciót ismét egyesítsék – természetesen Moszkvában. Bár ehhez sikerült politikai szövetségeseket is megnyernie, a szentpétervári lobby elég erős volt a terv megakadályozásához. Pjotrovszkij a megnyert ütközet után csak arra tett ígéretet, hogy a Scsukin-gyűjtemény egyes darabjait az Ermitázsnak a ZiL autógyár egykori területén tervezett moszkvai fiókintézményében fogják kiállítani.

Scsukin a műgyűjtés megszállottja volt, és e téren is kiválóan kamatoztatta azokat a tulajdonságait, amelyek szakmájában is sikere zálogául szolgáltak – mindenekelőtt azt a képességét, hogy felmérje, megjósolja azt, mi tetszik majd az embereknek néhány év múlva. Rendkívül választékos volt az ízlése, és a legjobb tanácsadókkal vette körül magát; rendszeres párizsi útjai során a kor vezető műkereskedőivel és művészeivel kötött barátságot; legközelebb talán Matisse állt hozzá. Szinte magát is művésznek tartotta, akinek „festményekkel festett” fő műve a saját palotája volt, amelybe nemcsak vásárolt, hanem – ahogy ma mondanánk – helyspecifikus munkákat is rendelt Matisse-tól, akit 1911-ben hívott meg Moszkvába. A Zene és a Tánc a festő fő művei közé tartozik, utóbbi tavaly már vendégszerepelt a párizsi alapítványi múzeumban, ahol tavaly az első igazán nagyszabású, Kulcsok egy szenvedélyhez című időszaki tárlatot ezzel az alkotással hirdették.

Az orosz gyűjtő a XIX. század utolsó éveiben kezdte építeni kollekcióját, melynek gyorsan gyarapodó anyagát tíz évvel később a nagyközönség előtt is megnyitotta, palotája hetente egyszer – díjmentesen – látogatható volt. Fontos volt számára, hogy gyűjteménye közkinccsé váljon – persze nyilván nem úgy, ahogy ez 1917 októbere után történt. A forradalmat követően egy Lenin által aláírt dekrétum sajátította ki a több mint 250 darabosra bővült kollekciót, melyben az impresszionista, a posztimpresszionista és a modern művészet legnagyobb alkotóit tekintélyes méretű műcsoportok képviselték. Picassótól 50, Matisse-tól 38, Gauguintől és Deraintől 16, Monet-tól 13, Cézanne-tól 8, míg Van Goghtól 4 festmény szerepelt benne, de nem hiányoztak többek közt Degas, Renoir, Rousseau, Marquet és Braque munkái sem. Az anyag egy ideig még egyben maradt, sőt egyesült a másik nagy nevű orosz műgyűjtő, Ivan Morozov kollekciójával, és alapját képezte az 1923-ban megnyitott Új Nyugati Művészet Állami Múzeuma gyűjteményének. Az emigrációba kényszerült Scsukin ezt egyébként még a kisebbik rossznak tartotta, mert garanciát látott benne arra, hogy kollekcióját a zűrzavaros időkben nem fenyegeti majd a felbomlás vagy a megsemmisülés veszélye. Ráadásul a múzeum első kurátora a lánya, Jekatyerina Keller lett. Sztálinnak azonban sok volt az addigra „burzsoának és kozmopolitának” bélyegzett művészet, ezért 1948-ban megszüntette a háború eleje óta már amúgy is zárva tartó múzeumot, és a műtárgyakat felosztotta Moszkva és Leningrád között úgy, hogy az „ártalmatlanabbnak” ítélt darabok maradtak a fővárosban, és a „vadabbak” kerültek a Néva partjára.

Scsukin 1936-ban halt meg Párizsban; ott élő, most 74 éves unokája, André-Marc Delocque-Fourcaud hosszabb ideje foglalkozik azzal, hogy tető alá hozzon a Szajna partján egy kiállítást nagyapja egykori gyűjteményéből. Arnault mellett ő ennek a történetnek a másik kulcsfigurája, aki időközben megbékélt azzal, hogy a kollekció örökre Oroszországban marad, az anyagi kártérítésről viszont továbbra sem mond le, ám az utóbbi időben a kiállításra koncentrált. Négy éve, 2012-ben járt Pjotrovszkijnál, akitől mindössze 7 perc után megkapta az „igen”-t. Ezt követően a többi beleegyezés begyűjtése – köztük az állami szerveké – már könnyebben ment. Talán azért is, mert a politika, mint a múltban már többször, a jelenlegi helyzetben is jó esélyt látott a feszültségnek a kulturális diplomácia segítségével történő enyhítésére. A tárlatot a két elnök, François Hollande és Vlagyimir Putyin közösen nyitotta volna meg, ám Putyin néhány nappal a megnyitó előtt lemondta párizsi útját, miután a francia elnök nyíltan bírálta Szíria-politikáját. „Igen”-ekre francia részről is szükség volt; a francia államnak mindenekelőtt azt kellett garantálnia, hogy a kiállított művek bármilyen körülmények között – restitúciós igények felmerülése esetén is – akadálytalanul visszatérhetnek Oroszországba. Mindehhez képest már gyerekjáték volt a megállapodás megkötése a tárlatot ambicionáló Louis Vuitton-alapítvánnyal. Miután az utolsó akadályok is elhárultak, Delocque-Fourcaud úgy nyilatkozott, hogy a korábbi jogsértés nagyobb részét sikerült jóvátenni – Scsukin emléke visszatért. Mint mondta: „Nem tudtuk visszaszerezni a gyűjteményt, de a nevét vissza tudtuk hozni a köztudatba.”

Az Ermitázs és a Puskin Múzeum együtt 130 műalkotást kölcsönöz a tárlatra, de nem marad ki a Tretyakov Képtár és az Orosz Múzeum sem. A kiállítás utolsó fejezete zömmel e két intézményből kölcsönzött mintegy 30 szuprematista és konstruktivista mű, köztük Malevics és Tatlin munkái segítségével a franciaországi modern művészetnek az orosz avantgárd születésére és fejlődésére gyakorolt hatását mutatja be. Ezt a szélesebb kontextusba helyezést nemcsak a ma már szinte kötelezőnek tekintő kurátori felfogás indokolja, hanem az is, hogy az orosz avantgárd odahaza élő mesterei Scsukin moszkvai palotájában találkoztak először a progresszív nyugati művészet kiemelkedő alkotásaival, amelyek valóban döntő hatást gyakoroltak munkásságukra.

A kiállítás főkurátorának az egyik legismertebb francia szakembert, a Musée Picasso élén két éve kegyvesztetté vált Anne Baldessarit sikerült megnyerni. A Francia–Orosz Kulturális Turizmus Évének egyik kiemelkedő eseményeként is beharangozott tárlathoz – Matisse képei szellemében a zenére és a táncra koncentráló – számos színházi program és egy tudományos konferencia is kapcsolódik. Utóbbi a nagy magángyűjtők szerepét vizsgálja majd a modern művészet történetében. (Megtekinthető 2017. február 20-ig.)

Emőd Péter

Megjelent a Műértő 2016. novemberi lapszámában