Távol-Kelet Velencében / Hagyomány hagyomány hátán
Hol vannak már azok az idők, amikor „Free Ai Weiwei” vászonszatyrok özönlötték el Velencét – hogy aztán a rákövetkező alkalommal négy helyszínen legyen önálló munkája a rendszerkritikus művésznek. Vagy amikor extravagáns kínai alkotások lepték el a lagúnapartokat, hogy maguknak vindikálják a legtöbb figyelmet, háttérbe szorítva a térség többi országát. Idén, a Viva Arte Viva univerzumában már nem Kína lopja el a show-t: ütőssé válhat a mongol pavilon, továbbra is jelentőssé a japán, vagy kiemelkedően emlékezetessé a koreai.
A kínaiak régóta otthonosan mozognak a velencei biennálék világában. Nem is mulasztják el folyamatosan hangsúlyozni „történelmi szintű” jelenlétüket: 2013-ban külön kiállítást rendeztek Passage to History címmel, megemlékezve húsz év előtti első, még szinte észrevehetetlen szereplésükről Achille Bonito Oliva kurátorsága alatt, majd az 1999-es nagy debütálásról, mely Harald Szeemannak és gyűjtő ismerősének, Uli Siggnek volt köszönhető.
A központi kiállításon a főkurátor, Christine Macel biztos kézzel nyúlt a néhány kiválasztott kínaihoz: a giardinibeli egység Művészek és könyvek szekciójába két veteránt hozott el. A nyolcvanas évek koncept-legendájának, Geng Jianyinek batikolt színes gyűjteményét tette két hosszú üvegasztal alá, illetve Liu Ye festményeit, amelyek a művész szüleinek titkos, a kulturális forradalom alatt betiltott műveket tartalmazó könyvtára darabjairól készültek. Az arsenalebeli kiállítás távol-keleti kötődésű munkái közül a tajvani születésű Lee Mingwei grandiózus interaktív installációja (The Mending Project, 2009–2017) készteti megállásra a publikumot, mely falra helyezett orsókról letekeredő színes cérnasugarak előtt kínál mindennemű ruhajavítást, s ezzel a nagy közös textusba való befonódást. A japánok többek közt The Play című, 1969-es avantgárd akciójuk – egy nyíl formájú tutajon ereszkedtek le a Tonoshima folyón, a kortárs művészet áramlását megfigyelve – újraértelmezésével szerepeltek két helyszínen is az Arsenáléban. És ide került, igazán „japános” munkaként, Shimabuku installációja: prehisztorikus marok-kőeszközök és okostelefonok egymás mellé helyezése, mely kiegészült egy akció dokumentációjával is, amikor honfitársai több-kevesebb időre lecserélik mai nélkülözhetetlen tárgyaikat a történelem előttiekre.
A szigetország nemzeti pavilonja – Takahiro Iwasaki munkáival – is ebben a dimenzióban mozgott: a sztereotípiák iránti múlhatatlan vágy és a látogatói igény udvarias kiszolgálásában – finom és színvonalas kézimunka-kivitelezéssel. Tükörképükkel együtt kifaragott hagyományos és új épületekből, használati tárgyak, könyvek japán (természetes és ipari) tájképpé rendezéséből állt a különböző perspektívákat kínáló – a kiállítótér padlójának magasságából is szemlélhető – Turned Upside Down, It’s a Forest című pavilon.
Szintén a közismert nemzeti és tradicionális karaktert hozta a kínai pavilon, melyet Qiu Zhijie, a kétezres évek fordulóján a magára festett óriási vörös kínai NEM felirattal hirtelen nemzetközi népszerűségre szert tett „lázadó” kurált. Az állami megbízáshoz méltón alapos akart lenni, és a lehető legtöbb olyan alkotást igyekezett bezsúfolni az adott térbe, mely Kína évezredes, tekintélyes kultúráját, a népművészeti gyökereket és az itt is mindent átszövő kapcsolati hálót tárja magyarázón a közönség elé. „A kortárs és a tradicionális kultúrát nem szabad szétválasztani” szlogennek megfelelően munkálkodó kurátor Continuum címmel valóban tiszteletet parancsoló hímzéseket és izgalmas árnyjátékfigurákat gyűjtött össze képző- és népművészektől, bemutatva a technikák és médiumok történeti folytonosságát.
Kína még egy hatalmas hangárral is jelen volt az Arsenale területén, hátul, külön vízitaxival megközelíthetően. Már az utóbbi két biennálén is látogatható volt ez a nemzeti pavilonhoz képest sokkal nagyobb tér, ahol mindig olyan érzése van a látogatónak, hogy azok kerülnek ide, akik nem férnek be az ország pavilonjába, de muszáj megjáratni őket Velencében. Az összeállítás itt is ernyőcímet kapott: Memory and Contemporaneity, s a Tiltott Város Palotamúzeumának fennhatósága alá került. A császárkori tárgyak mellett itt nemzetközileg bizonyított kortárs művészek – Xu Bing, Gu Wenda, Song Dong, Li Hongbo vagy a már említett Qiu Zhijie – munkái is szerepeltek. Kár, hogy július közepén már dobozolták a kiállítást, holott november végéig hirdették meg.
Egy másik, „álruhás” kínai megmozdulás a San Marino Pavilionnak nevezett, valójában három különböző városi helyszínen megtekinthető Friendship Project, ahol a kiállítók legalább fele kínai kortárs művész, s azért kerülhettek San Marino terébe, mert – a nyilvános indoklás szerint – ez a kis ország vette fel először a diplomáciai kapcsolatot a nagy Népi Kínával. Egy ilyen helyzetben vegyes színvonalú munkák szoktak felsorakozni – ez idén sem volt másképp.
Mindezeknél sokkal frissebb és izgalmasabb Korea szereplése. Itt a tradicionalitás helyett inkább az individuális és a nemzeti viszonya került kirakatba. A pavilont beborító, tigrist, sárkányt, pávát felvonultató, rúdtáncot és ingyenes peep show-t ígérő Holiday Motel feliratú neonfal – Cody Choi montázsa Las Vegasból és Makaóból származó cégérekből és reklámokból – már messziről vonzza az érdeklődőket. Belül viszont – leszámítva egy delíriumos hangulatú karaokeinstallációt – oda a léhaság. Az Ellensúly című kiállítás egyéni küzdelmeket mutat be a globális események teremtette körülményekkel; 668 egyforma, kerek órát, melyek mögött ugyanennyi interjú, sors és személyiség szerepel; illetve egy néhai újságíró bolhapiacon megtalált hagyatékát. A sűrű és súlyos anyag szubjektív darabjaiból Korea közelmúltja rajzolódik ki.
Hagyományosan fennmaradt Makaó és Hongkong önálló kiállítótere, holott az egykori portugál gyarmat 18, míg a brit kolónia már 20 éve Kína része. A makaói pavilont nem is szokták komolyan venni a beszámolók, pedig idén Wong Cheng plasztikái és fémnyomatai dekoratívan adják át a kettős kultúra, a buddhista és a katolikus vallás együttes késztetésére történő „visszavonulást a hátsó kertbe”. Hongkong általában vizuálisan erőteljes, jól megjegyezhető produkciókkal áll elő, ahol sokszor a látvány agresszivitása a gondolatiság rovására megy, idén azonban Samson Young három térben berendezett, multidiszciplináris, jól ismert jótékonysági slágerekre épülő munkája tartalmas időtöltést jelent.
Tajvan a Szent Márk tér egyik nagy presztízsű helyén, a Palazzo delle Prigioniban rendezkedett be ismét. Ide idén Tehching Hsieh Doing Time című, közel 40 évet felölelő projektje került, mely a művész jórészt amerikai, „létminimum-közeli” tartózkodásait dokumentálja, nem meglepő módon az időt avatva műalkotássá.
Igazi meglepetés Mongólia kiállítótere, ahol öt kortárs művész boncolgatja az ország jelenét és jövőjét. Az egyszerre nomád és globalizálódó, sámánista és buddhista kultúra által felvetett kérdések filmekben, installációkban, szobrokban fogalmazódnak meg, többek közt olyan világos módon, mint Chimeddorj Shagdarjav munkájában, mely 60, bronzból készült, kecses, puskatestű darumadarat állít egymás mellé.
Délebbről Szingapúr, a Fülöp-szigetek és Indonézia egyaránt látványos alkotásokkal, becsületesen tette oda magát, Vietnam viszont nagyon hiányzott a színről.
Nagy Mercédesz
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
