Egy vicces akárkicsoda és egy kultuszhős, egy jó fiú és egy rossz fiú – ahogy egy 1980-as évekbeli videójának a címében állította: Nauman az amerikai művészeti világ sok évtizede dédelgetett kedvence és a kortárs művészetben járatlan nézők rémálma. A műterem koszos padlóján kicsavart pózokban fetrengő művész performanszfilmjei vagy a gipszkartonból házilagosan fabrikált monumentális rominstallációi láttán az avatatlanok sarlatánt kiáltanak, a bennfentesek pedig mosolyognak, mert értik az abszurd humort, majd építészetről és hatalomról, szobor és makett viszonyáról, a technikai kivitelezés csábítását semmibe vevő kétkezi munka politikai dimenzióiról, a test, a tér és az idő ábrázolásának hagyományairól, a narratív film haláláról és még sok minden másról értekeznek.

Nauman nehéz falat és nagy kihívás, így nem csoda, ha a bázeli Schaulager és a New York-i Museum of Modern Art közösen rendezett életmű-bemutatója a szezon legjelentősebb eseménye, amely a Whitney Museum régóta esedékes és nagy várakozással kísért Warhol kiállítását is felülírja. A MoMA-ban és társintézményében, a Queensben található PS1 egykori iskolatermeiben rendezett Nauman-retrospektív nem egy, hanem két kiállításból áll: a manhattani tömörített összefoglalás, a queensi kaleidoszkópszerű asszamblázs.

Bruce Nauman: My Name as Though It Were Written on the Surface of the Moon, 1968

Az idén 77 éves Nauman az 1960-as években, San Franciscóban kezdte pályafutását, és 1979 óta egy az új-mexikói Galisteo nevű településhez közeli farmon él, ahol lótartással és művészetével foglalkozik. A minimalizmus ipari esztétikáját a konceptuális művészet Duchamp ihlette nyelvjátékokkal ötvöző korai tárgyai, hanginstallációi, fotóalapú munkái és performanszfilmjei az amerikai neoavantgárd izmusokon túli tendenciáit és az új művészeti médiumok megjelenését példázzák. A hetvenes évek közepe óta Nauman nagy léptékű, sokszor interaktív installációkon és függesztett, kinetikus szobrokon, illetve többcsatornás videókon dolgozik.

A New York-i kiállításokon a művész ikonikus munkái közül sok jelen van. A korai testlenyomatok és rajzok mellett szerepel a harsány, piros-kék neoninstalláció, Az igazi művész azzal segíti a világot, hogy misztikus igazságokat leplez le (1967), de helyet kapott az üres betontalapzatnak kinéző A székem alatti tér öntvénye (1968) is, amelynek alapötlete évtizedekkel később, Rachel Whiteread életművében talált új formára. A filmek között látható a 8 milliméteres ipari kamerával forgatott Fekete golyók (1968), amelyben a művész lassú, eleinte erotikus aktusnak, később önkínzásnak tűnő mozdulatokkal koromfeketére festi heregolyóit, vagy a műtermi tornának is beillő, egykedvűen végzett, sem táncnak, sem testgyakorlatnak nem nevezhető mozgássorok, melyeken Nauman egy a padlóra rajzolt négyzet mentén fürgén lépeget vagy kontraposztban, csípőjét ringatva sétál. A cél nélküli, abszurd és banális testgyakorlatok Beckett antihőseit idézik, a Nauman a testét hol törékeny, hol nevetséges pózokban mutató és a genderkódoknak fittyet hányó mozdulatok pedig – Vito Acconci korabeli munkáihoz hasonlóan – aláássák az amerikai férfiművészek Pollock és de Kooning mintájára konstruált mítoszát.

Kiállítási enteriőr

A kiállításon szerepelnek Nauman legendás performansz-folyosói, a videokamerákkal és tévékészülékekkel ellátott, interaktív terek, amelyek bújócskának álcázzák a megfigyelés és a technológiai kontroll társadalmát, és itt vannak a hisztérikusan üvöltő, megkínzott vagy unottan kakáló bohócok is a nyolcvanas évekből, akik a humortalan és az örömmel és gyötrelmekkel vegyes gyerekkort elfeledő nézők tömegeit rettentették el a kortárs művészettől.

Nauman sötét és tragikomikus művei szabadon lebegnek az allegorikus, az abszurd, a metafizikus és a banális között, és makacsul ellenállnak a frappáns összegzéseknek és az egyértelmű, világos olvasatoknak. „Figyeljetek oda, anyabaszók” – kéri Nauman a PS1-ban látható egyik grafikáján, de odafigyelni nehéz; főleg ma, a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar és a történelmi emlékezetkiesés korában.

A Nauman-retrospektívnek az intézmény manhattani székhelyén látható porciója azoknak készült, akik nem tudnak, vagy nem akarnak odafigyelni. Úgy tűnik, hogy a néhány éve végérvényesen turistalátványossággá avanzsált, egyre nyíltabban üzleti vállalkozásként működő MoMA nem engedheti meg magának, hogy ne néző- és fogyasztóbarát, diétás kiállításokat rendezzen. A múzeum hatodik emeleti termeiben egy elegáns, látványos és kilúgozott Naumant találunk, aki sohasem létezett. A Disappearing Acts című kiállításnak a PS1 épületében látható része az óvatos duhajkodás jegyében hangosabb és sötétebb ugyan, de az átlátások nélküli, cellaszerű terekbe szorított, sem a kronologikus rendet, sem az életművön belüli ismétlődéseket nem követő rendezés előtt csak a Nauman munkáit jól ismerő néző nem áll értetlenül.

Szerencsére Nauman erősebb, mint kurátorai és az intézmények. Az életmű sokfélesége és sokértelműsége a kiállítás ellenére is működik. Egy, a modern művészetből is csak Monet vízililiomait kedvelő ismerősöm megrendült e-mailben kért olvasnivalót a művész videóiról, huszonéves diákjaim pedig lankadatlan figyelemmel, ámulva, és hosszú órákig járták a PS1 termeit.

Ha a MoMA vegytiszta kiállítása láttán bárkinek kétsége támadna afelől, hogy Nauman nemcsak nehéz falat, de Amerika egyik legnagyobb élő művésze is, érdemes megnéznie az interneten csak Hennessy Youngman néven működő New York-i művész, Jayson Musson Naumanról szóló rövid és velős YouTube videóját. „Hagyjatok fel a művészettel – ajánlja Youngman –, mert Nauman már megcsinálta az összes projektet, ami valaha is eszetekbe jutott.” (Megtekinthető 2019. március 17-ig.)

Berecz Ágnes

(Megjelent a Műértő 2018. december – 2019. januári lapszámban)