Az ipar alkonya – a gyűjtés aranykora
Idén nyáron az érdeklődők több olyan rendezvényen is részt vehettek, ahol az emberiség egyik legrégebben ismert és kedvelt nemesféme, az ezüst került a középpontba. Az ezüstbányászat éves termelése a XX. század első felében – a gazdasági helyzettel összefüggésben – 6200 és 8400 tonna között váltakozott. Az 1960-as évek közepén azonban jelentős változás történt, ami főként a kitermelés egyharmadát adó Mexikót érintette érzékenyen. Az elektromos és fotóipar igénye az 1953. évinek több mint kétszeresére nőtt, ami a kibányászott mennyiség 1,7-szeres emelkedését hozta.
A különbség kiegyenlítése – még az akkor a világgazdaság változásaira lomhán, csak 1968-ban reagáló Magyarországon is – a már feldolgozott ezüst felvásárlási árának feltűnő emelkedését vonta maga után.
Louis Daguerre, a francia feltaláló, 180 éve, 1839 telén jelentett be szabadalmat fényképkészítési találmányára, melyet a francia állam tőle és már elhunyt feltalálótársa (Nicéphore Niépce) örököseitől megvásárolt, s 1839. augusztus 19-én közkinccsé tett, azaz bejelentették a szabad felhasználást. Az ipari felhasználásról az idén világszerte megtartott augusztus 19-i rendezvények is megemlékeztek. Igaz, az ezüstözött rézlapra történő fényképezés – az anyagi lehetőségek függvényében – csak Daguerre néhány nappal későbbi, szeptember 7-én tartott nyilvános bemutatója után vált mindenki számára elérhetővé.
Az akkor már öt éve kísérletező angol Fox Talbot más eljárást dolgozott ki, a fényérzékeny ezüstvegyületet papírhordozóra vitte fel. Végül az ő másolást igénylő negatív-pozitív eljárása vált a dagerrotípiát felváltó, elterjedt fényképezési módszerré. Bár a fényképész még évtizedekig maga öntötte az üveglapra az ezüstnitrátot, az 1870-es években népszerűvé vált a gyárilag előállított szárazlemez. A műkedvelő fényképészek kedvence, a védőpapíros tekercsfilm 1888-ban jelent meg.
A mozivetítések, majd az ugyanezt a filmtípust, a 35 mm-es szélességű, kétoldalt perforált, ezüstvegyületes-emulziós, cellulóznitrát filmet használó fényképezőgépek, a klórezüst másoló- és a nagyításhoz használt brómezüst fotópapírok egyre több nemesfémet igényeltek. E folyamat eredményeként egyes gyártók/felhasználók az 1960-as évek közepén már az ezüstpénzek fémtartalmára is szemet vetettek. Az 1964-ben elkészített, 30,6 milliméter átmérőjű és 12,5 gramm tömegű Kennedy-féldolláros forgalomba hozása idején 90 százalékos ezüsttartalma miatt többet ért, mint a névértéke. Hasonló helyzet alakult ki Svájcban. Ott ugyan még 1931-ben az ötfrankos súlyát 25-ről 15 grammra csökkentették, de az 1960-as évekre már ez is soknak bizonyult. A beolvasztási/feldolgozási célú kivitel olyan mértéket öltött, hogy Svájc pénzügyminisztériuma törvényellenesnek mondta ki e tevékenységet.
Magyarországon mindennek hatására 1968-ban a megemelkedett felvásárlási ár miatt sokan álltak sorba, hogy eladják a korábban kevéssé becsült étkészleteket és más, az elődöktől örökölt ezüsttárgyakat. A mi családunkban ezt az időszakot csak néhány kis súlyú vagy horpadt tárgy élte túl: egy ezüstfejű sétabot, rajta az 1895-ös Függetlenségi Párt vezetőinek (Kossuth Ferenc, Benedicty Pál, Fáy András) aláírásával; egy csúcsos ezüsttetejű, ólomkristály cukortartó, valamint egy párnás-szögletes cigarettadoboz.
A tárgyakban elhelyezett fémjelek és névjelek tekintetében ma már könnyebb tájékozódni, mint évtizedekkel ezelőtt. Akkoriban Pallai Sándornak az ötvösségről, nemesfémiparról és divatékszer-készítésről szóló szakkönyvét forgathatták az érdeklődők, mely a 275., illetve a 299. oldaltól listázta az ezüsttárgyak fémjeleit, valamint az arany- és ezüstérméket.
A fotóipar vezető gyártóját, az egyesült államokbeli Kodak céget érintette a leginkább az 1960-as évek ezüstár-emelkedése. Emiatt folyamatos fejlesztésbe kezdtek, amelynek céljául a nyersanyagok ezüsttartalmának csökkentését tűzték ki – de nem a fényérzékenység és az árnyalati gazdagság rovására. Mérnökük, az 1950-ben született Steven Sasson új úton indult el, és 1978 decemberében elektronikus fényképezőgépet szabadalmaztatott. Akkor még sem ő, sem főnökei nem gondolták, hogy ezzel drámai változást indított el a fényképezés területén. Napjaink fotósainak elektronikus és digitális eszközei már más eljárást használnak; így kémiai módszerekre és a nagy mennyiségű anyagra nincs is szükség. Az ezüstnek ugyanakkor továbbra is fennmaradt néhány elektrotechnikai felhasználása.
A befektetés és az ékszerkészítés azonban változatlanul igényt tart a nemesfémre. Egy befektető persze aligha elégszik meg egy uncia (31,1034768 gramm) színezüst birtoklásával. Az ilyen, egységnyi fémet tartalmazó 2,5×29×50 mm-es nagyságú lapon a finomságon (999) kívül az előállító cég nevét, valamint egy sorszámot is feltüntetnek. Az egyunciás ezüst emlékérmék közül – például a bécsi filharmonikusok tiszteletére kiadottból – viszont csinos ládába csomagolva ötszáz darabot is forgalmaznak, a cikk megírása idején 3 751 582 forintért.
Idén nyáron, június 17. és augusztus 31. között a BÁV Aukciósház – magángyűjteményekre támaszkodva – a XVI. századtól a XX. század fordulójáig terjedő időszak Magyarországon készült ezüsttárgyaiból rendezett kiállítást. Az igényes kivitelű, sok és jó minőségű fotót tartalmazó katalógus is hivatkozik a magyar származású amerikai diplomata, Nicolas M. Salgo (1914–2005) ezüsttárgy-kollekciójára, és az arról még 1996-ban kiadott kötetre. A gyűjtemény 120 darabjából 2015-ben a New York-i Metropolitan múzeumban rendeztek kiállítást, amikor azokat az örökösök a Metnek ajándékozták. Ezzel a gesztussal a New Yorki-i intézmény a Magyarország határain kívüli múzeumok közül a legnagyobb közép-európai ötvöstárgy-gyűjtemény birtokosa lett.
Salgo a régi tárgyak csoportosítását tiszteletre méltó igényességgel valósította meg. Hasonlóan magas színvonalat mutatott Bécsben a Dorotheum 2019. május 16-i ezüsttárgyárverése. Az eladásra kínált tételek közül több is kapcsolódott a BÁV kiállításához. Így például a Dorotheumban a 67. tételt, egy 22 centi magas, 896 euróért elkelt pesti kávéskannát ugyanaz a Pasberger József készítette, akinek XVIII. század végi gyertyatartópárját most Budapesten kiállították. A 77. tétel 1280 eurót elért pesti empire kannája Giergl Alajos műhelyéből került ki, ahonnan a BÁV kiállításán bemutatott, védett, 6 darabos úti evőkészlet is származott.
Az említett tárgyakba beütött ötvösjegyek azonosítása terén nemzetközi referenciának számít P. Brestyánszky Ilona a Pest-Budai ötvösségről még 1977-ben közreadott kötete. Kőszeghy Elemér hasonló tárgyú, alapműnek számító, 1936-ban megjelent munkájának megszerzése egy átlagos érdeklődő számára az 1970-es években szinte reménytelennek tűnt.
A Dorotheum aukcióján szép számmal szerepeltek a Budai Ötvöscéh próbabélyegeit hordozó tárgyaknál nagyobb nemzetközi érdeklődést és jóval magasabb leütési árat eredményező tételek is. Peter Carl Fabergé (1846–1920) manufaktúrájában 1910 körül készült az a míves ezüstkeret, amely egy 39 centiméter magas, metszett üveges vázát hordoz. A műtárgy a 70 ezer eurós, felső becsértéket meghaladó összegért, 81 550 euróért került új gazdájához.
A luxustárgyak korabeli használatának rekonstruálásához kitűnő adalékot szolgáltatott a bécsi árverés egy másik, emlékezetes és dekoratív darabja. A XX. század elején, a boldog békeidőnek is nevezett években olasz mesterek készítették el a tekintélyes méretű, 34×43 centiméteres nagyságú és ahhoz képest arányosan magas, 33,5 centis, 5228 gramm tömegű, historizáló asztali szökőkutat. Bár a műtárgy a 12 ezres becsértéket jóval meghaladó összegért, 20 300 euróért kelt el, ára messze elmaradt Fabergé mester remekének leütésétől.
Az egykori olasz gyártók joggal lehettek büszkék, amikor a hétköznapi használatra szánt, de nem mindennapi műtárgy elkészítését befejezték. Az alaplapon tengeri állatok tekergőznek a hullámok között; őket háromágú lándzsáikkal két tritón – a görög mitológiában a tengeristen félig hal, félig ember gyermekei – próbálja kordában tartani. Felettük négy griffmadár hatalmas, nyitott kagylót tart, melynek közepén egy delfint formázó, jelképes forrást őriz két nimfa. Apró ellentmondásként a valódi víz a delfint és a nimfákat hordozó sziklaforma oldalából, két ördögpofából folyik. A tökéletes illúzióhoz – az asztali ezüst szökőkút kifogástalan működésének biztosítására – a tárgy belsejébe kis víztartályt és motoros pumpát is építettek. Természetesen a műszaki részek működésére a száztíz évvel ezelőtti gyártás miatt az osztrák árverési ház nem adott garanciát. Ám ez a műtárgy is, mint sok más hozzá hasonló, a töretlenül népszerű nemesfém felhasználásának történetét illusztrálja, a szemet gyönyörködtető és elismerésünket kiváltó ötvösmunkák sorát gazdagítja.
Fejér Zoltán
(Megjelent a Műértő 2019 szeptemberi lapszámában)
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
