Mindannyiunk szomorú tapasztalata, hogy a művészet a legkevésbé sem meghatározó része a magyar emberek életének. Sehol sincs ennyire alacsony presztízse a művészetnek, főleg a kortárs művészetnek, mint Magyarországon. Az okokat nem is kell nagyon kutatni, elég nyilvánvalóak.

A nyilvánosság körein kívül?
Eperjesi Ágnes és Várnagy Tibor munkája
© Műértő
Részben maga a kortárs művészet, pontosabban a művészek segítenek fenntartani ezt a helyzetet. Úgy tűnik, a magyar művészet még ma is sínyli az ötvenéves „jótékony” állami atyáskodást, minek eredményeként - cserébe a támogatásért - sikerült elég tartósan kitörölni a művészekből a kritikus gondolkodást, a szociális érzékenységet. Ennek eredményességét az 1993-as Polifónia-kiállítás jól demonstrálta: a kiírók szándéka ellenére ott igen csekély számú politizáló vagy kifejezetten szociális érzékenységet tanúsító mű szerepelt. Voltak persze ilyenek is, de azok egy része meg a társadalmi közeg érzéketlensége folytán nem valósulhatott meg (például a TNPU, vagyis Szentjóby Tamás Szép sötétség vagy Eperjesi-Várnagy Krétakör című műve).

Szerencsére azért, ha lassan is, de már javul a helyzet, megjelentek olyan művészek is, akik nem csupán reflektálnak a környezetre, de nagyfokú szociális érzékenységet is mutatnak (többek között Erhardt Miklós, Várnagy Tibor, Baglyas Erika, Koronczi Endre, El-Hassan Róza, Szabó Eszter Ágnes).

Nem várható el, hogy minden művész működésének fókuszában aktuális társadalmi problémák álljanak. Az viszont minden művésztől elvárható, hogy elősegítse művének „értékesülését”, láthatóságát. A művészek maguk alatt vágják a fát, ha arisztokratikus fensőbbséggel lenézik a közönséget, úgy gondolják, hogy az alkotás a mű fizikai elkészítésével befejeződött, nem törődnek azzal, hogy amit mondanak, eljut-e a befogadóig. Mivel sok művésznek nehezére esik saját munkáját szavakban is megfogalmazni, inkább „a mű magáért beszél”, „minek ezt agyonmagyarázni…” szövegekkel tér ki az elöl, hogy segítséget nyújtson a nézőnek a látottak értelmezéséhez. A hiányból megpróbálva erényt kovácsolni primitívnek minősíti a közművelő erőfeszítéseket. Persze nem gondolja senki, hogy a vizuális művészet szavakkal teljes mértékben megragadható, leírható, értelmezhető lenne. Ráadásul ahány néző (hallgató, olvasó), annyi olvasata van a műnek. Ugyanígy hibás azonban azt gondolni, hogy a mű értelmezéséhez elegendő a „friss szem”.

Előzetes ismeretek nélkül csupán érzéki benyomásaink lesznek. Ha pedig az első impresszió nem túl kellemes a néző számára, ha semmiféle fogódzó nem kínálkozik az értelmezéshez, az frusztrációt vált ki belőle, és gyakran kifejezetten agresszív reakciókat hív elő.

A legfájdalmasabb példának a legutóbbi velencei biennálén lehettünk tanúi, ahol a magyar pavilonban a kiállítás egyik legjobb munkája maradt észrevétlen. A Kis Varsó Nefertiti teste című művéről van szó (Műértő, 2003. július--augusztus). Ott állt egy fej nélküli szobor egymagában. Néha volt ugyan egy (a napsütés miatt alig látható) filmvetítés, amelynek segítségével követhettük volna, amint a berlini múzeumban éppen rápróbálják a szobortestre az eredeti fejet, és a méregdrága katalógusból is lehetett volna némi „háttér-információt” kapni az értelmezéshez, de a falakon semmi, ami némi tájékoztatást nyújtana. Ráadásul a magyar pavilonban (ez is egyike rossz hagyományainknak) az ingyenesen osztogatott szórólap nem bevett gyakorlat. Így a néhány német és magyar nézőn kívül, akik már otthon hallottak valamit, senki sem tudta meg, hogy mi is volt ott igazából. A mű még a hazai közönség előtt is nagyrészt ismeretlen maradt, így fordulhatott elő, hogy most, amikor a Kis Varsó idehaza Somogyi József Szántó Kovács János szobrának elmozdításával borzolta a kedélyeket, még az elmarasztaló cikket író műkritikus, Rózsa Gyula is teljesen ignoráns volt (vagy a hatás kedvéért annak mutatkozhatott) a Nefertitivel kapcsolatban. Bár ez jórészt róla szól, csakúgy, mint pletykarovatba illő írásának többi része is, két fontos dolog mégis megállapítható: az egyik, hogy a hazai napilapokban nem létezik a közönséget felelősséggel orientáló, hiteles műkritika. A média a kortárs művészettel csak akkor foglalkozik, ha botrányszagú a dolog. Másrészt viszont a művészek (és kurátoraik) nem tartják fontosnak szélesebb körben is ismertetni munkáikat, még a rangos külföldi kiállításokon szereplő művekről sem kap a közönség „első kézből” tájékoztatást. Ezért a Somogyi-szobor hollandiai kiállításon történő szerepeltetéséből is csak annyi jutott el a nagyközönségig, ami arra volt alkalmas, hogy sértse Somogyi József tisztelőinek, családjának és a művészet iránt kicsit is érdeklődőknek a jó érzését. Így aztán -- a napilapok kritikusainak közreműködésével -- a kortárs művészet kapja az öngólokat.

Mert az is nyilvánvaló, hogy a művészet és a közönség közötti szakadékért csak részben a művészek a felelősek. Ebben oroszlánrészük van a kritikusoknak, a kurátoroknak, a művészettörténészeknek is. Koncepciótlan vagy reflektálatlan tárlatok sora látható országszerte, a legritkább esetben „látogatóbarát” a rendezés; a nézőt nem hülyének tekintő, de informáló szövegek nálunk még jórészt ismeretlenek. Most lehettünk tanúi például a Nemzeti Galéria A Modell című kiállításán (Műértő, 2004. december) a szakmai kétarcúságnak: egy „etetős” aktkiállítással becsalogatja a közönséget a múzeum termeibe, ahol semmi nyomuk azoknak a komoly tanulmányoknak, amelyek az igazán színvonalas (ám a közönség számára elérhetetlenül drága) katalógusban olvashatók. Második öngól.

A harmadikat a Műcsarnok rúgta: a Szépművészeti Múzeum Monet-tárlatának sikerét megirigyelve a kortárs művészet bemutatására hivatott intézményben most 400 év francia festészetét lehet látni. (És hallani, hogy a legközelebbi kiállító a „kortárs művészet” másik óriása, Salvador Dalí lesz.) Ezekre tódul a közönség, nem kell botránytól tartani, igazi sikersztori - csak nem a magyar kortárs művészeté. Ha belegondolunk: nemrég még milyen barátságos mérkőzés folyt itt, amikor a magyar művészek azt próbálták az előző igazgatónál, Beke Lászlónál elérni, hogy a teljes mai magyar festőtársadalom kiállíthasson a Műcsarnokban…

A negyedik öngólt a rajztanárok rúgják - pontosabban ez nem öngól, mert ők nem is ezen a pályán játszanak. A tanárok, akiknek a közoktatásban a közönség művészeti nevelése lenne a feladatuk, teljesen ki vannak rekesztve ebből a „játékból”. A művészetek tankönyveit lapozgatva az a szomorú érzése támad az embernek, hogy ennek az országnak csak múltja van. A ma forgalomban lévő tantervekből, tankönyvekből a mai irodalom, zene, képzőművészet szinte teljesen hiányzik. Ez pedig nem más, mint a tanulók elidegenítése saját koruktól. Alátámasztja ezt az is, hogy a kultúráért felelős minisztériumot (egyébként angol mintára) Kulturális Örökség Minisztériumára kereszteltük, ezzel is kifejezve azt, hogy nálunk a kultúra = múlt.

Jó lenne, ha azok, akik az alkotói oldalon részt vesznek a kortárs művészetben (a művészek, művészettörténészek, kritikusok, kurátorok, múzeumok, illetve a szakképzés, a tanárképzés és a közoktatás), ráébrednének arra, hogy közönség nélkül értelmetlen az egész „játék”. A közönség pedig nálunk óriási mértékben a közoktatásra van utalva, mert Magyarországon hiányzik a nyugati országokban nagy számban található művelt és jómódú középosztály, amelynek gyermekeire már otthon is „ragad” valami. Nálunk a többség csak az iskolában találkozik (szerencsés esetben) a művészettel. Sajnos azonban a vizuális kultúra terjesztésére hivatott rajztanárok alig ismerik a kortárs művészetet, a tájékozódáshoz nem kapnak semmiféle segítséget.

Úgy tűnik, hogy a tájékoztatást a szerzői jogi szabályozás is akadályozza. Azt gondolhatnánk, hogy a szerzői jogvédelem elsősorban a szellemi teljesítmények elismerését fejezi ki, pedig kitalálói könyvkiadók voltak, melyek nem a szerzők, hanem a saját anyagi érdekeiket védték. Mára pedig ez is a kulturális kolonializáció eszköze lett: a szegényebb országok nem tudják megfizetni a drága jogdíjakat, a garasoskodó kiadók pedig inkább mellőzik majd a képeket, ha azokért fizetni kell. Ha a művész, a fotós, a múzeum nem elégszik meg a kredit feltüntetésével, hanem még a tanárokat tájékoztató, a művészetet terjesztő, a tanulást segítő kiadványok esetében is ragaszkodik a jogdíjhoz, akkor joggal érezhetjük, hogy bent van az ötödik! (Műértő, 2005. február)

Bodóczky István

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Cameron szerint Johnson nem hitt a Brexitben, csak karrierje érdekében támogatta

Cameron szerint Johnson nem hitt a Brexitben, csak karrierje érdekében támogatta

Fekete miniruhás férfi söpört le mindenkit a kreatív Emmy-díjak átadóján

Fekete miniruhás férfi söpört le mindenkit a kreatív Emmy-díjak átadóján

Szerette a Polaroid-képeket? Itt az okostelefonos változat

Szerette a Polaroid-képeket? Itt az okostelefonos változat

A Mészáros Lőrinc által használt luxusjacht óránként 200 liter gázolajat is elégethet

A Mészáros Lőrinc által használt luxusjacht óránként 200 liter gázolajat is elégethet

Trump Netanjahu hóna alá nyúlt a választás előtt

Trump Netanjahu hóna alá nyúlt a választás előtt

Mindenki visszaélésre gyanakszik Egerben

Mindenki visszaélésre gyanakszik Egerben