Mindannyiunk szomorú tapasztalata, hogy a művészet a legkevésbé sem meghatározó része a magyar emberek életének. Sehol sincs ennyire alacsony presztízse a művészetnek, főleg a kortárs művészetnek, mint Magyarországon. Az okokat nem is kell nagyon kutatni, elég nyilvánvalóak.

A nyilvánosság körein kívül?
Eperjesi Ágnes és Várnagy Tibor munkája
© Műértő
Részben maga a kortárs művészet, pontosabban a művészek segítenek fenntartani ezt a helyzetet. Úgy tűnik, a magyar művészet még ma is sínyli az ötvenéves „jótékony” állami atyáskodást, minek eredményeként - cserébe a támogatásért - sikerült elég tartósan kitörölni a művészekből a kritikus gondolkodást, a szociális érzékenységet. Ennek eredményességét az 1993-as Polifónia-kiállítás jól demonstrálta: a kiírók szándéka ellenére ott igen csekély számú politizáló vagy kifejezetten szociális érzékenységet tanúsító mű szerepelt. Voltak persze ilyenek is, de azok egy része meg a társadalmi közeg érzéketlensége folytán nem valósulhatott meg (például a TNPU, vagyis Szentjóby Tamás Szép sötétség vagy Eperjesi-Várnagy Krétakör című műve).

Szerencsére azért, ha lassan is, de már javul a helyzet, megjelentek olyan művészek is, akik nem csupán reflektálnak a környezetre, de nagyfokú szociális érzékenységet is mutatnak (többek között Erhardt Miklós, Várnagy Tibor, Baglyas Erika, Koronczi Endre, El-Hassan Róza, Szabó Eszter Ágnes).

Nem várható el, hogy minden művész működésének fókuszában aktuális társadalmi problémák álljanak. Az viszont minden művésztől elvárható, hogy elősegítse művének „értékesülését”, láthatóságát. A művészek maguk alatt vágják a fát, ha arisztokratikus fensőbbséggel lenézik a közönséget, úgy gondolják, hogy az alkotás a mű fizikai elkészítésével befejeződött, nem törődnek azzal, hogy amit mondanak, eljut-e a befogadóig. Mivel sok művésznek nehezére esik saját munkáját szavakban is megfogalmazni, inkább „a mű magáért beszél”, „minek ezt agyonmagyarázni…” szövegekkel tér ki az elöl, hogy segítséget nyújtson a nézőnek a látottak értelmezéséhez. A hiányból megpróbálva erényt kovácsolni primitívnek minősíti a közművelő erőfeszítéseket. Persze nem gondolja senki, hogy a vizuális művészet szavakkal teljes mértékben megragadható, leírható, értelmezhető lenne. Ráadásul ahány néző (hallgató, olvasó), annyi olvasata van a műnek. Ugyanígy hibás azonban azt gondolni, hogy a mű értelmezéséhez elegendő a „friss szem”.

Előzetes ismeretek nélkül csupán érzéki benyomásaink lesznek. Ha pedig az első impresszió nem túl kellemes a néző számára, ha semmiféle fogódzó nem kínálkozik az értelmezéshez, az frusztrációt vált ki belőle, és gyakran kifejezetten agresszív reakciókat hív elő.

A legfájdalmasabb példának a legutóbbi velencei biennálén lehettünk tanúi, ahol a magyar pavilonban a kiállítás egyik legjobb munkája maradt észrevétlen. A Kis Varsó Nefertiti teste című művéről van szó (Műértő, 2003. július--augusztus). Ott állt egy fej nélküli szobor egymagában. Néha volt ugyan egy (a napsütés miatt alig látható) filmvetítés, amelynek segítségével követhettük volna, amint a berlini múzeumban éppen rápróbálják a szobortestre az eredeti fejet, és a méregdrága katalógusból is lehetett volna némi „háttér-információt” kapni az értelmezéshez, de a falakon semmi, ami némi tájékoztatást nyújtana. Ráadásul a magyar pavilonban (ez is egyike rossz hagyományainknak) az ingyenesen osztogatott szórólap nem bevett gyakorlat. Így a néhány német és magyar nézőn kívül, akik már otthon hallottak valamit, senki sem tudta meg, hogy mi is volt ott igazából. A mű még a hazai közönség előtt is nagyrészt ismeretlen maradt, így fordulhatott elő, hogy most, amikor a Kis Varsó idehaza Somogyi József Szántó Kovács János szobrának elmozdításával borzolta a kedélyeket, még az elmarasztaló cikket író műkritikus, Rózsa Gyula is teljesen ignoráns volt (vagy a hatás kedvéért annak mutatkozhatott) a Nefertitivel kapcsolatban. Bár ez jórészt róla szól, csakúgy, mint pletykarovatba illő írásának többi része is, két fontos dolog mégis megállapítható: az egyik, hogy a hazai napilapokban nem létezik a közönséget felelősséggel orientáló, hiteles műkritika. A média a kortárs művészettel csak akkor foglalkozik, ha botrányszagú a dolog. Másrészt viszont a művészek (és kurátoraik) nem tartják fontosnak szélesebb körben is ismertetni munkáikat, még a rangos külföldi kiállításokon szereplő művekről sem kap a közönség „első kézből” tájékoztatást. Ezért a Somogyi-szobor hollandiai kiállításon történő szerepeltetéséből is csak annyi jutott el a nagyközönségig, ami arra volt alkalmas, hogy sértse Somogyi József tisztelőinek, családjának és a művészet iránt kicsit is érdeklődőknek a jó érzését. Így aztán -- a napilapok kritikusainak közreműködésével -- a kortárs művészet kapja az öngólokat.

Mert az is nyilvánvaló, hogy a művészet és a közönség közötti szakadékért csak részben a művészek a felelősek. Ebben oroszlánrészük van a kritikusoknak, a kurátoroknak, a művészettörténészeknek is. Koncepciótlan vagy reflektálatlan tárlatok sora látható országszerte, a legritkább esetben „látogatóbarát” a rendezés; a nézőt nem hülyének tekintő, de informáló szövegek nálunk még jórészt ismeretlenek. Most lehettünk tanúi például a Nemzeti Galéria A Modell című kiállításán (Műértő, 2004. december) a szakmai kétarcúságnak: egy „etetős” aktkiállítással becsalogatja a közönséget a múzeum termeibe, ahol semmi nyomuk azoknak a komoly tanulmányoknak, amelyek az igazán színvonalas (ám a közönség számára elérhetetlenül drága) katalógusban olvashatók. Második öngól.

A harmadikat a Műcsarnok rúgta: a Szépművészeti Múzeum Monet-tárlatának sikerét megirigyelve a kortárs művészet bemutatására hivatott intézményben most 400 év francia festészetét lehet látni. (És hallani, hogy a legközelebbi kiállító a „kortárs művészet” másik óriása, Salvador Dalí lesz.) Ezekre tódul a közönség, nem kell botránytól tartani, igazi sikersztori - csak nem a magyar kortárs művészeté. Ha belegondolunk: nemrég még milyen barátságos mérkőzés folyt itt, amikor a magyar művészek azt próbálták az előző igazgatónál, Beke Lászlónál elérni, hogy a teljes mai magyar festőtársadalom kiállíthasson a Műcsarnokban…

A negyedik öngólt a rajztanárok rúgják - pontosabban ez nem öngól, mert ők nem is ezen a pályán játszanak. A tanárok, akiknek a közoktatásban a közönség művészeti nevelése lenne a feladatuk, teljesen ki vannak rekesztve ebből a „játékból”. A művészetek tankönyveit lapozgatva az a szomorú érzése támad az embernek, hogy ennek az országnak csak múltja van. A ma forgalomban lévő tantervekből, tankönyvekből a mai irodalom, zene, képzőművészet szinte teljesen hiányzik. Ez pedig nem más, mint a tanulók elidegenítése saját koruktól. Alátámasztja ezt az is, hogy a kultúráért felelős minisztériumot (egyébként angol mintára) Kulturális Örökség Minisztériumára kereszteltük, ezzel is kifejezve azt, hogy nálunk a kultúra = múlt.

Jó lenne, ha azok, akik az alkotói oldalon részt vesznek a kortárs művészetben (a művészek, művészettörténészek, kritikusok, kurátorok, múzeumok, illetve a szakképzés, a tanárképzés és a közoktatás), ráébrednének arra, hogy közönség nélkül értelmetlen az egész „játék”. A közönség pedig nálunk óriási mértékben a közoktatásra van utalva, mert Magyarországon hiányzik a nyugati országokban nagy számban található művelt és jómódú középosztály, amelynek gyermekeire már otthon is „ragad” valami. Nálunk a többség csak az iskolában találkozik (szerencsés esetben) a művészettel. Sajnos azonban a vizuális kultúra terjesztésére hivatott rajztanárok alig ismerik a kortárs művészetet, a tájékozódáshoz nem kapnak semmiféle segítséget.

Úgy tűnik, hogy a tájékoztatást a szerzői jogi szabályozás is akadályozza. Azt gondolhatnánk, hogy a szerzői jogvédelem elsősorban a szellemi teljesítmények elismerését fejezi ki, pedig kitalálói könyvkiadók voltak, melyek nem a szerzők, hanem a saját anyagi érdekeiket védték. Mára pedig ez is a kulturális kolonializáció eszköze lett: a szegényebb országok nem tudják megfizetni a drága jogdíjakat, a garasoskodó kiadók pedig inkább mellőzik majd a képeket, ha azokért fizetni kell. Ha a művész, a fotós, a múzeum nem elégszik meg a kredit feltüntetésével, hanem még a tanárokat tájékoztató, a művészetet terjesztő, a tanulást segítő kiadványok esetében is ragaszkodik a jogdíjhoz, akkor joggal érezhetjük, hogy bent van az ötödik! (Műértő, 2005. február)

Bodóczky István

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!