A Kovács Árpádhoz írt miniszterelnöki levél az államháztartás tavalyi hiányára, illetve a 155 milliárdos takarékossági csomagra hivatkozva kérte az Állami Számvevőszék (ÁSZ) segítségét, „tapasztalatokon nyugvó javaslatait”. A felkérés a kormány értelmezése szerint összhangban van azzal a tavalyi országgyűlési határozattal, amely az ÁSZ stratégiai céljai közé sorolta „szintetizáló, tanácsadó szerepének” erősítését. A főszámvevő viszont minapi levelében udvariasan figyelmeztet: az efféle tippadás nem fér össze a mandátumukkal: „jogállásunkkal összeegyeztethetetlennek tartjuk, hogy a kormányzati struktúra átalakítását kezdeményezzük, illetve konkrét intézményeket, szervezeteket, költségvetési tételeket érintő pénzelvonásokra úgy tegyünk javaslatokat, hogy nem folytattunk le célra irányuló ellenőrzést”.

Az ostyába csomagolt rozsdás százasszög bizonyosan a miniszterelnök elevenjébe talált. Hiszen nem mást mond ezzel Kovács, mint hogy nem a mi dolgunk a kormányzás, hanem a tietek.

A válaszlevél a kormány számára másik kínos kijelentése a pótköltségvetésre vonatkozik. Míg a demokratikus magyar kormányok ezt tabuként kezelik, és kerülik még a kifejezés használatát is, addig a mindenkori ellenzék a költségvetés bajai láttán önbeteljesítő bűvigeként olvassa a kormánypártok fejére, bizonyítandó a kormány szakértelmének hiányát. Az ÁSZ többnyire tartózkodik a véleményalkotástól, kivéve – mint most –, ha maga a kormány kéri erre. Kovács Árpád meditatív módon foglalt állást, de mindenki egyféleképpen értheti, ha érteni akarja: „Kérdés továbbá, hogy a Kormány megítélése szerint miért célszerűbb, vagy miért megfelelőbb azt [a kiadáscsökkentést – Z. Zs.] „csomag” formájában fontos területre koncentrálni, s nem a költségvetési törvény átfogó újragondolását, vagy egy pótköltségvetést benyújtását kezdeményezni.”

Ezek után az ÁSZ elnöke Vélemény és javaslatok címet viselő levelében nem tesz mást, mint felsorolja azokat a számvevőszéki javaslatokat, amelyeket ez a kormány és elődei nem fogadtak meg. A javaslatok többsége – a megszokott hatékonyságnövelésen, a pénzköltés ellenőrzésének szigorításán és költségcsökkentéseken túl – szinte mindenütt intézményi reformot sürget. Tehát olyan lépeseket, amelyek a társadalom vagy az államigazgatás bizonyos csoportjainak érdekeit sértenék, átmeneti konfliktusokat gerjesztenének, de valójában az állam takarékosabb, ésszerűbb működését szolgálnák. Szó esik például az önkormányzati finanszírozási modell gyökeres átalakításáról, a kormányzati apparátus létszámcsökkentéséről, az állami tulajdonú vállalatok kincstári rendszerbe vonásáról, a közszolgálati tévé szerepének átalakításáról, és arról, hogy a kormány ezentúl tartózkodjék a pénzek költségvetésből történő kivonásától.

A kormány azonban aligha ugrik neki az „elodázhatatlan” reformok megvalósításának. A sodródás idén sem ér véget, hiszen a közelgő EU-választás felértékelődése miatt Medgyessyék csak kisebb kiigazítást terveznek – elkerülendő a totális választási bukást. Csak hát a kisebb kiigazítás nem kiigazítás.

Azért a kormányfő és az ÁSZ elnöke közti levélváltásnak még is volt valami hozadéka. Ha a kormány várhatóan nem látja is be, hogy az egyensúly visszaállításának korrekt megoldása egyedül a pótköltségvetés lehetne, legalább megbizonyosodhattunk arról, hogy működnek még a demokratikus jogintézmények. Legalábbis az ÁSZ. Amely a parlamenttől kapott mandátumát arra használja, amit a törvény számára előír, és mint az Országgyűlés pénzügyi-gazdasági ellenőrző szerve kontrollálja az államháztartás gazdálkodását, az állami vagyon kezelését, az állami tulajdonban lévő vállalatok, vállalkozások vagyonérték-megőrző és vagyongyarapító tevékenységét. De sem az alkotmányban, sem a számvevőszéki törvényben nincs szó arról, hogy neki kéne a költségvetést kidolgoznia. Az a modern demokratikus jogállamban a végrehajtó hatalom, a kormány feladata. Persze érthető, ha a több sebből vérző, megkopott kormány a szükséges kiigazításokhoz tőle független támogatót keres, de nem lenne túl elegáns dolog a Draskovics-csomag bűnbakjának az ÁSZ-t megtennie. És felesleges is, mert kormányzás politikai felelősségét mégis csak a kormány viseli, mint ahogy a munkája minőségének a következményeit is.