1957 februárjában vitték be Kézdi-Kovácsot és főiskolás osztálytársait, Szabó Istvánt és Kardos Ferencet a Deák téri rendőr-főkapitányság pincerendszerébe. "Semmi rendkívülit nem csináltam a forradalom alatt, nem számítottam arra, hogy egyszer célkeresztbe kerülök. (...) Nem harcoltam, gyáva voltam, jóformán nem vettem részt semmiben" – írja, ám ez nem érdekelte a kihallgató-tiszteket.

Kézdi-Kovács Zsolt részletesen leírja, hogyan bírták előbb fenyegető szavakkal, majd tettlegesség kilátásba helyezésével arra, hogy aláírjon. Írása szerint mindig figyelt arra, hogy jelentéseivel senkinek ne ártson, igyekezett általánosságokban beszélni és az időhúzás, a pontatlanság, a mellébeszélés taktikájához folyamodni. A nyolcvanas évek elején ismét megkeresték, hogy működjön együtt, ám ezúttal határozottan nemet mondott.

Az írás - amely a szerző szerint még 2002-ben készült - részletesen felidézi a történteket. Huszonegy éves sem volt, rettentően félt és elképzelni sem tudta, hogy nem járhat többé a filmművészeti főiskolára. "Én sosem voltam nagyon bátor, de itt hiába is lett volna a bátorság. Tudtam azt is, hogy nem lenne erőm sem a veréseket kiállni, sem feladni azt, amit elértem: a főiskolát, a filmrendezőséget" - magyarázta, hogy végül miért írta alá a beszervezési papírt.

Fedőnevet ő választott magának: akkoriban írt egy novellát, a főhős neve, Léva Béla jutott hirtelen eszébe. Egy ideig próbálta az időt húzni, de megfenyegették, s hét-nyolc hónap elteltével elkezdett jelentéseket készíteni. Mint írja, semmire nem emlékszik, de igyekezett kikerülni a konkrétumokat, mindig általánosságban írt a hangulatról és arról, hogy semmi különös politikai megnyilatkozással nem találkozott. 

Egy évig jelentett, majd az összekötője nem jelentkezett. "Valószínűleg legtöbbünkre csak azért volt szükség, hogy a félelmeket növeljék bennünk, mindenkiben" - találgatta Kézdi-Kovács szabadulásának okát.