Puskás Ferenc, a sztárfocista © AP

100 ezer dollár a négyéves szerződésért, havi fizetésként 3500 dollárnak megfelelő peseta, valamint még egyszer ennyi a meccsprémiumokból - ennyit kínált Santiago Bernabeu, a Real Madrid elnöke 1958-ban Puskás Ferencnek. A legendás klubelnök - akiről utóbb a madridi futballarénát is elnevezték - eleinte ódzkodott az 1956-os menekülése után 18 kilogrammos súlyfelesleget cipelő, 31 éves csillagtól. Nem véletlen, hogy a közvetítő Östreicher Emil csupán ekkora, csillagászatinak már akkor sem számító aláíráspénzt tudott kicsikarni a számára (még akkor is, ha tudjuk: egy akkori amerikai dollár ma közel nyolcat ér). Összehasonlításul: négy évvel korábban az uruguayi világbajnok Juan Schiaffinót klubjától, a Penaroltól kétszer ennyiért vásárolta meg az olasz A.C. Milan, 1957-ben a brazil Sivori pedig három "puskásnyit" ért a Juventusnak (lásd grafikonunkat).

A Puskás című, tavaly megjelent - a fenti adatokat is közlő - vaskos életrajzi kötetet jegyző Szöllősi György szakíró szerint az 1956 után külföldön maradt játékosok közül ugyancsak 100 ezer dollárért szerződött a Barcelonához Czibor Zoltán, az aranycsapat balszélsője is, akinek bére alig valamivel volt kevesebb Puskásénál. Ezek a pénzek persze filléreknek tűnnek a mai apanázsokat ismerve: a Real-csatár Ruud Van Nistelrooy, illetve a Barcánál Czibor egykori posztján játszó Ronaldinho havi félmillió euró körüli összeget tesz zsebre. Ötven évvel ezelőtt azonban az akkori - itthonról nézve szédítő - sztárgázsik legfeljebb a tehetősebb polgárok életvitelét biztosító summának számítottak.

"A prolisport labdarúgás az 1950-es évek végén, az 1960-as évek elején vált üzletközpontú tömegszórakoztatássá. A kiöregedőben lévő Puskás és csatártársa, Alfredo di Stefano, illetve a Barcánál focizó Kubala László, majd Czibor és Kocsis Sándor voltak az első olyan sztárok, akikre valóban milliók voltak kíváncsiak, s akik bár milliomosok nem lettek, de igen magas életszínvonalon éltek a fociból" - állítja a korszakról több könyvet is publikált Dénes Tamás sportszakíró. Puskás például két madridi év után közel 300 négyzetméteres, kétszintes nagypolgári lakást vásárolhatott a spanyol főváros egyik elegáns zöldövezetében, majd egy tengerparti nyaralót is, sőt az 1960-as évek elején egy kolbászgyár és egy belvárosi étterem tulajdonosa is volt. (Más kérdés, hogy az utóbbiakon jelentős ráfizetéssel adott túl.)

A sztárfocista prototípusa volt - állítja Puskásról Paul Simpson, a Champions című, tekintélyes angol nyelvű szakmagazin főszerkesztője. "Egyike volt azon első játékosoknak, akik emelték az előkelőbb társasági összejövetelek fényét, és akiknek a társaságában politikusok, üzletemberek is szívesen mutatkoztak" - vázolja a társadalmi presztízsben is mérhető változást Dénes. Ami annak tükrében komoly fordulat, hogy bár a professzionális futball már az 1920-as évek derekán - mások mellett az FTC-alapító Springer Ferenc, az MTK-t gründoló Brüll Alfréd és az Újpestet naggyá tevő Aschner Lipót bábáskodása mellett - megszületett Közép-Európában, az akkori intézményi keretek csupán azt szavatolták, hogy a játékosok a fociból élhettek.

Az igazán nagyok - mint a legendás Schlosser "Slózi" Imre vagy a kapus Plattkó Ferenc - akkortájt a minisztériumi főtisztviselőkével vetekedő havi fixért szerződtek Bécsbe, illetve Barcelonába. Az itthon maradtak körében viszont már kiemelkedő pénznek számított pár százezer, civilben közhivatalnokoskodással megkereshető (inflációs) korona. A focisták zöme nem is ebből, hanem inkább a focirajongó - kedvenceiknek ingyenruhát és -cipőt adó, rendszeres étkezést biztosító - iparosok, kereskedők, vendéglősök jóvoltából érezhette magát kissé jobban az átlagnál. Az viszont természetesen fel sem merült, hogy például a legendás Orth György vagy az említett Slózi - legyenek már életükben legendák - például Horthy Miklós kormányzó őfőméltósága társaságában parádézzon. Mint ahogyan a korabeli brit uralkodó sem fogadta Albion szinte csak proletár származású gólvágóit.

A második világháborút követő évtized társadalmi szerkezetváltásával azonban az addig lekezelt labdarúgás szerepe is megváltozott. És nem csupán a Lajtától keletre, ahol a szovjet mintára berendezkedő államok vezetői különösen sokat adtak a proletárhatalom efféle - sportos - legitimációjára. Az ipar- és pénzmágnások mindenekelőtt Olasz- és Spanyolországban felfedezték a sportágban rejlő - a jegybevételtől a píárig terjedő - üzleti lehetőségeket.

A már említett Champions szakmagazin idei, májusi számában Stefan Szymanski, a London Business School sportközgazdaságra szakosodott professzora erről értekezve azt állítja, hogy például a százezres tagsága által kvázi részvénytársasági formában gründolt, de kivételes állami és magántámogatásokkal is kibélelt Real Madrid és a Fiat-alapító Agnelli família birtokában lévő torinói Juventus részvételével épült ki a klubokon alapuló foci-világbirodalom. Ami fundamentuma lett az egyre nagyobb befolyású bulvármédia segítségével tudatosan formált - a növekvő anyagi presztízsben is megnyilvánuló - játékoskultusznak. Ennek nyomán az 1950-1960-as évek tömegkultúrájának - a könnyűzene és a film mellett - egyre inkább meghatározója lett a foci. Ezzel egyszersmind a korábbinál is inkább kitörési ponttá vált a társadalom e téren tehetséges elesettei számára. Olyannyira, hogy a sportolókból sztárokká avanzsált focistákkal nem csupán a sajtó és a politika, hanem már a Vatikán is foglalkozott. A Szentszék 1959-ben például sajtóközleményt adott ki, mivel sokallotta a 16 évesen a Milánhoz szegődő Gianni Riveráért kifizetett 200 ezer dollárt, amely - így a pápai feddés - tinédzsergenerációkat tehet pénzéhessé.

Az aranycsapat tagjait azonban korántsem lepte meg a sztárlét, hiszen az 1950-es évek Magyarországán aligha akadtak náluk népszerűbb emberek: a korabeli vezetésből Farkas Mihálytól Rákosi Mátyásig számosan sütkéreztek dicsfényükben. A legjobbak presztízse hatalmas volt, még ha anyagi értelemben legfeljebb a magyar átlagból tűntek ki. Ehhez a Rákosi-érában elegendő volt a havi 2-3 ezer forintos bér. A nagy, de bizonytalan pénzt legfeljebb a hatóságok tudtával folytatott (nem mellesleg a zsarolhatóságot is biztosító) csempészet hozta. Ehhez jöhettek a sorrenden kívül kiutalt két-két és fél szobás szolgálati lakások - mint amilyenben Szöllősi György szerint egy ideig Puskásék családja is lakott a magyar válogatott világra szóló sikereinek kezdetén a pesti Gutenberg téren (ahonnan ők utóbb aztán egy zuglói villába költöztek).

Ez a vasfüggöny mögötti sportjólét azonban néha még így is több volt a kezdeti nyugati focisták által elérhetőnél. Az 1953-ban a Wembleyben elpáholt kvázi amatőr brit válogatott zöme például havi 2 ezer akkori forint körüli összegért rúgta a bőrt - ez volt ugyanis a Premier League akkori bérplafonja. Csak az egyre nagyobb reklámbevételt hozó televíziós közvetítésekkel az 1960-as évekre fordult ott is a szél, habár a brit menők - például Gerry Hitchens, Jimmy Greaves - még ekkor is inkább a talján és a hispán bajnokságban keresték a korántsem csak a kenyérre valót. Igazi áttörést - állítja Dénes - a holland Ajaxot csapatkapitányként 1972-ben és 1973-ban is BEK-győzelemig vezető Johan Cruyff hozott a profizmusban. Ő már mai szemmel sem lebecsülendő összegű - havi több tízezer dolláros - nagy pénzt szakított az általa bemutatott nagy fociért.

VAJNA TAMÁS