Gyurcsány beszél. Homályos kontúrok © Stiller Ákos

A Dózsa György út egyik oldalán, a piacnál a járókelőnek hamisítottelem-árusokat, piti neppereket, portékájukat kínáló hajléktalanokat és eltorzult lábukkal kéregető nyomorékokat kell kerülgetni, a szemét halmokban. Szegény emberek tolongva igyekeznek olcsón, s ha lehet, még annál is olcsóbban fogyasztási cikkekhez jutni. Országismereti bevezető vasárnapra kezdőknek és haladóknak. A vasárnapi iskolai jelleg az út másik oldalán is megmarad, noha más a tananyag, a kormányfő-pártelnök a progresszív polgári Magyarországról vizionál, és multimédiás prezentációt tart a példátlan óvintézkedésekkel és rendőri biztosítással izolált Syma-csarnokban.

Gál J. Zoltán a kongresszus egyik levezető elnökekeként, kissé kilépve szerepéből, összegezte a tanácskozás eredményeit. Szerinte a küldöttek megmutatták, hogy a párt egységes, bizalma töretlen vezetői iránt, és végig akarja vinni az elkezdett reformokat. A kincstári optimista summázatot a felszín látszólag visszaigazolta: az MSZP vezető tisztségviselőit nagy többséggel szavazták meg, Gyurcsány Ferenc majd’ 90 százalékot kapott az elnökválasztáson, a nyilvános vitán nem volt olyan felszólaló, aki erőteljesen bírálta volna a kormányfőt vagy a koalíciót, illetve határozott iránymódosítást követelt volna a párt irányvonalában. A beszédek más-más hangsúllyal ugyan, de többnyire az „ugyanazt, de jobban” gyurcsányi bölcsességét visszhangozták. Csakhogy a kormányfőnek és csapatának nem sikerült a párt „modernizációjához”, magyarul központosításához szükséges alapszabály-változtatásokat a plénumon keresztülverni. Az is jelez valamit, hogy a népi plebejus Sipos Józsefet, a Gyurcsány-ellenes társadalompolitikai tagozat motorját a kongresszus hetven százalékkal „szavazta vissza” a pártba.

Akadt felszólaló aztán több is, aki személyesen Gyurcsánynak címzett figyelmeztetéseket. Közülük talán Horn Gyula egykori miniszterelnök-pártelnök fogalmazott a leginkább egyértelműen, noha az intonációval már akadtak gondok. – Ne haragudjatok, de piszok nagy bajban vagyunk. A rossz helyzet nem teljesen a kormánynak tudható be, hanem az elbizonytalanodott pártnak. Az emberekkel nem úgy beszélünk, mint az emberekkel beszélni kellene. Csak maguk a reformok nem fognak hatvan százalékos támogatást hozni a 2010-es választáson. Nem tettünk meg mindent, hogy „ezek” ne nyerjenek 2010-ben. Feri, nem lehet éppen rád fogni, hogy túlzásba vinnéd a közösségi munkát. Te nem tudsz nélkülünk, mi pedig nélküled nem tudunk harcolni. És Churchill nem csak vért, verejtéket és könnyeket ígért, hanem győzelmet is. Győzelmet is ígérj, Feri! – adott hangot a szocialista mezei hadak vágyainak Horn.

„Feri” ezt most nem tette meg. Valójában nem is tehette. A jelentős megszorítások, a reformok keltette bizonytalanság, a méretes népszerűségvesztés, a belpolitikai bizonytalanságok közepette, a törvényszerűen, mégis csúfosan elveszített önkormányzati választások után, több mint három évvel az esedékes választás előtt kalandorság és felesleges lenne újabb győzelemmel hitegetni a saját tábort. Csakhogy, és ez kézzel tapintható volt a kongresszuson, a párt tagsága finoman szólva elbizonytalanodott. A sokszínűnek tartott MSZP küldöttjei, mintha most ébredtek volna rá, hogy a jelenlegi helyzetben a pártban valódi alternatíva nélkül maradtak, és a nem múló politikai feszültség frusztrálttá teszi őket. Mert hiába hangsúlyozta szombati beszédében a kormányfő, hogy nem az a kérdés, Gyurcsány vagy Orbán, amikor a politizáló közvélemény számára – legalábbis egyelőre – igenis csak ez a „kétismeretes képlet” látszik. A legnagyobb tapsot most is, itt is persze az Orbánnak címzett kiszólások kapták. És hát maga a pártelnökségre egyedül aspiráló miniszterelnök is szembesítette párttársait a realitással, amikor operettbe illő magánszámában 75 százalékos támogatás szabott feltételül ahhoz, hogy az elnöki posztot elfogadja és kormányfő maradjon. Mert hát mit érezhetett az a küldött, aki azt látta, hogy az utóbbi hónapokban Gyurcsánynak és csapatának sikerült úgy ügyeskedni, hogy a kormányfő egyedüli elnökjelölt legyen, és most még azt is elvárják tőle, hogy biztosan („nagyon”) „Ferire” szavazzon? Ki a fenére szavazhatna másra, főleg úgy, hogy a szavazólapon egyedül csak Gyurcsány neve volt, és „nem” rubrika sehol?

A mostani kongresszus semmit nem zárt le és semmit nem indított útnak, kétségtelenül az átmenetek kongresszusa volt. A párt első embere most hivatalosan is vezeti a pártot, személyi átrendeződések alig történtek, az alapszabály lényegében nem változott. Újabb fórumon erősítették meg, hogy kitartanak a megszorítások és a reformok mellett.

Az keltett némi izgalmat, hogy Szili Katalin most már nyilvánosan és határozottan szembefordult a Gyurcsány-féle irányvonallal, és a pénteki Népszavában publikált cikkében megfogalmazta saját baloldali „rendszerkorrekciós” programját, de mivel semelyik párttisztségért nem szállt versenybe, így pontosan azt sem tudni, hogy mekkora lehet a támogatottsága. Ügyefogyott antré volt. Mindenesetre Gyurcsány szombati, lázasan elmondott beszédében Orbán és a Fidesz politikája mellett éppen Szili téziseinek ízzé-porrá zúzásával foglalkozott a legtovább, noha magát a politikusnőt személy szerint nem említette. A beszéd után Szili kiment a teremből, s vasárnap már nem lehetett látni.

Politikában semmire sem lehet biztosra menni, de megkockáztatjuk, Szili aligha lehet a párton belül Gyurcsány alternatívája, s ha az MSZP meghatározó személyei kilépnek Gyurcsány mögül, aligha a házelnöknő lesz az, akinek majd átadják a párt irányítását. Sarkantyúként azonban még ő is jól jöhet, amit időnként a pártelnök véknyába vághatnak. Ha ugyan nem túlságosan és veszélyesen önjáró már most is a szeszélyes, érzelmeit palástolni képtelen szocialista politikusnő.

Tadics szerb elnök, Gyurcsány magyar kormányfő, Gusenbauer osztrák kancellár. Belgrád-Budapest-Bécs-tengely © Stiller Ákos

Ugyan korábban azt állítottuk, hogy nem történt új dolog a kongresszuson, két jelenségről mégis szólni kell, amelyek bár nem előzmények nélküliek, de most erős hangsúllyal jelentek meg a kormányfő retorikájában. Az egyik, hogy Gyurcsány a „nemzeti progresszió” erői közé sorolta a baloldal (az MSZP és az SZDSZ) mellett a „magyar konzervativizmus nemes hagyományait követő” MDF-et is. A kormányfőnek elemi érdeke, hogy az összes parlamenti erőt leválassza az Orbán vezette, radikálisan kormányellenes Fideszről, amit persze alaposan megkönnyít Orbán és Dávid Ibolya, illetve pártjaik elmérgesedett viszonya is. De az MDF megdicsérése szólhat a koalíciós partnernek is: „ha nem igyekeztek, le is lehet cserélni benneteket”. Mert hát, bár nem ez volt a fő téma, de több felszólaló, többnyire olyan, akinek személyes konfliktusa volt a szabaddemokratákkal, kritikusan beszélt a koalíciós partnerről, többször szóba kerültek például „az egyébként támogatásra méltó” egészségügyi reform „kapkodó és előkészítetlen intézkedései. A Gegesy Ferenccel szemben a Ferencvárosban és az SZDSZ-szel szemben egészségpolitikusként is vesztes Kökény Mihály, vagy a csak szűk többséggel kormányzó pécsi szocik közül Páva Zoltán is a liberálisokban találta meg a hibát. A személyi kérdésekben mindig rideg kíméletlenséggel döntő Gyurcsány pedig biztosan nem fog habozni odadobni koalíciós partnerét, ha azt a kormányfő pártbeli helyzete megköveteli.

Pedig, s ez a másik relatív újdonság, Gyurcsány erőteljes igényét a történelmi szembenézésre és a kádári hagyományokkal szakítani akarását éppen a liberálisoktól vette át. A Szembenézés c. dolgozatának talán a legtöbbet idézett üzenete, hogy választani kell: Nagy Imre vagy Kádár. Ezt a gondolatot szombati beszédében továbbvitte, noha a szavak biztosan nem a 32 ezres párttagságnak szóltak elsősorban, amelynek a többsége – ahogy maga Gyurcsány is – mégiscsak a kádári MSZMP-ben „kezdte közéleti tevékenységét”. „Bárhogy forgatjuk ezt a dolgot, a magyar demokrácia hagyományvilágába Kádár János a legnagyobb jóindulattal sem gyömöszölhető bele – muszáj ezt a különbséget látni” – mondta szombaton. És legott meg is magyarázta, hogy miért kellene végre túllépni a múlton. „Azért muszáj ezt a különbséget látni, mert meg fog kezdődni a következő években a vita, hogy épp ti beszéltek nemzeti progresszióról és demokráciáról, épp ti jöttök szembe a szociális populizmussal, akiknek nincs egy egyenes mondatotok sem arról, hogy mi történt 1956 és 1989 között.”

Nem tudni, hogy ebben sikerül-e az elnöknek kopernikuszi fordulatra késztetni pártját, mindenesetre csoda lenne olyan nyavalyatörős állapotban, mint amiben most az MSZP van. És bár Vitányi Iván egyenesen feudalizmusnak nevezte a Kádár-korszakot, nem véletlen, hogy Horn Gyula szépen kérte az elnököt, ne nyisson új frontokat. És még a Gyurcsány-hűnek számító Lendvai Ildikó is fontosnak tartotta megjegyezni, hogy „Feri, nem a Kádár-korszak értékelése a lényeg”.

Csakhogy Gyurcsánynak valóban szándékában áll alapjaiban megújítani pártját, és modern, nyugatos politikai alakulatot varázsolni a mostani, számos tehertételt vonszoló MSZP-ből. Az új székház, az elköltözés a Köztársaság térről ennek egyik szimbolikus aktusa. De ehhez Gyurcsány pártjának még új vonatkozási pontokra, előképekre is szüksége van. Kádár már nem lehet az a kályha, ahonnan el lehetne indulni – érvel a kormányfő.

– A baloldali politikát a nemzeti progresszió nemes hagyományait figyelembe véve szükséges megújítani. A baloldal tisztelettel tekint az ország egykori nagyjaira: Széchényi Istvánra, Kossuth Lajosra, Deák Ferencre, Petőfi Sándorra, Táncsics Mihályra, Frankel Leóra, Szántó Kovács Jánosra, Szabó Ervinre, Jászi Oszkárra, Ady Endrére, Garami Ernőre, Peyer Károlyra, Kassák Lajosra, József Attilára, Veres Péterre, Kéthly Annára, Nagy Imrére, Illyés Gyulára és Bibó Istvánra – mondta vasárnapi immár elnöki beszédében Gyurcsány. A névsor illusztris, és nagyjából megegyezik az SZDSZ a rendszerváltást megelőzően kiadott elvi nyilatkozatának listájával. Ott a következők voltak felsorolva: Széchenyi, Kossuth, Eötvös József, Jászi, Kéthly, Bibó, Szabó Zoltán, Nagy Imre, Donáth Ferenc.

Gyurcsány tehát folytatni kívánja azt, amit korábban elkezdett, és pártját meg kívánja szabadítani „átkos örökségétől”, hogy vonzóvá tegye az ifjabb generációknak s a középosztályoknak is. Csak azért lett pártelnök, mert nem akart hasonló helyzetbe kerülni, mint Medgyessy Péter, akit éppen a párt moguljai tettek hidegre. Tudja, ott kell lenni a pártközpontban, különben képtelen kontrollálni a történéseket. Gyurcsány számára a párt nem cél. Ha kormányfőként bukik, pártját is odahagyja. Ő kormányozni akar, és az MSZP-t is ennek rendeli alá. Kérdés, pártja erre még mennyi időt ad neki.

Zádori Zsolt