Tizenkét évvel ezelőtt, 1997 februárjában az akkor második legnagyobb lakossági pénzintézetnek számító Postabank fiókjait megrohanták a pénzüket kivenni óhajtó betétesek, miután elterjedt a hír, hogy a bank csődbe jutott és fizetésképtelenné vált. A bankfiókok előtt napokig kígyózó sorokban álltak az ügyfelek, ezalatt 70 milliárd forint betétet vettek ki. A pénzintézet így már valóban a fizetésképtelenség szélére sodródott, amit végül csak állami segítséggel tudott elkerülni.

A bank könyvvizsgálója, a Deloitte & Touche  (D&T) 1998 márciusában 24 milliárdos hiányt állapított meg, igaz, korlátozó záradékkal egészítette ki a bank mérlegét, jelezve, hogy a pénzintézet vezetése nem látta el őket megfelelő információval. Ezután a bankfelügyelet által elrendelt vizsgálatban a KPMG már 90 milliárd forintra becsülte a tőkehiányt, amit a D&T auditja 110 milliárd forintra emelt. 1998 novemberében a bank új könyvvizsgálója, az Ernst & Young már 144 milliárd forint céltartalékhiányt és 14 milliárd forint üzemi veszteséget mutatott ki, az összeg tehát háromnegyed év alatt nőtt a sokszorosára.

A bankot az állam - természetesen közpénzből - konszolidálta, ami végül 170 milliárd forintra rúgott. Az ügy részleteit 20 évre titkosították. A Kormányzati Ellenőrzési Hivatal (Kehi) 1999-es vizsgálata szerint a Postabank több esetben színlelt szerződésekkel legalizált tranzakciókat hajtott végre, amikkel manipulálni tudták a mutatókat, s emiatt nem derült fény a pénzintézet meggyengült helyzetére – csak 1998-ban a Postabank 150 milliárdos veszteséget termelt. Az Állami Számvevőszék (ÁSZ) azonban 2003-ban nem talált kivetnivalót a konszolidációban.

A magyar állam 200 milliárd forintos, jelenleg is tartó kártérítési pert indított a Postabank három könyvvizsgáló cége ellen, mondván, felületes ellenőrzésük járult hozzá a pénzintézet hanyag gazdálkodásához.

Princz Gábor © Bánkuti András

A Postabank elnök-vezérigazgatója, Princz Gábor és hat társa ellen összesen 36,1 milliárd forint, vagyis különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés bűntette miatt indult büntetőeljárás, amiért akár kettőtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés is kiszabható lett volna. Első fokon azonban a Fővárosi Bíróság 2006-ban Princzet és társait felmentette, mert úgy vélte, hogy a nyomozó hatóságok által feltárt bizonyítékok nem támasztották alá egyértelműen a vádlottak bűnösségét. A rendőrség és az ügyészség egyébként az eljárás során kihagyta azt a ziccert, hogy a kedvezményes hitelben részesített, VIP-listán szereplő közszereplők névsorát alapul véve az ügy esetleges politikai hátterét és a lehetséges összefonódásokat megvizsgálja.

A VIP-listák szerint a bank 1992 és 1998 között több mint 200 kedvezményes hitelszerződést kötött politikusokkal, közéleti személyiségekkel, fontos állami intézményekkel – például az MNB-vel és a Nemzetbiztonsági Hivatallal. Az akkor átlagosan 25 százalékos kamat helyett 10 százalékossal ketyegő hitelt kaptak a kivételezettek, továbbá lehetőséget nagy összegű betétek elhelyezésére, amelyek után 30 százalékos kamatot fizetett nekik a bank az akkoriban szokásos 20 százalék helyett.

A volt bankvezér

Princz Gábor  1956. március 9-én született Moszkvában. Édesapja külkeres, édesanyja könyvtáros volt. Iskolái: Budapesti Váci utcai zenei általános iskola, matematika-fizika tagozatos gimnázium. Középiskolai tanulmányait Moszkvában fejezte be. Felsőfokú tanulmányait a Lomonoszov Egyetem politikai gazdaságtan tanári szakán kezdte, a budapesti Közgázon folytatta külkereskedelmi szakon, majd végül a külgazdasági szakon végzett. Ifjúkorában KISZ-titkár, később MSZMP-tag volt. Az egyetem elvégzése után a Magyar Nemzeti Bank munkatársa volt 1988 tavaszáig, ekkor vett részt a Postabank létrehozásában. 1988-tól 1998-ig a Postabank elnök-vezérigazgatója. Támogatást adott a Lakiteleki Népfőiskolának. 1992-ben egyik alapító tagja volt a Láthatatlan Kollégiumnak. Az 1998-as kormányváltás után menesztették. (Forrás: Wikipédia)

A másodfokon eljáró Fővárosi Ítélőtábla 2008. január 10-én hanyag kezelés vétsége miatt pénzbüntetést szabott ki a hét vádlott közül négyre, és azért csak rájuk, mert a cselekmények elkövetése idején hatályos pénzintézeti törvényben csak a banki vezetőkre vonatkoztak konkrét szabályok. Princzre 3 millió-hatszázezer – egykori havi banki fizetésének kevesebb, mint fele –, a további három vádlottra – Varga Ivánra, Tarr Józsefre és Lovas Józsefnéra – pedig másfél-másfél millió forint pénzbüntetés megfizetését rótta. Az ítélet kihirdetése után az ügyész súlyosbításért, az érintettek felmentésért fellebbeztek. A részben ellentétes első- és másodfokú határozat miatt folytatódott az eljárás a Legfelsőbb Bíróságon.

A Postabank bukásának okait többen is kutatták; a Pénzügykutató Zrt. egyik főmunkatársának, Várhegyi Évának a Bankvilág Magyarországon című könyvében megjelent elemzése szerint a következőkre vezethető vissza. „Az első feltétel az volt, hogy olyan tulajdonosi szerkezet alakuljon ki és maradjon fenn, ami mellett a menedzsment szinte korlátlan szabadságot élvezhet, vagyis mindenkor azt teheti, amit jónak lát. (…) ne legyen egyetlen olyan tulajdonos se, amelyik megvétózhatja döntéseiket, vagy netán elmozdíthatja a helyükről őket, ha nem tetszik a produkciójuk.”

Várhegyi úgy vélte, még nagyobb hiba volt, hogy 1997 márciusában, amikor az állam 24 milliárd forinttal segítette ki a Postabankot, a lépésnek nem voltak személyi következményei. A bank vezetése a helyén maradhatott, noha addigra teljesen nyilvánvaló volt a felelőtlen gazdálkodás ténye, ami leginkább a kockázatos hitelkihelyezésekben, illetve az ellensúlyozandó tartalékképzés elmaradásában mutatkozott meg. Ez pedig a fedő kozmetikázások ellenére a bank tőkéjének elvesztését eredményezte.