"Száz évvel ezelőtt, a XIX. század végén, a XX. század elején leginkább a cigányoktól, a zsidóktól és a vándorlegényektől tartott a társadalom. A földtulajdon hiánya, s az ebből következő mobilabb életmód a letelepedettek - leginkább a hatóságok - számára követhetetlennek tűnt, s viszonylag egyszerű volt a megoldatlan problémákat a kevésbé ellenőrizhető társadalmi csoportok körébe utalni" - magyarázza Bana József, a Győr Megyei Jogú Város Levéltárának igazgatója. A közigazgatás számára a cél az volt, hogy "mindenki tartozzon valahova", látható, visszakereshető legyen.
Egy 1893-as belügyminiszteri rendelkezés - az illetőségi törvényre hivatkozva - úgy fogalmazott: ötévi egy helyben lakás és adófizetés nyomán kapják meg az emberek illetőségüket, vagyis valamely település lakói lesznek: itt fizetnek adót, itt gondoskodnak róluk, ha betegek és öregek leszek, s ennek a településnek a költsége az is, ha valahonnan haza kell például szállítani őket. A kóborló cigányoknak azonban nem voltak illetőséget igazoló papírjaik, így nem volt hova visszatoloncolni őket, s bármilyen velük szemben foganatosított intézkedés költségét sem volt kin behajtani. Ezért a minisztérium elhatározta, hogy aki ahol éppen tartózkodik - függetlenül a jogszabály szigorú előírásaitól -, oda való illetőséget szerez.
Volt olyan vármegye (Hont) is, amely nem tűrte meg területén a cigányokat, így elhatározták, ha egy településen meglátják a cigánykaravánt, akkor a község háromtagú elöljáró-csapata segítségét kéri. Ők a megyehatáron túlra tessékelik a romákat; így csak a kikísérés költségét kellett a megyének megtérítenie és nem állt fenn annak a veszélye, hogy például téli szállásul a kéretlen vendéglátók nyakán maradnak. "Másutt a letelepítésükre törekedtek, s arra, hogy megyehatáron belül tartsák őket" - teszi hozzá a szakember, aki többek között a győri levéltár anyagát tanulmányozta át, azt kutatva, miként jelennek meg a cigányok a kihágási iratokban a XX. század első felében.
© Stiller Ákos |
Akkoriban - a Nagy-Magyarország területén - egy 1893-as összeírás tanúsága szerint 275 ezer roma élt, ebből csupán tízezren vándoroltak. 1916-ban mégis rendelet született a "kóborló cigányok" nyilvántartásba vételéről. Kóborló cigánynak azt tekintették, aki nem tudott lakhelyet igazolni, vagy nem tartózkodott a lakhelyén, de engedélye nem volt arra, hogy azt elhagyja. A rendelet értelmében - a háborús körülményekre is hivatkozva - elkobozták a vándorló cigányok lovait, az első világháború után azonban ezért kárpótlást kaptak, mivel valójában rendelkeztek egy település illetőségével, így a rajtuk végrehajtott rendelet törvénysértő volt. A magántulajdon sérthetetlenségére hivatkozva a törvénytelen intézkedéseket a bíróság megsemmisítette, és kártalanították őket. "Az intézkedés ráadásul felesleges is volt, hiszen többségükben lesoványodott állatokról beszélünk, amelyek úgynevezett 'virslis lovak' voltak, alkalmatlanok a 'frontszolgálatra'" - meséli Bana József.
A vajda és a rendőrkapitány
|
Cikkünk a második világháború előtti és utáni időszakkal foglalkozik a levéltári iratok alapján. A roma holokausztról, kényszerintézkedésekről, kárpótlásról olvasson többet itt. |
A cigányok ellenőrzése, nyilvántartásának szándéka nem került le a napirendről később sem, s a dualizmus korának viszonylagos nyugalmát a húszas-harmincas évek radikálisabb intézkedési követték: országos cigányrazziákat tartottak évente többször is, a falvakban pedig rendszeres házkutatások voltak roma családoknál. "Eközben persze az is igaz volt, például Győrben, hogy a helyi vajda és a rendőrkapitány között szinte napi kapcsolat volt, információkkal segítették egymást" - magyarázza Bana József. A Horthy-korszakban is aktívan foglalkoztak a kóbor cigányokkal, ekkor azonban már igazolványt kaptak vándorló életmódjuk "legalizálására".
Persze a cigányprobléma orvoslásának vágya össztársadalmi ötletbörzét is generált. Volt például olyan elképzelés is, hogy elzárt táborokat kellene létrehozni a cigányoknak, s az erről szóló híreket terjeszteni, hogy megijesszék a romákat. Ez ugyan nem valósult meg, de a gyermekelkobzásokra sort került. "Ez általában nem a szociális helyzet, hanem az iskolalátogatás elmaradása miatt történt, de a gyerekek sokszor visszaszöktek a családhoz, akik viszont letagadták, hogy tudnak róluk bármit is" - meséli a levéltár igazgatója, hozzátéve: olyan elképzelés is volt, hogy a cigánykaravánok mellé "vándortanítót" rendelnek, hogy így gondoskodjanak a gyerekek oktatásáról. De ez sem valósult meg. 1938-ban pedig már olyan rendelet született, amely a romákat "megbízhatatlan csoportként" definiálta.
Cigánykérdés zárójelben (Oldaltörés)
Utasítások, irányelvek, párthatározatok, rendőrségi akciótervek – a hatvanas évektől ezek voltak a cigányság problémáját, egészen pontosan a többségi társadalom romákkal kapcsolatos problémáit kezelni hivatott intézkedések. 1961-ben, a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottságának (MSZMP PB) ülésén Kádár János felszólalását követően párthatározat született „a cigánylakosság helyzetének megjavításával kapcsolatos feladatokról”.
Ekkor a hazánkban élő közel 200 ezer cigányt három kategóriába sorolták: 30 százalékot „beilleszkedetteknek”, egy másik 30 százalékot „beilleszkedőben lévőknek” neveztek, akik telepeken, falu vagy város határában, putrikban többnyire alkalmi munkából éltek, kulturális színvonaluk
|
Ha valaki tovább kutakodna az Országos Levéltár adatbázisában, azt megteheti itt. A Budapest Főváros Levéltár MSZMP-irataiért pedig kattintson ide! |
alacsony – mondták. A maradék 40 százalékot pedig „be nem illeszkedettekként” tartották nyilván, ők félig letelepedettek vagy vándorok, jelentős többségük nincs munkaviszonyban, „kerüli a tisztességes munkát”, máról-holnapra él, illetve a „társadalom terhére élősködik”.
„Az MSZMP megalakulása után a cigány szó első jegyzőkönyvi említése Marosán Györgytől, a főváros Politikai Bizottságának akkori első titkárától származik” – meséli Rácz Attila, Budapest Főváros Levéltárának főosztályvezető-helyettese, aki a hatvanas-nyolcvanas évek cigányságra vonatkozó iratait vizsgálta. A politikus akkor nem fáradozott a politikailag korrekt megfogalmazással: "A kucseraságot nem a hat–nyolcszobás lakás jelenti, hanem az erkölcstelen magatartás. […] Sajnos tudom, milyen körülmények között laknak emberek, valamikor én is ilyen lakásban laktam. Miért nem tudjuk kiverni a cigányokat a Köztársaság térről? Azt mondják, nem lehet ilyet csinálni, mit fognak szólni. Négy–ötgyerekes prolik nem mentek maguknak lakást foglalni
(1956-ban – a szerk.), csak a cigányok mentek a Köztársaság térre."
Azt is egyértelművé tette a rendszer, hogy a cigányságot nem nemzetiségként tartja számon, a felmerülő problémákat rétegproblémáknak tartja, melyeket a szociálpolitika, oktatás, foglalkoztatás egységén belül kíván orvosolni – a cél az integráció, egészen pontosan az asszimiláció („itt az ideje megtanítani a cigányságot beilleszkedni a társadalomba” – fogalmaztak akkoriban). "Gyakran a párt sem tudta a helyén kezelni a kérdést. A nemzetiségi politikáról szóló 1977-es ülés előterjesztésében a nemzetiségi problémáknál zárójelben megjelent a 'pl. cigánykérdés'. Az egyik VB-tag (
végrehajtó bizottság – a szerk.) rá is kérdezett, nemzetiségi kérdés-e a cigánykérdés, de az előadó felvilágosította: 'A cigánykérdéssel kapcsolatban: a szocialista országok gyakorlata nem egyforma. Nem tartjuk a nemzetiségi kérdés körében, gyakorlatban használjuk, így került bele a zárójelbe is ez a gondolat'"– idézi fel Rácz Attila.
Hol volt a Kádár korszak nyóckere? |
Az 1970. április 15-ei VB-ülés a cigánylakosság helyzetének javítását célzó irányelvek kiadásáról szólt. "Sarlós István: Muszáj nekünk kiadni ilyen irányelveket? Csehik Ferencné: Törvény van rá. Hantos János: Megalakult a Minisztertanács mellett egy úgynevezett tárcaközi koordináló bizottság. Az kéri, hogy ilyet csináljunk. Sarlós István: Vannak a tárcaközi bizottságban cigányok? Hantos János: Nincsenek. Ez hatósági ügy."
|
A párthatározatok előremutató – sokszor a mai politikai megnyilvánulásokkal is egybecsengő – lózungokat jelentettek: jobb lakókörülményeket biztosítani, hangsúlyt fektetni az oktatásra, munkahelyeket biztosítani. Vissza-visszatérő vita volt arról, hogy az integrált vagy a szegregált oktatás üdvösebb-e. Ezek a helyi szinten megvalósulásra váró feladatok azonban erőforrás vagy éppen szándék hiányában sokszor csak a kozmetikázott statisztikákban jelentek meg teljesült eredményként.
„A fővárosban nem a nyolcadik kerület esetében volt vissza-visszatérő probléma a cigánykérdés a Kádár-korszakban. Itt muzsikus cigányok laktak, akiket a többségi társadalom nem is tekintett cigánynak, sokkal inkább a hatodik, hetedik, tizenötödik, huszadik kerületek jelentései utalnak erre” – meséli Rácz Attila. A Propaganda és Művelődési Osztály 1969-es jelentése szerint „Talaja van még a nacionalizmusnak. A cigányokat többnyire gyanakvással fogadják. Esetleges lopásoknál szinte kivétel nélkül őket gyanúsítják. A cigányok zömmel beilleszkednek a vállalati rendbe, a szállásokon azonban ez nehezebb. Biztató, hogy ahol a munkahelyi közösség a szálláson is megmarad, nincs cigányprobléma”.
A Cigány fedőnevű akció
A rendőrségnek is külön stratégiája volt a cigány bűnelkövetők monitorozására. A Budapesti Rendőr-főkapitányság hatvanas-hetvenes évekből származó iratai – melyek egy részének titkosságát néhány hónapja oldották fel – azt igazolják, hogy a „cigánybűnözés” kifejezés használata nem volt ritka akkoriban – sem. „A cigánybűnözés magját – országosan – közel 1000–1500 család mintegy 25–30 000 tagjának bűnös tevékenysége alkotja” – áll a korabeli iratokban.
A romákat különböző kategóriákba sorolták, sőt, tulajdonképpen kódolták („6 – x kódjeleket akkor kell a 41. sz. kódkockába beírni, ha az elkövető cigány”), és a rendőri munka megkönnyítése érdekében példatárakat is megjelentettek: ezekben devizabűntettben való részvétel, italozás utáni rablás, közösülésre hívás, erőszakos közösülés is szerepelt. Az elkövetők megfigyelése alaposan kidolgozott és dokumentált akciókat is eredményezett, sőt, egy Garay téri ellenőrzést – melyben részletesen rögzítették minden megfigyelt mozgását – „Cigány” fedőnevű akcióként iktattak. A Keleti pályaudvaron pedig a magyar, jugoszláv romák – és a pályaudvaron dolgozó ruhatárosok, pincérek, csomagmegőrzők – seftelését igyekeztek leleplezni.
A rendőrségi nyilvántartásban a "cigányként" kódolásnak négy feltétele volt, ezek közül bármelyik teljesült, cigányként kellett az elkövetőt megjelölni: "1. cigány közösségben élnek, bejelentett lakásuk formális, vándorolnak, munkát nem vállalnak, 2. életmódjukban cigány hagyományokat követnek, 3. bűnelkövetési módszereik hagyományosan cigány módszerek, 4. felhagytak a lakosságtól elkülönülő, ősi cigány életformával, de létfenntartásukat alapvetően cigány módszerekkel elkövetett bűncselekményekkel biztosítják."
A hatvanas években született egyik utasítás azt mondja: „nem szabad cigánynak tekinteni azokat, akik korábbi életmódjukkal és szemléletükkel felhagytak”, sőt, azt is megfogalmazták: „meg kell adni a lehetőséget, ha valaki szabadulni akar cigány voltától, szabadulni tudhasson”. Harminc évvel ezelőtt, 1979. április 18-án az MSZMP PB megerősítette álláspontját, miszerint a cigány lakosság nem nemzetiség, „helyesebb olyan etnikumi csoportnak tekinteni, amely fokozatosan asszimilálódik, integrálódik a társadalomba”. Azóta eltelt néhány évtized, volt rendszerváltás, lett Európai Unió, fejlesztési politika, esélyegyenlőségi törvény, a romaintegráció kifejezést is mantraként ismételgetjük, a miniszterelnök pedig 200 roma fiatalt vár a közigazgatásba.
Eközben viszont olyan publicisztikák születnek, amelyekben összeszámolni is nehéz a rasszizmusra utaló kifejezéseket, s olyan pártdokumentum készül, amelyben ez áll: „Szükséges tudomásul venni, hogy a magyar közvélemény többsége előítéletes a romákkal szemben. Tehát meg kell találni azt az egyensúlyt, amivel meg lehet szólítani a roma választókat, de el lehet kerülni a rasszista MSZP-választók körében is a szavazatvesztést.”
KA