Csak Simicska örök – hogyan élte túl barátait és ellenfeleit Orbán Viktor?
Egy páratlanul sikeres generáció legsikeresebb tagjaként ötvenévesen már politikai veteránnak számít Orbán Viktor, aki 25 éve aktív politikus. A hosszú pályafutás alatt rengeteg sikert és még több kudarcot élt meg, de eddig túlélt mindent és mindenkit. Szövetségesei és barátai időnként lecserélődtek, ma már csak néhányan vannak mellette az eredeti, szakkollégista csapatból, az új bizalmasok pedig egészen mások. Egyetlen régi bizalmas, Simicska Lajos őrizte meg a befolyását rá, a többiek elfogadták dominanciáját vagy eltűntek mellőle az évek során – más kérdés, hogy a Fidesz egykori legszűkebb vezetésének tagjairól Orbán hátrébb sorolásuk után is szinte kivétel nélkül "gondoskodott".
"Mi, akik most itt ülünk, talán nemsokára ennek a társadalomnak a vezető pozícióiban találjuk magunkat – akár tetszik ez nekünk és az előttünk járóknak, akár nem" – mondta 28 évvel ezelőtt, az 1985-ös szarvasi szakkollégiumi találkozón Kövér László. A jóslat azóta valóra vált, hiszen ma Kövér az Országgyűlés elnöke, közeli barátja, a pénteken 50 éves Orbán Viktor a miniszterelnök, és sok más, egykori szakkollégista társuk is fontos pozíciókat tölt be a magyar közéletben és gazdaságban.
Az egykori szakkollégisták és néhány kortársuk egy kivételes helyzetben lévő generációhoz tartoznak, hiszen nagyon fiatalon futhattak be gyors karriert. Csak a példa kedvéért: míg John F. Kennedy 43 évesen lett az USA legfiatalabb elnöke, Orbán 35 évesen már miniszterelnök volt; Mihail Gorbacsov 54 éves volt, mikor az Szovjet Kommunista Párt főtitkárává választották, és mindenki arról beszélt, milyen fiatal ez az ember; az 1956-ban 44 éves Kádár Jánost Hruscsov „ifjoncnak” nevezte Titóval beszélgetve néhány órával az intervenció előtt. Orbán viszont 50 éves korára már igazi politikai veteránnak számít.
A jelenlegi kormányfő 25 éve, a Fidesz megalapítása óta aktív politikus, 23 éve folyamatosan parlamenti képviselő és kétszer választották miniszterelnöknek. A rendszerváltás óta többször is lecserélődtek a szövetségesei és az ellenfelei is. Utóbbiak közül még azokat is túlélte, akiket választási küzdelemben nem tudott legyőzni: Orbán háromszor, 1994-ben, 2002-ben és 2006-ban bukott el választásokon, de pártjában egyszer sem sikerült belebuknia a vereségekbe, sőt utólag mindig erősebben tért vissza, és jelenleg semmi jele nem látszik annak, hogy távozni készülne a magyar közélet csúcsáról.
Nem mindig nyert, de mindent túlélt
Hosszú pályafutás során Orbán szinte mindenkivel megvívta a maga csatáit, aki csak számított. Az első parlamenti ciklusban éles kirohanásokat intézett Antall József és a jobboldali kormány ellen, amely szerinte „paragrafusgyártó gépezetté” silányította az Országgyűlést. Emlékezetes az 1992-es költségvetés vitájában elmondott beszéde, amelyben úgy fogalmazott: „A probléma sajnos nemcsak az, hogy az Antall-kormány képtelen kormányozni – ezt tudniillik kezdjük megszokni. A nagyobbik baj az, hogy mindezért nem is lehet felelősségre vonni, hiszen alkotmányjogi értelemben szinte felelőtlen.”
Az 1994-es vereség után Orbán – legalábbis nyilvánosan – megváltoztatja véleményét az akkor már nem élő Antallról, sőt 1995 végén egy konferencián már úgy beszél, mintha ő lenne a néhai miniszterelnök politikájának folytatója (el is terjed egy legenda arról, hogy Antall halálos ágyán Orbánt nevezte meg utódjának). Antall belügyminisztere és utódja, Boross Péter pedig egyfajta megkérdőjelezhetetlen tekintélyfigurává válik mellette a kilencvenes évek második felében, és sokáig formálisan is Orbán tanácsadói közé tartozik.
Hasonló változás megy végbe később Orbán Horn Gyuláról alkotott képében, akit a Fidesz szintén nem kímélt 1994 és 1998 közt, és akivel emlékezetes tévévitát vívott az 1998-as választások két fordulója között. A fideszesek (maga Orbán is) évekkel később, 2006 után már felelős államférfiként emlegetik Hornt – persze főként az akkor kormányzó szocialistákhoz képest –, majd Orbán tavaly meleg szavakkal köszöntötte 80. születésnapja alkalmából hosszú ideje betegeskedő elődjét. A valójában a nyilvánosságnak szánt levélben azt írta: kötelessége elismerését kifejeznie az elődök munkája iránt, hiszen „mindig több az, ami bennünket összeköt, mint ami szétválaszt”.
Az utólagos megbecsülésből csak annak a két nagy ellenfélnek nem jutott, akikkel szemben a kétezres években két egymást követő választáson is alulmaradt. 2002-ben sokkolta a magyarországi jobboldalt, hogy az alábecsült MSZP-s kampánygépezet hatékonyabbnak bizonyult a fideszesnél. Ismerői szerint ez a vereség viselte meg legjobban Orbánt. Medgyessy Péter persze nem örülhetett sokáig, alig két év múlva saját párttársai döntöttek úgy, hogy mennie kell. Hasonló sorsra jutott Gyurcsány Ferenc is, aki 2006-ban hiába győzte le Orbánt, kormányzása – több okból – teljes kudarcba fulladt.
Ez utóbbi vereség majdnem elhozta Orbán bukását, hiszen 2006 nyarán párttársai közül is felvetették néhányan, hogy a jobboldal nem nyerhet újra, ha ő marad az első számú vezető (Kósa Lajos és Illés Zoltán nyilvánosan is hangot adott gondolatkísérleteinek), a Fidesz tágabb holdudvarában pedig a körülményekhez képest komolynak számító beszélgetések folytak a párt jövőjéről. Orbán mindenesetre nem bízta a véletlenre saját jövőjét: a vezetésével (gyakorlatilag általa) a választás előtt összeállított listákról sok régi fideszes neve eltűnt, és korábban ismeretlen, de a pártelnökhöz feltétlenül hű emberek töltötték meg a frakciót. Bár a küzdelem jórészt a háttérben zajlott, 2006-2007 fordulóján néhány jól irányzott újságcikkből a közvélemény is értesülhetett arról, hogy Orbán nem kíván visszavonulni és adott esetben kész megküzdeni kihívóival.
Mindig lettek új barátok
De nem a 2006-os vereség utáni túlélés és a Gyurcsány-kormány bénázásának könyörtelen kihasználása az egyetlen példa arra, hogy vészhelyzetekben Orbán képes csúcsformát futni. Több ilyen időszak bizonyította már, hogy nem csak az ellenfeleit éli túl ilyenkor, de ha kellett, a barátait és politikai szövetségeseit is pillanatok alatt lecseréli. Az egyik első látványos szakítás az egykori baráttal és szobatárssal, a később az SZDSZ-hez csatlakozó Fodor Gáborral következett be, aki a szakkollégiumi években megismertette a szamizdattal és bevezette a demokratikus ellenzék köreibe. Az 1993-ban szakítással végződő konfliktus részben személyes, de inkább politikai természetű: Orbán – bár az akkori Fidesz-frakció testületileg aláírta az eredeti Demokratikus Chartát – 1992 után nem kívánt csatlakozni a baloldali-liberális összeboruláshoz, főként azért, mert féltette pártja önállóságát.
1994 után Orbán teljesen új környezetbe került, az MDF-hez vagy a párt egykori holdudvarához tartozó emberek jelentek meg körülötte. Már ekkor, 1994 végén elhatározta, hogy egyesíteni akarja a jobboldal, de akkor még nem volt egyértelmű, hogy kikből áll majd ez a blokk, hogyan jön létre, vagy ki vezeti. Sokan úgy vélték, nem két-, hanem hárompólusú rendszer van kialakulóban: az MSZP-SZDSZ a baloldali, az MDF-Fidesz a „liberális” vagy "centrista", az FKGP-KDNP pedig a „keresztény-nemzeti” erő lehet, de majdnem húsz év távlatából az út már majdnem egyenesnek látszik az 1998-as választási győzelemig.
Az új tanácsadói közt mások mellett ott volt az SZDSZ-szel szembefordult Tellér Gyula, vagy az MDF-ből 1993-ban kizárt Debreczeni József és Elek István. Utóbbi alapító főszerkesztője lett 2001-ben a Heti Válasz című lapnak, de később eltávolodott Orbántól, és 2008-ban már az LMP alapításánál tűnt fel. Debreczeni a kilencvenes években az MDF-ből kiszakadt MDNP-hez, később a Dávid Ibolya-féle MDF-hez húzott, majd Gyurcsány hívévé vált, máig alelnöke a DK-nak. Hármójuk közül csak a „megalvadt struktúrák”, vagyis a mindennapokban tovább élő kommunizmus elméletét megfogalmazó Tellér maradt Orbán közelében: 2010-ig parlamenti képviselő volt, majd tanácsadó lett a miniszterelnökségen. Rövidebb volt az együttműködése az SZDSZ egykori elnökével, Tölgyessy Péterrel, aki már az első Orbán-kormány idején nyilvános kritikát fogalmazott meg a miniszterelnök konfrontatív politikájával szemben, és a formálissá üresedett kapcsolat 2006-ban meg is szakadt kettejük között.
A rendszerváltás utáni miniszterelnökök rutinos életrajzírójaként is ismert egykori tanácsadó, Debreczeni József Orbán Viktorról szóló könyve szerint (amely nélkülözi a szerző Antall Józsefről és Gyurcsány Ferencről írott műveinek zavaró elfogultságát) Orbán nagyjából 1996-ig dolgozott a jobboldali erők összefogásán, ezután (látva a kisgazdapárt és a vele szövetséges kereszténydemokraták ellenállását) már inkább elfoglalni akarta az egész térfelet. 1996-ban meglepetésre nem az MDF-ből kiszakadt antallistákkal, hanem a maradék Fórummal szövetkezett, 1997-ben befogadta a KDNP-ből kiváló, akkor mérsékeltnek számító képviselőket, így a felbomló jobboldali pártok romjain a Fidesz a ciklus második felében lassan a kisgazdák fölé tudott kerekedni az ellenzéki oldalon.
Az Orbán által 2002-ben az „Egy a tábor, egy a zászló” jelszóval jellemzett folyamat több mint egy évtizedig tartott. 1998-ban még három, elvileg egyenrangú párt alkotta a kormánykoalíciót, de a Fidesz már első kormányzati ciklusában elkezdte elszipkázni az MDF embereit (az elsők között dezertált Demeter Ervin, aki a Fideszbe történt átülését követően rögtön miniszter is lett), bár Dávid Ibolya egészen 2010-ig küzdött a függetlenségért. Könnyebb dolga volt Orbánnak a Torgyán József-féle Kisgazdapárttal: az 1998-ban egyszeriben „természetes szövetségesnek” tekintett kisgazdák kormányzati szerepvállalását botrányok kísérték, majd belharcok tépázták meg a pártot, amelyből néhányan átültek a Fideszbe, a maradék pedig megsemmisült a 2002-es választásokon. A magyar politikában korábban szokatlan módon mindkét párt válságát a nyomozó hatóságok intenzív tevékenysége, a Fidesz egykori szövetségeseinek (hol alapos, hol végül alaptalannak bizonyult) kriminalizálása kísérte.
Akiknek van megbocsátás
Orbán hosszú pályafutása során nem csak a korábbi szövetségeseitől, de olykor a legközelebbi barátaitól is eltávolodott. Stumpf István a jogász szakkollégium vezetőjeként például a kezdetektől nagy hatással volt Orbánra, a Századvég Alapítványban megteremtette a Fidesz hátországát, majd kancelláriaminiszterként kulcsszerepe volt az első Orbán-kormány működésében. A 2002-es, majd főként a 2006-os választási vereség után ennek ellenére rendkívül kritikus volt Orbánnal, mivel szerinte nem volt jó „az egy a zászló” stratégia, a pártelnök személye pedig már inkább taszította a szavazókat.
Stumpf esete azt mutatja, hogy Orbán nem szívesen engedi el végleg még azok kezét sem, akik valamilyen okból szembekerülnek vele. Hiába az elhidegülés (és egy Orbán-rivális jobboldali párt létrehozására irányuló állítólagos kísérlet), Orbán 2010-ben megbocsátott a Századvég körül csoportosulóknak (erről korábbi cikkünkben olvashat részletesen), Stumpf Istvánt pedig alkotmánybírónak jelölte. Utóbbi döntését lehet, hogy már megbánta, hiszen Stumpf az Alkotmánybíróságon nem támogatja egyértelműen a kormányt, sőt bizonyos döntésekben kifejezetten ellene foglal állást. Az Origo értesülése szerint Orbán szűk körben személyes kudarcának nevezte, hogy talárt adott Stumpfra, aki szerinte "udvariatlanul" járt el az őt jelölő párttal szemben.
Egy másik régi szövetséges is eltávolodott Orbántól, de megkapta a lehetőséget a visszatérésre. Áder János 1989 óta volt Fidesz-tag, 1990 óta képviselő, többször is kampányfőnök, frakcióvezető, ügyvezető alelnök, egyszóval a párt egyik nélkülözhetetlen figurája. 2002 után viszont már teljesen másként gondolkodott a pártszervezésről, mint a polgári köröket életre hívó Orbán. Vele együtt hátrébb lépett a korábbi kommunikációs vezető, Wermer András is (akit a vereség után szerkesztőségi cikkben támadott meg a Magyar Nemzet, felelőssé téve a szocialisták váratlan győzelméért). Áder 2006-ban részt vett azokon a beszélgetéseken, amelyek a párt lehetséges jövőjéről szóltak, amiért 2007 januárjában a Magyar Nemzetben, egy álnéven írt cikkben megvádolták, hogy új párt alakítására készül.
A Fidesz megyei szervezeteinek leépítésével, majd a választókerületi rendszer kialakításával 2002-2003-ban a pártban háttérbe szorított Áder nem sértődött meg látványosan, de 2009-ben felhagyott a hazai politizálással, és elvonult Brüsszelbe, az Európai Parlamentbe. A neve állítólag már 2010-ben felmerült mint lehetséges köztársasági elnök, de Orbán akkor még ragaszkodott Schmitt Pál megválasztásához. Schmitt viszont a hvg.hu által kirobbantott plágiumügy miatt tavaly április 2-án lemondott, és rövid idő alatt kiderült, csak az Orbán által „horgonyembernek” nevezett Áder lehet a megfelelő utód. Áder nem lett az a mindent aláíró figura, mint elődje volt, de elnöki vétói nem rengették meg alapvetően a fideszes jogalkotást.
Az élő lelkiismeret
Bár Áder visszatérhetett a magyar közéletbe, államfői posztjából kifolyólag már kivonult a mindennapi politikából. Amennyire ezt ma tudni lehet, a régi csapatból már csak ketten vannak közvetlenül mellette. Egyikük Kövér László, akivel szintén a szakkollégium óta ismerik egymást, és akiről Orbán már 1989-ben azt mondta: egyike annak a két embernek, akik a legközelebb állnak hozzá (a másik Fodor volt). A jelenlegi házelnök ma is elnöke a Fidesz Országos választmányának, így tagja az elnökségnek, és talán ő az egyetlen, aki zárt ajtók mögött ellent mer mondani a kormányfőnek – de befolyása korlátait világosan megmutatta 2010-ben Schmitt Pál államfővé választása, ami Kövér tiltakozása ellenére történt.
A Fideszből 1993-ban távozók utólag Orbán rossz szellemeként, esetleg a Fidesz élő lelkiismereteként írták le Kövér szerepét a párt korai történetében (visszaemlékezéseik jelentős része a 2002-es választás elé időzítve jelent meg, részben a Csak a narancs volt című interjúkötetben, részben Kende Péter Orbánról írt hírhedt botránykönyvében). Kövér korábban végzett, mint Orbánék, de szeniorként és nevelőtanárként ott maradt a szakkollégiumban. Kövér és Orbán a szakkollégiumot a demokratikus politizálás egyfajta kísérleti terepének tekintették. "Ebben a kollégiumban már benne volt a koncepció, hogy le kell bontani ezt a társadalmi struktúrát. Ezt pedig csak úgy lehet, ha önkormányzó gócokat hozunk létre” – mondta erről 1990-ben Kövér.
Orbán és Kövér már az 1990-es évek elején is szoros szövetségesek voltak, mikor viták folytak arról, hogy milyen legyen 1994-re a választási győzelmet remélő Fidesz felépítése. Kövér már 1992-ben elkezdett dolgozni a szervezeti átalakításon, aminek végén, az 1993-as debreceni kongresszuson Orbánt elnökké választották. A 2002-es vereség után Orbán éppen ennek, a „polgári” fordulat idején kialakult struktúrának esett neki teljes erővel, ekkor kezdődött meg Áder János kiszorulása az operatív irányításból, és ekkor tűnt fel Orbán mellett mai, párton belüli szövetségeseinek jelentős része.
Az új gárda
Köztük volt az az ember, akire ismerői szerint Orbán ma (talán legfontosabb szövetségese, Simicska Lajos mellett) lényegében egyedüliként hallgat – ő a Fideszen belül is sokáig lenézett Habony Árpád. A Wermer András kiszorítása után feltűnt titokzatos tanácsadónak semmilyen hivatalos posztja vagy megbízása nincsen (sőt, állítólag még rendszeres jövedelme sincs), mégis rendszeresen feltűnik a miniszterelnök környezetében. Csak keveset lehet tudni arról, hogy mikor jelent ott meg először, és mivel nyerte el Orbán bizalmát. Az Origo korábbi cikke szerint először 2000-ben, a Szent Korona Parlamentbe történő átszállításán ügyködött.
Kampánytanácsadóként Habony első két projektje csúfosan megbukott: sem Schmitt Pál nem lett főpolgármester 2002-ben, sem a Fidesz nem nyert 2006-ban az országgyűlési választáson. Bár a Fideszben sokan az ő számlájára írták a vereséget, Orbán bizalmát nem vesztette el. Az azóta eltelt években olyannyira megnövelte befolyását, hogy ma már nem csak a kommunikációval foglalkozik, állítólag beleszólása van minden fontos, stratégiai kérdésbe.
Nem járt sikerrel 2006-ban Kubatov Gábor pártigazgató sem, a másik fontos ember a 2002 után érkezettek között. Kubatov a közvetlen kampány csodafegyverét ígérte Orbánnak: a potenciális támogatók listájával a kezükben a választás napján kirajzó aktivisták elvileg mindenkit elvinnének szavazni, akit csak lehet. Bár 2006-ban ez nem hozta meg a várt hatást, Kubatov sem lett kegyvesztett, tovább bővíthette mára hírhedtté vált adatbázisait. Bár a pártigazgató Habonyhoz hasonlóan kerülné a nyilvánosságot, de ez nem mindig sikerül, főleg azért, mert folytonosan bíróságra kell járnia a jobbikos Novák Előd ellen indított perekben.
„Simicska volt a legokosabb közöttünk”
„Csak egy volt, aki idősebb volt nálunk, Simicska Lajos. Ő is volt a legokosabb egyébként közöttünk” – emlékezett vissza a székesfehérvári gimnáziumi évekre 1988-ban a Fekete Doboznak adott interjúban Orbán. Akkor talán még senki nem sejtette, hogy 25 év elteltével is Simicska lesz a legközelebbi bizalmasa. A gimnáziumi osztálytársból, zalaegerszegi katonatársból és kollégiumi szobatársból mára a magyar közélet egyik legmisztikusabb figurája lett. Hatalmas cégbirodalmat, sokmilliárdos vagyont halmozott fel, valószínűleg mindenkinél nagyobb politikai befolyása van, de visszahúzódó, nyilvánosságot kerülő ember, még friss fényképet is csak egy évtized után sikerült készíteni róla.
„A politikához ugyanaz a három dolog szükséges, mint a háborúhoz” – fogalmazta meg pályafutásának lényegét Simicska 1994-ben, a Népszabadságnak adott, azóta is példátlanul őszinte interjúban. A Fidesz akkori gazdasági igazgatója Raimondo Montecuccoli, XVII. századi hadvezér mondására utalt, amely szerint a háborúhoz alapvetően három dolog kell: pénz, pénz és pénz. Ennek megszerzése lett Simicska feladata: biztosítani kellett a párt anyagi függetlenségét, méghozzá „úgy, hogy a Fidesz ne függjön külső erőforrásoktól, pénzügyi csoportoktól”.
Simicska későbbi szerepének megértéséhez érdemes elolvasni, mit mondott Orbán 1994 nyarán az Antall Józsefről könyvet író Debreczeninek (a szerző ezt csak 2002-ben, az Orbánról szóló könyvben publikálta). Orbán szerint Antall „főbenjáró” hibája volt, hogy „pőrén, meztelen fenékkel vagyunk ellenzékben”, vagyis a jobboldalnak nem volt se pénze, se infrastruktúrája: „Nincs egy lap (…) Nincs se rádió, se tévécsatorna. Egy sincs.” Mintha erre kontrázott volna Simicska néhány hónappal később, mikor azt mondta: „a média maga a politika”, majd elismerte, hogy maga is tulajdonosa annak a cégnek, amely nem sokkal korábban privatizálta a Mahir Rt.-t.
Az 1994 nyarán felvett, de sokáig publikálatlan beszélgetésben Orbán nyíltan beszélt arról, hogy Antallnak és kormányának „meg kellett volna találni azt a nyolc-tíz nagyvállalkozót, akik majd Magyarország nagytőkései lesznek (…) Ezekkel kellett volna személyes kontaktust kiépíteni, amelyet ők aztán jól tudtak volna használni a piacon mint versenyelőnyt”. 2010 után épp ezt igyekszik megvalósítani, aminek az egyik nyertese épp Simicska Lajos, akinek cégeihez dőlnek az állami megrendelések, legyen szó a közterületi reklámpiacról vagy éppen útépítésről.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
