Nem vagyok illetékes a baloldali ideológiai vitákban, úgyhogy ezúttal is derűs távolságtartással figyelném, amint a remek Tamás Gáspár Miklós elvi elhajláson kapja a baloldali ellenzék pártjait és politikusait, ha TGM ezt nem a vasárnapi boltzár-törlés apropóján tenné. Azonban az intézkedés, illetőleg az intézkedés visszavonása, azaz – ha jól követem a gránitkövetkezetességű kormányt – a vasárnapi nyitvatartás megakadályozásának megszüntetése engem kifejezetten boldoggá tesz, és felőlem lehet ez akár az Albán Munkapárt érdeme is. Sőt, még a Szirizáé is. Ez eddig magánügy, a baloldalnak amúgy sem az én kegyeimet kell keresnie. No, de akkor kiét? Mert induljunk ki a szakirodalomból (TGM: Jövő harcok elé. ÉS, 2006. május 12.):

„a »baloldal« szónak – szemben az elterjedt közhelyekkel – van rögzített jelentése: a jelentéstartomány középpontjában a nép áll.”

A nép pedig vásárolni akar. Egy ellenzéki (kiváltképpen egy baloldali ellenzéki) párt jó, ha ezt figyelembe veszi, minthogy merő dadaista mókából a csak a közvélemény-kutatók körében népszerű kormány legnépszerűtlenebb intézkedése mellé álljon.

Persze némileg csúsztatok, a kiragadott mondat az én interpretációmban inkább a populizmusra vonatkozik, amelynek jelentését, tartalmát és megítélését tekintve szintén vitában állok Tamás Gáspár Miklóssal. Ám az a kijelentés, hogy „minden rendes baloldalinak … kutyakötelessége a vasárnapi nyitvatartást ellenezni”, akkor sincs rendjén, ha nem adunk teret semmiféle értelmezésnek, ha pusztán a legilletékesebbek megállapításaira szorítkozunk, vagyis ha a baloldalon a baloldalról folyó diskurzusokat vesszük alapul. Ezekben ugyanis lényeges elem, hogy a baloldal hagyományos bázisa, a régi munkásosztály megszűnt, szerepét átvette a prekariátus, a munkanélküliek, a hajléktalanok, a jobb híján háztartásbeliek, a kisnyugdíjasok tömege. Mit jelent az ő szempontjukból a boltnyitás? Semmit. Az idetartozóknak többnyire nem telik hétvégi bevásárlásra, nagy részüknek nincs munkája sem, és általában nem járnak szavazni.

Az, mondjuk, érdekes kísérlet volna, ha a baloldal a nincsteleneket, a nyomorgókat, a kilátástalan helyzetben lévőket igyekezne képviselni; s bár pártpolitikailag értelmezhető eredménye nem volna sok, ezt még – minden elvi fenntartásom ellenére – én sem tartanám haszontalannak. Tudniillik a jelenlegi modell úgy néz ki, hogy a nyugat-európai adófizetőktől származó és hangsúlyozottan a társadalmi, területi egyenlőtlenségek fölszámolására szánt forrásokat a magyar kormány eltéríti, és részben saját klientúrájának juttatja, részben a középosztály korrumpálására fordítja. A többieket meg hagyja az út szélén; vagyis a közszféra legalján lévőket éhbérért dolgoztatja, a foglalkoztatásból kiszorulóknak, illetve kiűzötteknek (kötelező nyugdíjazások!) a vegetációhoz elegendő szociális ellátást biztosít, míg a mindenféle kuruckodó, kardcsörtető nyilatkozat ellenére a – szintén nyugat-európai, de néha kelet-ázsiai – nagyiparral kötött alázatos paktumok eredményeként (stratégiai partnerség!) alacsony képzettségi- és igényszinten tartott dolgozók rendelkezésre bocsátásával kíván részt venni a nemzetközi munkamegosztásban.

Az előbbi leírásban – gondolom – egyet is értünk TGM-mel, ahogy abban is, hogy ez nem valamiféle nagyívű elképzelés megvalósítása, hanem színtiszta taktika. A kormány azért a legszegényebbeken spórol, azért a legkiszolgáltatottabbak lehetőségeit szűkíti, mert itt ütközik a legkisebb ellenállásba. A miniszterelnök pedig azért emeli folyamatosan a tétet – most éppen azzal, hogy mindenáron európai tényezőnek próbál látszani –, hogy elterelje a figyelmet az élősködő üzemmódról, arról, hogy kormányzása totális kudarc. Belső teljesítményen alapuló gazdasági növekedés, nekilendülő húzóágazatok, tervezhető életpályák és optimizmus helyett egy másokba csimpaszkodó, mérges kis országot sikerült összehozni, ahol a lakosoknak egyedül az okoz örömet, ha egy másik magyarnak rossz. Erre alapozva nyilván nem lehet valaki befolyásos európai politikus, az ország mérete és súlya pedig önmagában nem indokolja, hogy vezetője figyelemreméltó szereplő legyen a kontinens politikai színpadán. Marad a társaságban viselkedni képtelen, kötözködő alak kétes pozíciója, aki nagyhangon kocsmaigazságokkal oktatja a közelében lévőket – törzshelyén meg azzal dicsekszik, hogy ő hogy megmondta „odafenn” is –, ám kidobni nem lehet, mert azért rokon, vagy ha mégis, akkor lehet panaszkodni, hogy a különutasságot, az eltérő véleményt büntetik. Mert mindig a magyart bántják, ugye. (Azt TGM-hez hasonlóan elfehéredve nézem, hogy ennek a trükknek még komoly emberek is képesek fölülni, holott a kormány menekültellenes álláspontjának blöffjellegét könnyű tényekkel alátámasztani – de erről majd máskor. Százhuszonhatodszorra.)

Az alsóbb néprétegeknek szánt források átirányítása fentre és középre, kiegészítve a sovén, idegengyűlölő ugrabugrálással, szerintem nem csupán igazságtalan és visszataszító, de a kedvezményezettek szempontjából is káros, újabb akadály a történelmünkben annyiszor elmaradt és félresikerült polgárosodás előtt. Én ugyanis abban hiszek, hogy a fejlődés garanciája a középosztályban rejlő vállalkozókedv, kreativitás, önbizalom, melyekre pusztítóbb hatást aligha fejthet ki más, mint a „nekünk felülről (kívülről) jár” és a „minidig a más a hibás” mentalitásának erősödése. A pénznél is fontosabb a kiszámítható gazdasági környezet, a tiszta verseny, a személyes felelősségvállalás – csak ezek eredményezhetnek új munkahelyeket, márpedig Magyarországon ez a kulcskérdés.

Nem mellesleg: a munkahelyek növeléséhez aligha a munkaalkalmak, azaz például a munkanapok csökkentése járulhat hozzá. Ilyenkor szokott érkezni az az ellenvetés, amelyik Ausztriával vagy Németországgal példálózik, mely országok nem mentek tönkre a nyitvatartás korlátozásától. A példa azonban több ponton is sántít, már amennyiben pontokon lehet sántítani. Egyfelől a trend éppen ellentétes a két héttel ezelőtti magyar szabályozással, ahol van korlátozás, ott történetesen a lazításán gondolkodnak. Másfelől meg nagyon gazdag országokat vet össze hazánkkal, olyanokat, amelyekben az egykeresős családmodell elterjedt, ahol gond nélkül megengedheti magának valamelyik házastárs a hétközbeni bevásárlást, nálunk viszont a vasárnapi zárvatartás leginkább a kiskeresetűekkel baltázott ki. Itt jegyezném meg, hogy a TGM-féle fölosztást fogyasztókra és dolgozókra némileg erőltetettnek tartom (vö. utazó- és olvasóközönség, választópolgárok vagy családapák), ahhoz, hogy valaki dolgozni tudjon, nem árt, ha fogyaszt is. Már amennyiben van mit, lesz még, aki termel.

A helyettünk döntő, a mindent fölülről tervező és irányító, időbeosztásunkat is megszabó állam lassan leszoktatja polgárait a cselekvésről, a kockázatviselésről, de még az érdekvédelemről is. Remekül mutatja ezt a magyar szakszervezetek példája. Legutóbbi – TGM által magasztalt – akciójukhoz meg bírtak mozdítani 200 kereskedelmi alkalmazottat és egy énekesnőt. Rendezvényszervezéshez kevés, érdekképviselethez még annál is inkább. Ugyanis az egyetlen mondás, hogy az állam hozzon egy törvényt, azaz vívja meg helyettük a küzdelmet. A teljesen értelmetlen küzdelmet. Mert mennyivel is javulnak a kereskedelemben dolgozók munkakörülményei, ha vasárnap zárva maradnak a boltok? Attól a hét többi napján nem lesznek kevésbé kiszolgáltatottak, attól még a hipermarket pénztárosának ugyanúgy pelenkában kell ülnie a kasszában, mert ötperces szünete sincs? És különben is: attól, hogy jár pihenőnap – szerintem is jár – az miért pont vasárnap? Mennyiben életszerű manapság egy teljes napra leállítani a szolgáltatások áramlását? Azért, mert Semjén Zsolt elé ilyen tartalmú cetlit tolt a miniszterelnök?

És, ha már: miért csak a kereskedelem van napirenden? Készséggel beszámolok arról, hogy egy 8 vagy 12 órás hírszerkesztés sem tartozik a legkellemesebb hétvégi elfoglaltságok közé, és TGM logikáját követve: mindenki, aki vasárnap rápillant egy aznapi újságcikkre, az a fogyasztók, tehát a tőke oldalára áll. Megoldás: állítsák le az internetet, a kormánynak amúgy is régi vágya ez. A magyar honlapok beszüntetése sajnos önmagában nem oldja meg a hírgyártás napszámosainak gondját, mert mindig lesz, aki otthonról, külföldi szerveren keresztül juttatja el az információkat a kizsákmányoló közönséghez. Ahogy az áruk és a szolgáltatások is eljutnak majd rendeltetési helyükre, legföljebb az életünk lesz nehézkesebb.

Én kétségbe vonom az állam – amelyik annyira szegény még sosem volt, hogy ne tudjon betiltani valamit – azon jogát, hogy meghatározza, hogy milyen időpontban kötök adásvételi szerződést, és nem vonom kétségbe a szakszervezetek jogát, hogy elérjék, akit hat napon keresztül dolgoztatnak, azt a hetedik nap ne lehessen. Csak ezt a feladatot lehetőség szerint ne a törvényhozásra bízzák, mert annak eredménye egy átláthatatlan, ezer kivételre épülő szabályszörnyeteg lesz, meg egy mindenbe beleavatkozó, mindent jobban tudó kormányzat. Ha ez a baloldali etalon, akkor valószínűleg Semjén Zsoltnak van igaza, és jelenleg a KDNP a legbaloldalibb párt. Legalább tudom, hogy miért utálom őket ennyire. Mármint a pártelnök áldatlan tevékenységén túlmenően, amelyet a határon túli magyar közösségek módszeres fölszámolása érdekében kifejt. Meg úgy általában, amit ő társaival megenged magának. A boltzár eltörlése innen nézve is jelentős eredmény: azt üzeni, mégsem tehetnek meg mindent. Én is magyar vagyok, én sem vagyok különb a többinél, engem is az tesz boldoggá, ha egy másik magyarnak, egészen konkrétan Semjén Zsoltnak most rossz.

TGM: Utóirat a nyitva tartáshoz

Hont szerkesztő úr honfiúi kötelességének tekinté, hogy tévtanaim fertőzetétől a nemzetet megójja. A közüdv immár régi fényében áll, ragyogó cifferblattját egyetlen foltocska se szeplősíti.

Viszont ezt a levelet kaptam a Kereskedelmi Alkalmazottak Szakszervezetétől: „Tisztelt TGM! Mélységesen felháborít, hogy a vasárnapi demonstrációnk szervezésével kapcsolatban Sáling József mellett Bubenkó Csabának is gratulál. Ezúton tájékoztatom, hogy Bubenkónak a KASZ demonstráció szervezéséhez semmi köze. Kérem, szíveskedjen a helyesbítést a hvg.hu-n keresztül megtenni… Üdvözlettel: Buday Pálné, a KASZ alelnöke”. Köszönöm. (A szakszervezeti egység és a munkásszolidaritás jegyében.)

Még azt is hozzábiggyeszteném, hogy helyeslem az imént alaposan lehordott MSZP javaslatait: a párt módosítást nyújtott be a Munka Törvénykönyvéhez, „amely a százszázalékos vasárnapi bérpótlék mellett tartalmazza a heti munkaidő meghatározását, a munkaidőkeret szabályozását, valamint rögzíti, hogy a munkavállaló két vasárnapnál többet nem dolgozhat egy hónapban”. Gondoljunk a közértpénztárosokra, akik napi 10-12 órát állnak szolgálatunkra egyre visszeresebb lábukon.

Négymillió magyarországi honpolgár él a létminimum alatt. A magyarországi gazdaság termelékenysége az EU átlagának 67 százaléka, a magyarországi reálbér az EU átlagának 34 százaléka.

Üdvözlettel

Tamás Gáspár Miklós